Emlékképzelgések XX. - Édes a bosszú

Ami ez után következett, azt nem tettem zsebre, az egyszer biztos. Dani nem viselte túl jól, hogy egy tőle egy évvel fiatalabb kiscsaj így megalázta nyilvánosan. Ez persze bosszúért kiáltott. Szerencsére nem talált ki olyan "fantáziadús" ötleteket, hogy gyámüggyel jöjjön, meg a családommal egrecírozzon. Persze, hiszen semmit nem tudott rólam, még csak azt se tudta, hogy van egy bátyám. Azonban Zénót ismerte. Előszeretettel szólogatott be nekünk, hogy nocsak, milyen gyorsan váltogatom a szerelmeimet, mert pár napja még belé voltam szerelmes, most meg Zénóba. Persze, én nem éreztem semmi ilyet Zénó felé, Danit meg szívesen letagadtam volna. Ezen még röhögtem egy sort, Zénóval még meg is fogtuk egymás kezét, mintha együtt is lennénk. Az egész valahol ott tetőzött be, mikor Dani a kedves barátnőit küldte rám. A végzős lányokról annyit kellett tudni, hogy bármelyik mehetett volna topmodellnek, hosszú hajuk volt és hibátlan bőrük. Utáltam őket ezért. Meg alapjáraton is. Néha kedvem lett volna megfogni őket, hogy én most barbiezok egyet, mivel szerintem róluk mintázták a legújabb barbiekat. Ők azonban tovább mentek a tettlegességben. Mikor a lányvécében találkoztunk, beszorítottak a sarokba és elkezdtek szidni, hogy én milyen egy szakadt csöves vagyok, meg anyám nem nevelt meg eléggé és biztosan apám egy alkoholista szerencsejátékozó, mert nekem nincs pénzem normális ruhára. Elég könnyen lendült a lábam, bevallom, de ügyeltem rá, hogy csak sípcsonton rúgjam a hölgyeményeket. Kiszaladtam és Zénót kerestem. Mikor végre megtaláltam, csupán annyit hadartam el, hogy megyünk a bátyámért. Magam sem értettem teljesen, hogy miért pont érte, de nem akartam, hogy ezt az egészet apa visszahallja, mert tudtam, hogy bűntudata lenne és valószínűleg minden imádott rocker-cuccom a padláson kötne ki, mondván, hogy megyünk "szép ruháért". Ez azzal lett volna egyenlő, hogy rózsaszín meg rózsaszín, ja és persze egy kis rózsaszín, csak mert lány vagyok és divat és ne mondják, hogy bármi más is fontosabb neki, mint én. Még ha utána be is látta volna, hogy butaság volt adni bárki szavára is.
Bátyám iskolája jó negyed órányi loholásra volt. Zénó, aki közben még beszélni is próbált - többször is megérdeklődte, hogy miért is kell neki utánam lobogni a főutcán tanítási idő alatt - teljesen elvesztette a légzésének ritmusát és mire odaértünk, úgy zihált, mint aki ott terül ki menten tüdőelégtelenségből egyenesen arányosan következő hátsófali szívinfarktusban. Nehezen, de beráncigáltam a portára. Ott leültettem egy székre, én pedig igyekeztem a lehető legnagyobb szemeimmel pillogni a portásbácsira, hogy legyen olyan kedves és engedjen fel a bátyámhoz. Pár perc múlva már a folyosókat róttam a bátyám osztályát keresve és kutatómunkámat nem igazán segítette elő az a tény, hogy kicsengettek. A szakközepes diákoknak általában maximum a mellkasukig értem, ami otthon nem volt feltűnő, a bátyámról mindig tudtam, hogy egy benga állat. Nehezen, de sikerült megtalálnom, igaz, addigra már elveszettségemben sírva fakadtam. Átöleltem a bátyám derekát - jobban úgyse értem fel - és kihüppögtem magam. Tomi meglepően kedvesen viselkedett velem. Azt vártam, hogy mivel az iskolájában vagyunk, így majd ő lesz a "vagány" és elküld engem a bús... bokorba. Ennek ellenére semmi ilyen nem történ. Féltérdre ereszkedett előtte, hogy legalább majdnem egy szintben legyen az arcunk. Persze így én picit magasabb lettem. Mosolygott rám és puszit adott az arcomra. Én pedig teljes megszeppentségemben kezdtem el mesélni, hogy mi történt. Láttam, hogy borul el az arca. Ijesztő volt. Lassan felállt, belépett az osztályba a kabátjáért, majd megfogta a kezemet és csak annyit mondott, hogy menjünk. Hihetetlen logikai egyenletek kiszámítása után rájöttem, hogy a sulimba. Bizonytalanul bólintottam, majd közöltem, hogy itt van Zénó is.
- Legalább segít.
Miben? Kötelet fonni? Mert azt egyértelműen leolvastam a bátyám arcáról, hogy Dani nem éri meg a tanítás végét.
Szépen visszamentünk az én iskolámba. Megvártuk a kicsengetést, majd miután Tomi le tudta rázni a kérdezősködő tanárokat, belibbent Dani osztályába és gondolkodás nélkül behúzott egyet az említett szőkeségnek, aki paddal együtt megborult. Aztán megkérdezte, hol vannak a kedves barátosnői. Én döbbenten pislogtam a lányok irányába. Zénó leesett állal nézett a bátyámra, majd megkérdezte tőlem:
- És most én miben segítsek, kirúgatni magam? Különben is elvan egyedül...
Kedves bátyuskám ekkor már a hajuknál fogva rángatta a két csajt az osztályterem végében lévő mosdókagylóig. Belenyomta a fejüket és rájuk nyitotta a csapot. Közben valami olyasmit üvöltözött, hogy "Nem nyúltok a húgomhoz tripperes picsájú Barbie babák, értve vagyok, baszd meg!?" - bocsánat a csúnya szóhasználatért, de ez volt a cenzúrázott verzió. Nekem tetszett a műsor, szélesen mosolyogva ültem fel az egyik pad tetejére. Aztán Dani megindult a bátyám felé, mint valami nap hőse, két haverjával. Zénó arca felderült, mint aki megvilágosodott. Beállt eléjük. Igazából csak ekkor tűnt fel, hogy a bátyám és Zénó majdnem egy magasak, batyi talán, ha két centivel magasabb, és mindkettőnek szép erős karjai voltak. Persze. Zénó a bátyámmal egy idős. A három pancser megtorpant, de addigra már Tomi is elengedte a hölgyeményeket, akik most sikítva rohantak tanárért. Persze ezt nem igazán hagyhattam. Ahogy utánuk léptem, elkaptam a vizes hajukat és visszarántottam őket. Hanyatt estek. Megálltam fölöttük, közöltem, hogy aki megmozdul, azt bordánrúgom bakanccsal. A két lökött addigra már alaposan helyben hagyta Danit és haverjait. Mi szépen eltűntünk.
Az ajtóban elbúcsúztam a bátyámtól, aki visszasietett az iskolájába. Zénó is visszament a tantermébe, és én is. Azt a pár szál hajunkat, ami félreállt, szépen lesímitottuk, és máris ugyanúgy néztünk ki. A tanár óra elején elküldött a naplóért. Elszaladtam a tanáriba érte és nem bírtam ki, belelapoztam út közben. Hála a jó égnek nem írtak be hiányzónak. Csak remélni tudtam, hogy Zénót se. Visszafele eljöttem Daniék terme előtt és megálltam kicsit hallgatózni.
- De tanár úr, higgye el, itt volt az a srác, az egyik tanárnak a nevelt fia, tudja! Meg az a hülye kiscsaj, a barátnője, az a Lili... és annak a bátyja!
- Édes fiam, találkoztam Zénóval és Lilivel és nekik egy hajuk szála se görbült, ráadásul mintadiákok kitűnő eredménnyel. Kötve hiszem, hogy így helyben hagytak volna titeket.
- De itt volt a bátyja is!
- Tomi tavaly elballagott, vagy szerinted visszajött kísérteni? Ezt mégis hogy gondolod? És ha visszajött, akkor most hol van?
- Nem tudom!
Szóval szerinted ellógott az iskolájából, hogy visszajöjjön megverni téged?
- Igen!
- Na, hagyjál lógva...
Mosolyogva indultam tovább. Persze, hogy tudták, hogy mi voltunk. A tanárok találkoztak Tomival. És csak mi vagyunk ilyen balhésak. De Dani kiakasztóan nagyképű stílusa nem csak a rózsaszín ködből hazatalált diákok szemét szúrta, hanem a tanárokét is. Okoskodó volt és kiosztott bárkit. És égtelenül tudott nyafogni, ha valami nem tetszett neki. De persze, ezt elsőre nem vettem észre...

 Délután kinnt ültünk a kedvenc elhagyott gyártelepünk legmagasabb pontján, bambulva a naplementét. Hát ennyi volt. Másnap az évzáró várt ránk. Illetve Tomira csak pár nap múlva. Zénó unottan szívta a cigarettáját. Már mindent elmeséltünk egymásnak. Mi történt, hol, hogyan és mikor? Örültem, hogy Daniék elballagnak. Tudtam, hogy többet nem látom őket valószínűleg. Bennem volt a gondolat, hogy pár nap múlva mindhárman szabadok vagyunk, nem lesz iskola, csupán ülünk a motorokon és megyünk apával mindenfelé. Imádtam ezt a gondolatot.
Egy alak mászott fel a tetőre, majd leült Tomi mellé. Barna Szofi illatát éreztem a levegőben, ahogy rágyújtott, de nem volt erőm oldalrafordítani a fejemet. Már akkor tudtam, ki az, mikor a szél, a bőr és a motorolaj illatának kellemes egyvelege belengte a tetőt, és engem kellemes biztonságérzet töltött el. Apa volt az. Már rég elmeséltünk neki is mindent.
Senki nem beszélt, mindenki a horizontra meredt.

"Hé barátom, tégy föl egy teát,
Dobjuk fel magunkat legalább!
Csak ránk ne essen a hangulatunk,
Mert attól mindketten elkábulunk.

Én is megszívtam, te is párszor,
Ahogy az időt múlattuk akárhányszor.
Egy sodrott mosollyal az álomból kikel
A kedv, ha épp rá senki nem figyel.

Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.

...

Mint almában kukac, a fejemben jár
Egy eltévedt gondolat, észt guberál.
Az érzést hívja, de az nem figyel,
És tudom, barátom, hogy téged sem érdekel."

Emlékképzelgések XIX. - Az első szerelem II.

Miután édesapámtól sikerült kikönyörögni első nőiesebb ruhadarabjaimat, megkezdődhetett a női dolgok mikéntjeinek elsajátítása. Álltam a tükör előtt és pislogtam a borotvára. Állítólag ezt kell használni a lábamhoz és a hónomaljához. Neki is veselkedtem a dolognak, de az egésznek az lett a vége, hogy a bőröm erőteljesen kipattogzott és számos helyről vérzett. Hüppögve mentem oda apához, hogy most mit csináljak, ő pedig egy fáradt sóhajjal a kezembe adott egy fekete nylonharisnyát.
- Utána meg szaggassam meg? - kérdeztem fintorogva.
- Annak nem lenne sok értelme, mert akkor nem takar semmit.
Magamrafeszegettem azt a borzadályt, amit nylonharisnyának becéznek. Felhúztam életem első miniszoknyáját, ami félcombig ért, valamint egy fekete, női toppot... De valami hihetetlenül hiányzott. Mikor rájöttem, ráhúztam a harisnyára a bakancszoknimat és szépen felhúztam a bakancsomat is. Aztán vigyorogva megálltam apám előtt, hogy tessék véleményt mondani. Apám álmosan pillogott rám - valamiért nem értette, hogy nagy készülődési izgalmamban miért ébresztettem fel fél hatkor - majd kábán kitartotta ökölbe szorított kezét kiegyenesített hüvelykujjal.
- Töjjó - motyogta, majd eltűnt a paplan alatt.
Bátyám ekkortájt mászott ki a szobából - szó szerint mászott, ugyanis négykézláb tette meg azt a két métert, ami az ágya és a szobaajtó között volt. Csakhogy a szemét elfelejtette kinyitni, így nekiment az ajtófélfának. A hangos kiáltásra apám kidugta a fejét a paplan alól, de mikor látta, hogy csak a szokásos reggeli rutin, akkor megint visszafeküdt. Batyi még mindig félig álomba merülve nézett rám, majd megkérdezte, hogy én ki vagyok. Azt hittem viccel. Aztán felismert. Közölte, hogy nem rossz, de a nőiességhez a fésülködés is hozzátartozik és ha már hódítani akarok, akkor kezdjek valamit a loboncommal, mármint rakjak bele csatokat, meg ilyenek. Úgy néztem rá, mintha meghibbant volna. A fésülködést még bevállaltam, de a többit nem. Vígan és magabiztosan indultam meg az iskolába. Félúton csatlakozott hozzám Zénó, aki nem igazán lelkesedett a külsőmért, azt mondta, nem gondolta volna, hogy egy srác miatt képes vagyok kifordulni önmagamból. Ezen elvitatkoztunk a suliig, de a végére akkora veszekedés lett az egészből, hogy sírva rohantam be a terembe és nem voltam hajlandó beszélni vele. Ő pedig nagy büszkeségében nem keresett engem. Hamar kivertem a fejemből a reggeli veszekedést és minden erőmmel a kiszemelt fiú meghódítására koncentráltam. Az első szünetben el is mentem a termük felé, csábos mosolyt próbáltam volna vetni Danira, aki még rám is nézett, aztán...
... beleborultam egy kukába, amit nem vettem észre és így nem kerültem ki. Dani és kedves baráti köre könnyeztek a röhögéstől, míg én szedegettem magamról a szemetet. Megszégyenülve mentem vissza a terembe és ki se mozdultam onnan egész nap.
Délután hazaérve apa megkérdezte, hogy sikerült a hódítás. Ezen kérdést hallva Tomi kidugta a fejét a szobából és parabola méretű füleket növesztve hallgatózott. Én sírva fakadtam és úgy meséltem el, hogy mekkorát égtem. Apa próbált megvígasztalni, kevés sikerrel.
Másnap egyedül mentem iskolába és már fél nyolckor kinn álltam a terem előtt, tudva, hogy álmaim szőke hercege arra fog menni. Nem tévedtem. Csakhogy ezúttal taktikát váltottam és úgy döntöttem, nem fogok vele foglalkozni, mintha nem érdekelne. Nézelődést színlelve álltam a terem előtt. Mikor jött, szándékosan a másik irányba néztem. Nem hittem el, de MEGÁLLT ELŐTTEM!!!
- Öhm... Ne haragudj... - szólított meg. Atyaég... Megszólított...
- Igen? - fordultam felé, megdobva a hajamat, de nem sikerült jól, ugyanis előtte nap mostam meg és még szállt minden irányba, így a fele a számban kötött ki.
- A bakancsodra ragadt egy... darab vécépapír... - közölte, elfolytva egy röhögést...
Én fülig vörösödve pillantottam le és megállapíthattam, hogy igaza volt. Zavartan szedtem le és dobtam ki a kukába, de mire végeztem a művelettel, Dani már nem volt sehol. Ismét egy egész napot kuksoltam végig a szobában, majd otthon elsírtam bánatomat apáéknak.
Következő nap ki se mozdultam a tanteremből, csak ültem a padban és azon gondolkoztam, hogy mi lehet Zénóval. Már harmadik napja nem beszéltük és kezdett betegesen hiányozni. Egyszercsak bejött a terembe álmaim szőke hercege, Dani. Erre egy lány az osztályból felkiáltott:
- Lili, itt a szerelmed!
Erre aztán próbáltam elsüllyedni a pad alá, nem rá nézni őszőkeségére, de nem jött össze, ugyanis a herceg ezúttal hozzám jött. Mosolygott, sőt, vigyorgott rám, de nem valami csábos macsó módon, hanem inkább ... gonoszul...
- Ezt elhagytad - és lerakta a padomra az irodalomkönyvemet.
Elsápadtam... Az irodalomkönyvemet, csakúgy mint bármelyik másikat, telefirkáltam szívecskékkel és Dani feliratokkal. Félve pillantottam fel rá.
- Mivel nem volt rajta a neved - kezdte magyarázni - bele kellett néznem. Ne haragudj.
Ennyi. Végem van. Meg se tudtam szólalni. Ő együttérző arckifejezéssel leguggolt a padom mellett, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Jaj, ugyan már. Eddig is feltűnt, hogy belém vagy zúgva. De ez miatt nem foglak utálni, vagy kerülni, hiszen ha mindenkit kerülnék, aki szerelmes belém, akkor ki se mozdulnék a szobámból - és megejtett hozzá egy blendamed mosolyt.
Elborult az agyam. Én tényleg ebbe a srácba voltam szerelmes?
- Hát igen, tetszettél - sziszegtem. - De túl sok agyat feltételeztem rólad.
Azzal megemeltem a lábamat és bakancsom talpát a fehér Nike pólójára helyezve szépen meglöktem. A srác hanyattborult, én meg elégedetten tettem el a könyvemet. A nagy szerelem véget ért.

***

Délután remegő térdekkel álltam meg Robi bácsi háza előtt. Zénót kerestem. Robi bácsi beengedett és mondta, hogy fennt van a szobájában az emeleten. Nem mertem csak úgy benyitni, így kopogtattam. Unottan szólt ki, hogy szabad. Bementem. Összeszorult a szívem, mikor megláttam. Felrémlettek az emlékek és átkoztam magam, hogy azért a ficsúrért képes voltam összeveszni vele. Zokogva borultam a nyakába. Meglepetten viszonozta az ölelést és megkérdezte, mi történt. Mire elmeséltem mindent, már egészen megnyugodtam. Az ágyán feküdtünk, fejemet a mellkasára hajtottam, hogy halljam a szívverését. Utólag jókat nevettünk szerencsétlenkedéseimen. Jó érzés volt vele lenni. Érezni a karját a derekamon. Hallani a hangját. Látni a mosolyát. Biztonságban éreztem magam. Kissé nosztalgikusan pillantottam végig a szobáján, számtalan rock együttes posztere, félig leszaggatva, celluxszal megjavítva... Szanaszét heverő lácok, bakancsok... Olyan érzés volt, mintha egy hihetetlenül hosszú és kimerítő útról tértem volna haza.
- Figyelj - ültem fel az ágyon és boldogan néztem barna szemeibe. - Nincs egy nagy, kinyúlt, Ossian-os pólód kölcsönbe? - kérdeztem vigyorogva, minek cserébe a világ legszebb mosolyát kaptam tőle.

:$ Bocsánat :$

Sokáig nem volt frissítés, kezdeném magyarázni, hogy hát izéé, azért meeert... suli, családih gondok, költözés, stb... De legfőképp ihlethiány... :$
Mostmár igyekszem majd frissíteni, amikor csak tudok, ötlet már van, már csak a megvalósítás van hátra. :D
Kárpótlásul egy kép kedves kis csháládunkról, amit én rajzoltam. :D

Emlékképzelgések XVIII. - Az első szerelem I.

Szőke, kék szemű fiú volt, szabályos arccal, viszonylag magas. Dánielnek hívták, amolyan iskola szőke hercege típus. Ábrándozva néztem minden szünetben és olyan arcpirító gondolatok jutottak eszembe, minthogy szájra puszit kapok tőle, vagy én adok neki... Hogy megfogja a kezemet és úgy sétálunk... Igazából ezeknek a gondolatoknak épp ideje volt előkerülni, így hetedik év végén, májusban. Még egy hónap maradt az iskolából, utána jött a nyári szünet és kivételesen nem vártam annyira a nyári koncertsorozatokat, a turnét, a motoros "száguldozásokat" - na, nem mintha apa bárhol is átlépte volna a sebességhatárt, ha mögötte ültem... Kivételesen szerettem volna, ha otthon maradhatok, és sétálhatok a városban fel s alá, abban reménykedve, hogy Dani szembejön velem valahol, rámmosolyog és amerikai romantikus filmeket megszégyenítő jelenetet produkálva én beleugrok a nyakába, ő megpörget, majd... Juj... ad a számra egy puszit...
Ha a rajzfilmes effektek a valóságban is megtörténhettek volna, akkor erre a képre az arcom paradicsompiros színben pompázott volna és a füleimből gőz csap ki. Ehelyett csak megszólalt a csengő, ami egy újabb csigalassúsággal elmúló óra kezdetét jelentette.
Zénó mellettem végigbeszélte a szünetet, magyarázott mindenről, ami eszébejutott, de én semmit nem fogtam fel belőle. Látóköröm egyetlen személyre szűkült be: egy filmsztárként mosolygó szőke srácra. Barátom száznyolcan fokos fordulatot vett, amióta Robi bácsinál lakott. A tanár urat mindig csak apjaként emlegette, és csak akkor magyarázta el, hogy a fogadott apja, pontosabban nevelőapja, mikor rákérdeztek. Nem mintha Robi bácsi nem fiaként nézett volna Zénóra... Mindkettejük élete gyökeresen megváltozott, Zénó legnagyobb álma teljesült: lett családja. Lett valakije, aki aggódott érte, aki szerette, akire mindig számíthatott. Boldogság sugárzott az arcáról, ami már korántsem volt olyan beesett, mint régebben, testsúlya is normalizálódott és kevesebbszer betegedett meg. Isten látja lelkemet, örültem a boldgságának, tiszta szívből. Imádtam Zénót, el se tudtam képzelni az életemet nélküle. Ő volt a józanabbik eszem, a fő kritikusom, a legjobb barátom, a másik felem, mindenem ő volt, gyilkolni tudtam volna érte. De azokban a napokban még az is idegesített, ha megláttam, mert akkor elkezdett hozzám beszélni és a lelkiismeretem miatt oda kellett figyelnem rá és nem szentelhettem minden figyelmemet a lélekzetelállítóan csodálatos és bámulatos és oltári helyes Dánielnek.
Zénó nem tudta, mi bajom, csak azt látta, hogy nem tudok rendesen figyelni, se rá, se a tanárra órákon - ez utóbbit leginkább kedves osztálytársaimtól tudta meg, valamint Robi bácsitól, aki megkérte, hogy beszéljen velem, mert romlik a tanulmányi eredményem, a legutóbbi dolgozatomban is vesztettem két pontot... Tudom, két pont nem sok, de annakelőtte ez miatt képes voltam könyörögni a tanárnak, hogy hadd írjam meg újra a dolgozatot, most azonban csak legyintettem, hogy végülis az ötös megvan, nem? Végül kedves barátom csak rákérdezett, hogy mi a baj. Én ábrándozva néztem el mellette, valahova a horiznotra, de igazából nem láttam semmit, csak lelki szemeim előtt a... mindenki tudja, hogy kicsodát.
- Szerelmes vagyok, azt hiszem... - sóhajtottam végül.
Zénó olyan fejet vágott, mintha citromba harapott volna. Kérdezgetett, hogy kibe, de nem akartam felelni, csak pirultam és pirultam, meg sokat sóhajtoztam.
Kezdtem kevesebbet enni, ami nagy szó volt, mert amúgy sem számítottam nagy kajásnak, pláne nem apához meg a batyihoz képest. Bátyám szintén észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel, de ő rafináltabb volt, mert egyszerűen belenézett a füzeteimbe, amiket addigra tökéletesen kidekoráltam szívecskékkel, meg persze kedves jelöltem nevével, amit annyiféleképp le tudtam írni, hogy jelentkezhettem volna a rekordok könyvébe.
- Szerelmes vagy valami Daniba - vigyorgott rám a maga idióta vigyorával, amit imádtam, de most szívesen letöröltem volna a képéről egy jól irányzott bal egyenessel. Ő is faggatott. Mikor a szép szóra nem kezdtem el beszélni, felvette az orosz maffia stílusát és csak azért is kiszedte belőlem az infót. Ilyenkor különös kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, ugyanis nem volt rest megkínozni az áhított adatokért.
Képes volt megcsikizni... Lefogni és megcsikizni!!!
Végén könnyekkel küszködve, visítva árultam el neki minden apró, "mocskos" kis részletet szívem választottjáról.
- Végülis... - összegezte a beszélgetés végén - épp ideje, hogy szerelmes legyél. Így is későnérőnek számítasz, még a menzeszed se jött meg és a melleidre is még csak A kosaras melltartó kellene, hogyha hordanál ilyesmit.
Elborzadva meredtem rá. Menzesz? Melltartó? DE ÉN AHHOZ MÉG KICSI VAGYOK! Én apukám kislánya vagyok, cáz éves és... Rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Tominak igaza volt. Kamaszkorban jártam és lassan nem ártot volna néhány "nőiesebb" holmit is beszerezni a bakancs, szakadt farmer és kopott póló mellé... Valami olyat, amiben Dani majd felfigyel rám. Aztán eszembejutott valami.
- Ha a kamaszkor ennyire együttjár a szerelemmel, akkor most te is szerelmes vagy? - kérdeztem vigyorogva. Szimónáról tudtam anno, de azt is tudtam, hogy azt a libát már rég elfelejtette a bátyám. Tomi fülig vörösödött, de nem válaszolt, csak arról motyogott valamit, hogy tanulnia kell, lecsusszant az ágyamról és a paraván túloldalán belefeledkezett a tankönyveibe.
Én kimentem apámhoz, aki épp egy dalszövegen dolgozott a nappaliban, kanapévá összecsukott ágyán ücsörögve. A tollának végét rágta, szabad kezével pedig göndör hajába túrt és fejét vakarta. Odatelepedtem mellé és igyekeztem angyali arcot vágva szépen pillogni rá. Apa, mikor észrevett, szélesen elvigyorodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Angyalkájának szólított és afelől érdeklődött, hogy mi a frászt akarok ezalkalommal kipillogni tőle, persze mindezt a maga kedves, szeretetteli modorában. Aztán jött a sokk. Édesen mosolyogva közöltem, hogy szükségem lenne pár melltartóra és szép bugyira, mert én már nagylány vagyok és szeretnék valami szebb, kivágottabb fölsőt is, mert ilyen ruhákban aligha tudom meghódítani Danit, a suli szőke hercegét, akibe szerelmes vagyok. Imádtam, hogy apával mindig őszinte lehettem.
Ő elsápadt, majd ájultan hanyatlott hátra a kanapén. Ijedten felugrottam és elkezdtem szólongatni. Szerencsére szinte azonnal magáhoztért. Fél óráig nem csinált semmit, nem szólt semmit, csak járkált fel s alá a szobában, láncba elszívva vagy öt cigarettát. Azután leült mellém, átölelt és meghatottan közölte, hogy hát igen, az ő kislánya már lassan teljesen felnő és gyönyörű szép nő lesz belőle... Felnéztem rá és láttam, hogy egy-két könnycsepp kigördült a szeméből. Aztán tekintete szigorúan megvillant és közölte, hogy igen, NEMSOKÁRA felnövök, de azért ne essünk túlzásokba. Kapok melltartót, meg egyéb fehérneműket és lányosabb fölsőket is, de a mély dekoltázs álmaimról egyenlőre mondjak le, mert ehhez még kislány vagyok, ne öltözzek kurvaként, hiszen még személyim sincs. Ijedten fogtam könyörgőre a dolgot, de fél órás regnálás után rájöttem, hogy felesleges energiabefektetés és örüljek, hogy legalább azt megérti, hogy lányos felső alatt nem egészen a rózsaszín pólót értem, strasszokkal kirakott "Barbie" felirattal...

<folyt. köv.>