Ami ez után következett, azt nem tettem zsebre, az egyszer biztos. Dani nem viselte túl jól, hogy egy tőle egy évvel fiatalabb kiscsaj így megalázta nyilvánosan. Ez persze bosszúért kiáltott. Szerencsére nem talált ki olyan "fantáziadús" ötleteket, hogy gyámüggyel jöjjön, meg a családommal egrecírozzon. Persze, hiszen semmit nem tudott rólam, még csak azt se tudta, hogy van egy bátyám. Azonban Zénót ismerte. Előszeretettel szólogatott be nekünk, hogy nocsak, milyen gyorsan váltogatom a szerelmeimet, mert pár napja még belé voltam szerelmes, most meg Zénóba. Persze, én nem éreztem semmi ilyet Zénó felé, Danit meg szívesen letagadtam volna. Ezen még röhögtem egy sort, Zénóval még meg is fogtuk egymás kezét, mintha együtt is lennénk. Az egész valahol ott tetőzött be, mikor Dani a kedves barátnőit küldte rám. A végzős lányokról annyit kellett tudni, hogy bármelyik mehetett volna topmodellnek, hosszú hajuk volt és hibátlan bőrük. Utáltam őket ezért. Meg alapjáraton is. Néha kedvem lett volna megfogni őket, hogy én most barbiezok egyet, mivel szerintem róluk mintázták a legújabb barbiekat. Ők azonban tovább mentek a tettlegességben. Mikor a lányvécében találkoztunk, beszorítottak a sarokba és elkezdtek szidni, hogy én milyen egy szakadt csöves vagyok, meg anyám nem nevelt meg eléggé és biztosan apám egy alkoholista szerencsejátékozó, mert nekem nincs pénzem normális ruhára. Elég könnyen lendült a lábam, bevallom, de ügyeltem rá, hogy csak sípcsonton rúgjam a hölgyeményeket. Kiszaladtam és Zénót kerestem. Mikor végre megtaláltam, csupán annyit hadartam el, hogy megyünk a bátyámért. Magam sem értettem teljesen, hogy miért pont érte, de nem akartam, hogy ezt az egészet apa visszahallja, mert tudtam, hogy bűntudata lenne és valószínűleg minden imádott rocker-cuccom a padláson kötne ki, mondván, hogy megyünk "szép ruháért". Ez azzal lett volna egyenlő, hogy rózsaszín meg rózsaszín, ja és persze egy kis rózsaszín, csak mert lány vagyok és divat és ne mondják, hogy bármi más is fontosabb neki, mint én. Még ha utána be is látta volna, hogy butaság volt adni bárki szavára is.
Bátyám iskolája jó negyed órányi loholásra volt. Zénó, aki közben még beszélni is próbált - többször is megérdeklődte, hogy miért is kell neki utánam lobogni a főutcán tanítási idő alatt - teljesen elvesztette a légzésének ritmusát és mire odaértünk, úgy zihált, mint aki ott terül ki menten tüdőelégtelenségből egyenesen arányosan következő hátsófali szívinfarktusban. Nehezen, de beráncigáltam a portára. Ott leültettem egy székre, én pedig igyekeztem a lehető legnagyobb szemeimmel pillogni a portásbácsira, hogy legyen olyan kedves és engedjen fel a bátyámhoz. Pár perc múlva már a folyosókat róttam a bátyám osztályát keresve és kutatómunkámat nem igazán segítette elő az a tény, hogy kicsengettek. A szakközepes diákoknak általában maximum a mellkasukig értem, ami otthon nem volt feltűnő, a bátyámról mindig tudtam, hogy egy benga állat. Nehezen, de sikerült megtalálnom, igaz, addigra már elveszettségemben sírva fakadtam. Átöleltem a bátyám derekát - jobban úgyse értem fel - és kihüppögtem magam. Tomi meglepően kedvesen viselkedett velem. Azt vártam, hogy mivel az iskolájában vagyunk, így majd ő lesz a "vagány" és elküld engem a bús... bokorba. Ennek ellenére semmi ilyen nem történ. Féltérdre ereszkedett előtte, hogy legalább majdnem egy szintben legyen az arcunk. Persze így én picit magasabb lettem. Mosolygott rám és puszit adott az arcomra. Én pedig teljes megszeppentségemben kezdtem el mesélni, hogy mi történt. Láttam, hogy borul el az arca. Ijesztő volt. Lassan felállt, belépett az osztályba a kabátjáért, majd megfogta a kezemet és csak annyit mondott, hogy menjünk. Hihetetlen logikai egyenletek kiszámítása után rájöttem, hogy a sulimba. Bizonytalanul bólintottam, majd közöltem, hogy itt van Zénó is.
- Legalább segít.
Miben? Kötelet fonni? Mert azt egyértelműen leolvastam a bátyám arcáról, hogy Dani nem éri meg a tanítás végét.
Szépen visszamentünk az én iskolámba. Megvártuk a kicsengetést, majd miután Tomi le tudta rázni a kérdezősködő tanárokat, belibbent Dani osztályába és gondolkodás nélkül behúzott egyet az említett szőkeségnek, aki paddal együtt megborult. Aztán megkérdezte, hol vannak a kedves barátosnői. Én döbbenten pislogtam a lányok irányába. Zénó leesett állal nézett a bátyámra, majd megkérdezte tőlem:
- És most én miben segítsek, kirúgatni magam? Különben is elvan egyedül...
Kedves bátyuskám ekkor már a hajuknál fogva rángatta a két csajt az osztályterem végében lévő mosdókagylóig. Belenyomta a fejüket és rájuk nyitotta a csapot. Közben valami olyasmit üvöltözött, hogy "Nem nyúltok a húgomhoz tripperes picsájú Barbie babák, értve vagyok, baszd meg!?" - bocsánat a csúnya szóhasználatért, de ez volt a cenzúrázott verzió. Nekem tetszett a műsor, szélesen mosolyogva ültem fel az egyik pad tetejére. Aztán Dani megindult a bátyám felé, mint valami nap hőse, két haverjával. Zénó arca felderült, mint aki megvilágosodott. Beállt eléjük. Igazából csak ekkor tűnt fel, hogy a bátyám és Zénó majdnem egy magasak, batyi talán, ha két centivel magasabb, és mindkettőnek szép erős karjai voltak. Persze. Zénó a bátyámmal egy idős. A három pancser megtorpant, de addigra már Tomi is elengedte a hölgyeményeket, akik most sikítva rohantak tanárért. Persze ezt nem igazán hagyhattam. Ahogy utánuk léptem, elkaptam a vizes hajukat és visszarántottam őket. Hanyatt estek. Megálltam fölöttük, közöltem, hogy aki megmozdul, azt bordánrúgom bakanccsal. A két lökött addigra már alaposan helyben hagyta Danit és haverjait. Mi szépen eltűntünk.
Az ajtóban elbúcsúztam a bátyámtól, aki visszasietett az iskolájába. Zénó is visszament a tantermébe, és én is. Azt a pár szál hajunkat, ami félreállt, szépen lesímitottuk, és máris ugyanúgy néztünk ki. A tanár óra elején elküldött a naplóért. Elszaladtam a tanáriba érte és nem bírtam ki, belelapoztam út közben. Hála a jó égnek nem írtak be hiányzónak. Csak remélni tudtam, hogy Zénót se. Visszafele eljöttem Daniék terme előtt és megálltam kicsit hallgatózni.
- De tanár úr, higgye el, itt volt az a srác, az egyik tanárnak a nevelt fia, tudja! Meg az a hülye kiscsaj, a barátnője, az a Lili... és annak a bátyja!
- Édes fiam, találkoztam Zénóval és Lilivel és nekik egy hajuk szála se görbült, ráadásul mintadiákok kitűnő eredménnyel. Kötve hiszem, hogy így helyben hagytak volna titeket.
- De itt volt a bátyja is!
- Tomi tavaly elballagott, vagy szerinted visszajött kísérteni? Ezt mégis hogy gondolod? És ha visszajött, akkor most hol van?
- Nem tudom!
Szóval szerinted ellógott az iskolájából, hogy visszajöjjön megverni téged?
- Igen!
- Na, hagyjál lógva...
Mosolyogva indultam tovább. Persze, hogy tudták, hogy mi voltunk. A tanárok találkoztak Tomival. És csak mi vagyunk ilyen balhésak. De Dani kiakasztóan nagyképű stílusa nem csak a rózsaszín ködből hazatalált diákok szemét szúrta, hanem a tanárokét is. Okoskodó volt és kiosztott bárkit. És égtelenül tudott nyafogni, ha valami nem tetszett neki. De persze, ezt elsőre nem vettem észre...
Délután kinnt ültünk a kedvenc elhagyott gyártelepünk legmagasabb pontján, bambulva a naplementét. Hát ennyi volt. Másnap az évzáró várt ránk. Illetve Tomira csak pár nap múlva. Zénó unottan szívta a cigarettáját. Már mindent elmeséltünk egymásnak. Mi történt, hol, hogyan és mikor? Örültem, hogy Daniék elballagnak. Tudtam, hogy többet nem látom őket valószínűleg. Bennem volt a gondolat, hogy pár nap múlva mindhárman szabadok vagyunk, nem lesz iskola, csupán ülünk a motorokon és megyünk apával mindenfelé. Imádtam ezt a gondolatot.
Egy alak mászott fel a tetőre, majd leült Tomi mellé. Barna Szofi illatát éreztem a levegőben, ahogy rágyújtott, de nem volt erőm oldalrafordítani a fejemet. Már akkor tudtam, ki az, mikor a szél, a bőr és a motorolaj illatának kellemes egyvelege belengte a tetőt, és engem kellemes biztonságérzet töltött el. Apa volt az. Már rég elmeséltünk neki is mindent.
Senki nem beszélt, mindenki a horizontra meredt.
"Hé barátom, tégy föl egy teát,
Dobjuk fel magunkat legalább!
Csak ránk ne essen a hangulatunk,
Mert attól mindketten elkábulunk.
Én is megszívtam, te is párszor,
Ahogy az időt múlattuk akárhányszor.
Egy sodrott mosollyal az álomból kikel
A kedv, ha épp rá senki nem figyel.
Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.
...
Mint almában kukac, a fejemben jár
Egy eltévedt gondolat, észt guberál.
Az érzést hívja, de az nem figyel,
És tudom, barátom, hogy téged sem érdekel."
Bátyám iskolája jó negyed órányi loholásra volt. Zénó, aki közben még beszélni is próbált - többször is megérdeklődte, hogy miért is kell neki utánam lobogni a főutcán tanítási idő alatt - teljesen elvesztette a légzésének ritmusát és mire odaértünk, úgy zihált, mint aki ott terül ki menten tüdőelégtelenségből egyenesen arányosan következő hátsófali szívinfarktusban. Nehezen, de beráncigáltam a portára. Ott leültettem egy székre, én pedig igyekeztem a lehető legnagyobb szemeimmel pillogni a portásbácsira, hogy legyen olyan kedves és engedjen fel a bátyámhoz. Pár perc múlva már a folyosókat róttam a bátyám osztályát keresve és kutatómunkámat nem igazán segítette elő az a tény, hogy kicsengettek. A szakközepes diákoknak általában maximum a mellkasukig értem, ami otthon nem volt feltűnő, a bátyámról mindig tudtam, hogy egy benga állat. Nehezen, de sikerült megtalálnom, igaz, addigra már elveszettségemben sírva fakadtam. Átöleltem a bátyám derekát - jobban úgyse értem fel - és kihüppögtem magam. Tomi meglepően kedvesen viselkedett velem. Azt vártam, hogy mivel az iskolájában vagyunk, így majd ő lesz a "vagány" és elküld engem a bús... bokorba. Ennek ellenére semmi ilyen nem történ. Féltérdre ereszkedett előtte, hogy legalább majdnem egy szintben legyen az arcunk. Persze így én picit magasabb lettem. Mosolygott rám és puszit adott az arcomra. Én pedig teljes megszeppentségemben kezdtem el mesélni, hogy mi történt. Láttam, hogy borul el az arca. Ijesztő volt. Lassan felállt, belépett az osztályba a kabátjáért, majd megfogta a kezemet és csak annyit mondott, hogy menjünk. Hihetetlen logikai egyenletek kiszámítása után rájöttem, hogy a sulimba. Bizonytalanul bólintottam, majd közöltem, hogy itt van Zénó is.
- Legalább segít.
Miben? Kötelet fonni? Mert azt egyértelműen leolvastam a bátyám arcáról, hogy Dani nem éri meg a tanítás végét.
Szépen visszamentünk az én iskolámba. Megvártuk a kicsengetést, majd miután Tomi le tudta rázni a kérdezősködő tanárokat, belibbent Dani osztályába és gondolkodás nélkül behúzott egyet az említett szőkeségnek, aki paddal együtt megborult. Aztán megkérdezte, hol vannak a kedves barátosnői. Én döbbenten pislogtam a lányok irányába. Zénó leesett állal nézett a bátyámra, majd megkérdezte tőlem:
- És most én miben segítsek, kirúgatni magam? Különben is elvan egyedül...
Kedves bátyuskám ekkor már a hajuknál fogva rángatta a két csajt az osztályterem végében lévő mosdókagylóig. Belenyomta a fejüket és rájuk nyitotta a csapot. Közben valami olyasmit üvöltözött, hogy "Nem nyúltok a húgomhoz tripperes picsájú Barbie babák, értve vagyok, baszd meg!?" - bocsánat a csúnya szóhasználatért, de ez volt a cenzúrázott verzió. Nekem tetszett a műsor, szélesen mosolyogva ültem fel az egyik pad tetejére. Aztán Dani megindult a bátyám felé, mint valami nap hőse, két haverjával. Zénó arca felderült, mint aki megvilágosodott. Beállt eléjük. Igazából csak ekkor tűnt fel, hogy a bátyám és Zénó majdnem egy magasak, batyi talán, ha két centivel magasabb, és mindkettőnek szép erős karjai voltak. Persze. Zénó a bátyámmal egy idős. A három pancser megtorpant, de addigra már Tomi is elengedte a hölgyeményeket, akik most sikítva rohantak tanárért. Persze ezt nem igazán hagyhattam. Ahogy utánuk léptem, elkaptam a vizes hajukat és visszarántottam őket. Hanyatt estek. Megálltam fölöttük, közöltem, hogy aki megmozdul, azt bordánrúgom bakanccsal. A két lökött addigra már alaposan helyben hagyta Danit és haverjait. Mi szépen eltűntünk.
Az ajtóban elbúcsúztam a bátyámtól, aki visszasietett az iskolájába. Zénó is visszament a tantermébe, és én is. Azt a pár szál hajunkat, ami félreállt, szépen lesímitottuk, és máris ugyanúgy néztünk ki. A tanár óra elején elküldött a naplóért. Elszaladtam a tanáriba érte és nem bírtam ki, belelapoztam út közben. Hála a jó égnek nem írtak be hiányzónak. Csak remélni tudtam, hogy Zénót se. Visszafele eljöttem Daniék terme előtt és megálltam kicsit hallgatózni.
- De tanár úr, higgye el, itt volt az a srác, az egyik tanárnak a nevelt fia, tudja! Meg az a hülye kiscsaj, a barátnője, az a Lili... és annak a bátyja!
- Édes fiam, találkoztam Zénóval és Lilivel és nekik egy hajuk szála se görbült, ráadásul mintadiákok kitűnő eredménnyel. Kötve hiszem, hogy így helyben hagytak volna titeket.
- De itt volt a bátyja is!
- Tomi tavaly elballagott, vagy szerinted visszajött kísérteni? Ezt mégis hogy gondolod? És ha visszajött, akkor most hol van?
- Nem tudom!
Szóval szerinted ellógott az iskolájából, hogy visszajöjjön megverni téged?
- Igen!
- Na, hagyjál lógva...
Mosolyogva indultam tovább. Persze, hogy tudták, hogy mi voltunk. A tanárok találkoztak Tomival. És csak mi vagyunk ilyen balhésak. De Dani kiakasztóan nagyképű stílusa nem csak a rózsaszín ködből hazatalált diákok szemét szúrta, hanem a tanárokét is. Okoskodó volt és kiosztott bárkit. És égtelenül tudott nyafogni, ha valami nem tetszett neki. De persze, ezt elsőre nem vettem észre...
Délután kinnt ültünk a kedvenc elhagyott gyártelepünk legmagasabb pontján, bambulva a naplementét. Hát ennyi volt. Másnap az évzáró várt ránk. Illetve Tomira csak pár nap múlva. Zénó unottan szívta a cigarettáját. Már mindent elmeséltünk egymásnak. Mi történt, hol, hogyan és mikor? Örültem, hogy Daniék elballagnak. Tudtam, hogy többet nem látom őket valószínűleg. Bennem volt a gondolat, hogy pár nap múlva mindhárman szabadok vagyunk, nem lesz iskola, csupán ülünk a motorokon és megyünk apával mindenfelé. Imádtam ezt a gondolatot.
Egy alak mászott fel a tetőre, majd leült Tomi mellé. Barna Szofi illatát éreztem a levegőben, ahogy rágyújtott, de nem volt erőm oldalrafordítani a fejemet. Már akkor tudtam, ki az, mikor a szél, a bőr és a motorolaj illatának kellemes egyvelege belengte a tetőt, és engem kellemes biztonságérzet töltött el. Apa volt az. Már rég elmeséltünk neki is mindent.
Senki nem beszélt, mindenki a horizontra meredt.
"Hé barátom, tégy föl egy teát,
Dobjuk fel magunkat legalább!
Csak ránk ne essen a hangulatunk,
Mert attól mindketten elkábulunk.
Én is megszívtam, te is párszor,
Ahogy az időt múlattuk akárhányszor.
Egy sodrott mosollyal az álomból kikel
A kedv, ha épp rá senki nem figyel.
Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.
...
Mint almában kukac, a fejemben jár
Egy eltévedt gondolat, észt guberál.
Az érzést hívja, de az nem figyel,
És tudom, barátom, hogy téged sem érdekel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)