Az a helyzet, hogy igencsak úgy látom, hogy ennek a blognak ITT befellegzett. Cogito ergo bumm: meghagyom, tehát elolvasható ez a kis mese, de én tovább nem írom egy jó ideig. Fájó emlékeket idéz és képtelen vagyok bárminemű folytatásra. Talán majd egyszer. Jó sokára. Köszönöm azoknak, akik eddig olvasták!
Üdv:
A narrátor.
"Csak megmaradt pillanatfoszlányok, mint az elsárgult fényképek, de egy valamit tisztán mutatnak még a mai napig: boldog voltam. Örültem apánknak és a testvéremnek. Sokáig nem értettem ezt a furcsa érzést. Öröm, hogy láthatom őket.Másoknak ez olyan természetes és magától értetődő volt mindig, én pedig irigyeltem őket ezért. Én is biztos akartam lenni benne, hogy mikor délután kiállok az iskola kapujába, akkor majd apa garázsban összeszerelt motorjának a hangját fogom hallani a szomszéd utcából és nem pedig egy halkan settenkedő nyugati autó fordul be a sarkon, egy újgazdag házaspárral és egy savanyú arcú nővel, aki közli, hogy ők lesznek az új szüleim. Én mindig csak apát akartam..."
Kár hogy nem írod tovább én bírtam.
VálaszTörlés:) Köszi, de sajnos még a fantáziáláshoz is kell ihlet. Anélkül csak erőltetett giccsparádék születnének hatásvadász szófordulatokkal. :)Az pedig nem minőség. :(
VálaszTörlés