Lapzárta

Az a helyzet, hogy igencsak úgy látom, hogy ennek a blognak ITT befellegzett. Cogito ergo bumm: meghagyom, tehát elolvasható ez a kis mese, de én tovább nem írom egy jó ideig. Fájó emlékeket idéz és képtelen vagyok bárminemű folytatásra. Talán majd egyszer. Jó sokára. Köszönöm azoknak, akik eddig olvasták!

Üdv:
A narrátor.

Emlékképzelgések XXVII. - Emléktöredék VIII.

Tomi bizonytalanul araszolgatott apa felé, aki közben épp egy anatómiatankönyv fölé görnyedt és elmélyülten tanulmányozta az arcizmokat ábrázoló rajzot.
- Apa... - nyikkant meg végre kedves testvérem, elvetemült punk kinézetét meghazudtoló koloratúr szoprán hangon.
- Mondd - morogta vissza édesapa, mivel nem tudta értékelni, ha tanulás közben zavarták. Mindig körülöttünk ugrált, azt a másfél órát kérte, hogy találjuk fel magunkat, amíg átnézi az iskolába szükséges tananyagrészt.
- Szóval... Az a helyzet...
- Nem ér rá? - nézett fel végre, habár bátyám szerint bár ne tette volna. Ritkán néz valamelyikőnkre is ennyire csúnyán.
- De! - nyüszítette és azzal visszaiszkolt a szobába, de egyenesen az én ágyamra, a paraván mögé. Kérdőn pillantottam fel a Rubint és füst című könyvemből. - Nagyon csúnyán nézett rám... - hüppögte Tomi.
Hangos kacagásban törtem ki, ahogy tágranyílt szemeiből az őszinte rettegést olvastam ki.
- Minek kell tanulás közben zavarnod? Majd utána megíratod vele azt a papírt...
- Lili, utállak! Minek kell kinevetned? Azért most mentem oda, mert el fogom felejteni és nem akarok dohányzásért igazgatóit kapni!
Fél óra múlva apa bejött a szobába és elsötétült tekintettel fölénk magasodott. Most már én is nyeltem egyet.
- Mi volt olyan egetrengetően fontos, ami nem bírt ki még fél órát?
Tomi elbújt a hátam mögött és konkrétan remegett.
- Meg akart kérni, hogy... - kezdtem én habogva. - Szóval... hogy írj neki egy papírt, hogy tudsz róla, hogy dohányzik és megengeded, mert akkor szünetben dohányozhat a suliban, de a papír nélkül igazgatóit kap.
Apa kiment egy szó nélkül, majd tíz perc múlva visszajött. Tomi kezébe nyomott egy papírt, amin ez állt:
"Én, Bánhegyi Attila, ez úton igazolom, hogy tudomásom van arról, hogy fiam, Bánhegyi Tamás, már annyira felnőttnek gondolja magát, hogy dohányzik, csak annyira nem felnőtt, hogy ezt a papírt ő kérje tőlem, mert most is a húga háta mögött bújt el remegve. Dohányzásáról nem csak tudomásom van, de engedélyezem is, na, nem mintha sokat számítana, hogy én mit mondok, legfeljebb előttem nem gyújtana rá." - és aláírta.
- Apa, nemár! - vonyított Tomi, mikor elolvasta.
- Vagy ezt adod oda, vagy semmit.
Majd kiment a szobából. Persze aztán reggel írt egy normális papírt is... Mert azért ő mégis csak a mi apukánk, aki, mint tudjuk, a legjobb a világon...

Csak egy pár sor...

Felkelek, és úgy érzem, álmodtam mindent...
Nem vagy itt velem, mert elvittek messze tőlem. Nem kapok reggel puszit és nem látom a mosolyod.
Nem tőled búcsúzok el, mikor az iskolába indulok.
Tudom, hogy nem tehetsz róla, tudom, hogy szeretnél itt lenni...
Hiányzol, mert nem tanítottál meg rá, hogyan éljek a szereteted nélkül.
Gyere vissza, Apa! Szükségem van rád, jobban, mint gondolnád!
Nem vagyok még felnőtt, ennyire nem és soha nem is leszek!

Emlékképzelgések XXVI. - Veszekedések

Nyolcadikban még éltanulónak számítottam. Szinte csak ötösöket vittem haza az iskolából, apa pedig hihetetlenül büszke volt rám. Minden eges fogadóórán ott volt, nem azért, mert szidásra számított, hanem azért, mert szerette hallgatni, ahogy dicsértek a tanárok.
Azonban egyszer csak ennek az időszaknak is vége lett.
Szerdai napon tartották a fogadóórát. Apa felöltözött és jókedvűen indult meg az iskolába. Én addig úgy döntöttem, hogy kimegyek kicsit Zénóval a telepre, ahol szoktunk csövelni. A nap még elég melegen sütött, igazi vén asszonyok nyarát éltük. Ültünk a tetőn a délután gyengülő fényében növekvő árnyékainkat figyelve. Ritkán váltottunk pár szót, akkor is csak félmondatokat, hiszen jobban ismertük a másikat, mint saját magunkat. Zénó egyik cigarettáról a másikra gyújtott, még soha nem láttam előtte annyit szívni.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva. Megrántotta a vállát és nem felelt. Tovább faggattam, nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Végül felém fordult, arca vészesen elkomorult és sötét, feneketlen mélységű tekintetét a szemeimbe fúrta. Kimondatlan esküre kényszerített, ismertem a nézést. Azokról, amik el fognak hangozni, soha, senkinek nem beszélhetek majd. Kirázott a hideg, de tekintetemet nem tudtam elkapni, magához láncolta, érthetetlen, titokzatos lelkéhez, amiről csak előttem merte lerántani a mázos leplet, habár olyankor mindig megijedtem.
- Ha menekülnék a rendőrség elől, elbújtatnál? – tette fel a kérdést halkan, szinte a fogai között szűrve, és tudtam, hogy hiába reménykedem abban, hogy csak tréfa.
- Miért üldöznek? – kérdeztem vissza.
- Még semmiért. De ha nem vigyázok, fognak. Bevállaltam egy melót, ami veszélyes is lehet, ha nem vigyázok.
- Elmondod, mit?
- Nem.
- Miért? A barátod vagyok. Szeretlek.
- Lili. Ez nem a te világod.
- Honnan tudod?
- Ismerlek.
- Akkor nem eléggé! Ha ismernél, tudnád, hogy érted bármire képes vagyok! Akár ölni is!
- Lili, hallgass! – kiáltott rám, dühösen, indulatosan. Szemei fekete villámokat szórtak és a feneketlen mélységben sötét felhők örvénylettek. Hiába meredtem rájuk, semmit nem tudtam kiolvasni belőlük. – Fogalmad sincs, mit jelent gyilkolni! Egy emberi életet kioltani! Soha, de soha ne dobálózz ilyenekkel!
- Nem dobálóztam, tényleg bármit megtennék érted…
- De nem ölnél! – vágott közbe. – És többé ilyet ne is mondj!
Annyira hangosan kiabált, hogy félelem gyűlt a gyomromban, majd gombóccá sűrűsödve felkúszott a torkomba és ott eszeveszett kaparásba kezdett. Szememből könnycseppek indultak tétova útjukra, némán jelezve rettegésem. Talán attól rettegtem, hogy elveszítem Zénót. Talán attól az ismeretlen sötétségtől, ami Zénó aurájába költözve a jövője fölé tornyosult.
Észrevette, hogy sírok. Közelebb húzott magához, egészen az ölébe és megenyhült arcvonásokkal, mosolyogva megtörölte az arcomat.
- Nem akarom, hogy belekeveredj. Nem akarom, hogy bajod legyen. Szeretlek, Lili.
Karomat a nyaka köré fontam, végigsimítva fekete, félhosszú tincsein.
- Én is szeretlek. És nem tudok nélküled élni, szóval bármibe is keveredtél, kérlek, mondd el!
Ő csak a fejét rázta, elszántan, pengevékonyra összeszorított ajkakkal.
- Én mást értettem, mikor azt mondtam, hogy szeretlek. Szerelemből szeretlek, Lili! – mire észbe kaptam, az ajkai már az ajkaimra tapadtak és megcsókolt. Mikor elváltunk, riadtan meredtem rá. – Te nem szeretsz - állapította meg keserűen.
- Nem tudom. Ez… túl gyors volt. Te vagy az egyetlen barátom… Nem tudom, mit tegyek.
Elengedett.
- Állj fel és menj el!
- Nem akarok.
- Én kérlek rá!
- Akkor se! – beteges görcs szorította össze a mellkasomat, ahogy arra gondoltam, hogy otthagyjam Zénót. Nem. Bármire képes lennék, csak velem maradjon. Ha ő azt akarja, hogy járjunk, legyen! Talán szeretem is… Még sose gondoltam bele, miért van akkora szükségem a közelségére, az érintésére. Kétségbeesett hévvel lendültem előre és csókoltam meg, most én őt. – Nem mondok le a közelségedről! – ziháltam utána.
Zénó remegve ölelt magához és életemben először furcsa csillogást láttam a szemeiben. Sírt.
- Lili, én beteg vagyok! Nagyon beteg… Nem akarlak bántani…
- Nem fogsz…
Igazából fogalmam sem volt, mi a betegsége. De tudtam, hogy nem érdekel, mert nem állhat közénk. Boldogan simultam hozzá.

Nem sokára a bátyám hangját hallottam az épület tövéből, amint a nevemet kiabálja. Kihajoltam, és megkérdeztem, mi a baja.
- Lili, gyere haza! Apa beszélni akar veled és nagyon dühös!
Apa… dühös… Soha nem hallottam még ezt a két szót egy mondatban. Elbúcsúztam Zénótól és lemásztam a tetőről. A bátyámmal futottunk hazáig. Lihegve estem be a konyhába.
- Szia, apa…
- Mégis mit képzelsz? – üvöltötte, köszönés nélkül, közbevágva a mondatomba. – Mi az, hogy ellógsz az iskolából? Nem tudom, hol voltál, nem is tudom, hogy mikor történt, de három napnyi igazolatlanod jött össze az ellógott órákból! Mi történt veled egyáltalán?
Ellógott óra? Én? Mikor? Semmit nem értettem. Soha nem lógtam el órát, főleg nem úgy, hogy apa nem tudott róla.
- Apa, én nem lógtam…
- Ne hazudj! Látta a naplót! Hihetetlenül megalázó volt, de azt még le is szarom, de és ha történik veled valami? Nem tudom, hol vagy, a tanár sem tudja, hol vagy, senki nem fog segíteni! Arra nem gondolsz, mit éreznék, ha így esne valami bajod?
- De apa, tényleg nem lógtam soha! – sírtam végül, két kezemet összekulcsolva, könyörgőre fogva a dolgot. – Kérlek, higgy nekem! Könyörgök!
- Akkor mégis miért írtak be hiányzónak?
- De milyen órán egyáltalán?
- Kémián!
Hát persze… Kémia… Ahol a tanár öt perc késés után beír hiányzónak. Én meg rendszeresen elkéstem óráról, mert Zénóval beszélgettünk…
- Apa… Holnap gyere be a suliba, és kérdezd meg a kémia tanáromat. Minden órán ott voltam, csak késtem, mert Zénóval beszélgettünk. És beírt hiányzónak.
Apa láthatóan megkönnyebbült, de még mindig dühös volt rám, sőt, most már magára is, amiért gyakorlatilag ok nélkül üvöltözött velem. Én egyre keservesebben zokogtam, apa megpróbált megölelni, de ellöktem a kezét és berontottam a szobámba. Rávetődtem az ágyra és a párnába fúrtam a fejemet. Apa utánam jött, hogy beszéljünk.
- Lili… Ne haragudj!
- Miért kellett így üvöltened velem?! Ismerhetnél már annyira, hogy nem lógok el. Ha mást nem, akkor azért, mert annyira szeretlek, hogy nem akarnék rád szégyent hozni…
- Igen, Lili, most már tudom, de kérlek, próbálj megérteni…
- Mit? Mit kellene megértenem? Azt, hogy elhiszel mindent, amit vadidegenek mondanak, úgy, hogy meg se próbálod velem megbeszélni?
- Nem, Lili, nem így volt! Robi mondta, megmutatta a naplót, ott volt! Mégis mit kellett volna hinnem? Nem hihetem, hogy folyton a tanárokkal és az adminisztrációval van a probléma!
Erre nem tudtam mit mondani, csak sírtam tovább. Apa az ölébe húzott.
- Kérlek… Ne haragudj. Megijedtem…
- Szeretlek, apa!
- Én is téged, kicsim… Mindennél jobban szeretlek titeket…