Szőke, kék szemű fiú volt, szabályos arccal, viszonylag magas. Dánielnek hívták, amolyan iskola szőke hercege típus. Ábrándozva néztem minden szünetben és olyan arcpirító gondolatok jutottak eszembe, minthogy szájra puszit kapok tőle, vagy én adok neki... Hogy megfogja a kezemet és úgy sétálunk... Igazából ezeknek a gondolatoknak épp ideje volt előkerülni, így hetedik év végén, májusban. Még egy hónap maradt az iskolából, utána jött a nyári szünet és kivételesen nem vártam annyira a nyári koncertsorozatokat, a turnét, a motoros "száguldozásokat" - na, nem mintha apa bárhol is átlépte volna a sebességhatárt, ha mögötte ültem... Kivételesen szerettem volna, ha otthon maradhatok, és sétálhatok a városban fel s alá, abban reménykedve, hogy Dani szembejön velem valahol, rámmosolyog és amerikai romantikus filmeket megszégyenítő jelenetet produkálva én beleugrok a nyakába, ő megpörget, majd... Juj... ad a számra egy puszit...
Ha a rajzfilmes effektek a valóságban is megtörténhettek volna, akkor erre a képre az arcom paradicsompiros színben pompázott volna és a füleimből gőz csap ki. Ehelyett csak megszólalt a csengő, ami egy újabb csigalassúsággal elmúló óra kezdetét jelentette.
Zénó mellettem végigbeszélte a szünetet, magyarázott mindenről, ami eszébejutott, de én semmit nem fogtam fel belőle. Látóköröm egyetlen személyre szűkült be: egy filmsztárként mosolygó szőke srácra. Barátom száznyolcan fokos fordulatot vett, amióta Robi bácsinál lakott. A tanár urat mindig csak apjaként emlegette, és csak akkor magyarázta el, hogy a fogadott apja, pontosabban nevelőapja, mikor rákérdeztek. Nem mintha Robi bácsi nem fiaként nézett volna Zénóra... Mindkettejük élete gyökeresen megváltozott, Zénó legnagyobb álma teljesült: lett családja. Lett valakije, aki aggódott érte, aki szerette, akire mindig számíthatott. Boldogság sugárzott az arcáról, ami már korántsem volt olyan beesett, mint régebben, testsúlya is normalizálódott és kevesebbszer betegedett meg. Isten látja lelkemet, örültem a boldgságának, tiszta szívből. Imádtam Zénót, el se tudtam képzelni az életemet nélküle. Ő volt a józanabbik eszem, a fő kritikusom, a legjobb barátom, a másik felem, mindenem ő volt, gyilkolni tudtam volna érte. De azokban a napokban még az is idegesített, ha megláttam, mert akkor elkezdett hozzám beszélni és a lelkiismeretem miatt oda kellett figyelnem rá és nem szentelhettem minden figyelmemet a lélekzetelállítóan csodálatos és bámulatos és oltári helyes Dánielnek.
Zénó nem tudta, mi bajom, csak azt látta, hogy nem tudok rendesen figyelni, se rá, se a tanárra órákon - ez utóbbit leginkább kedves osztálytársaimtól tudta meg, valamint Robi bácsitól, aki megkérte, hogy beszéljen velem, mert romlik a tanulmányi eredményem, a legutóbbi dolgozatomban is vesztettem két pontot... Tudom, két pont nem sok, de annakelőtte ez miatt képes voltam könyörögni a tanárnak, hogy hadd írjam meg újra a dolgozatot, most azonban csak legyintettem, hogy végülis az ötös megvan, nem? Végül kedves barátom csak rákérdezett, hogy mi a baj. Én ábrándozva néztem el mellette, valahova a horiznotra, de igazából nem láttam semmit, csak lelki szemeim előtt a... mindenki tudja, hogy kicsodát.
- Szerelmes vagyok, azt hiszem... - sóhajtottam végül.
Zénó olyan fejet vágott, mintha citromba harapott volna. Kérdezgetett, hogy kibe, de nem akartam felelni, csak pirultam és pirultam, meg sokat sóhajtoztam.
Kezdtem kevesebbet enni, ami nagy szó volt, mert amúgy sem számítottam nagy kajásnak, pláne nem apához meg a batyihoz képest. Bátyám szintén észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel, de ő rafináltabb volt, mert egyszerűen belenézett a füzeteimbe, amiket addigra tökéletesen kidekoráltam szívecskékkel, meg persze kedves jelöltem nevével, amit annyiféleképp le tudtam írni, hogy jelentkezhettem volna a rekordok könyvébe.
- Szerelmes vagy valami Daniba - vigyorgott rám a maga idióta vigyorával, amit imádtam, de most szívesen letöröltem volna a képéről egy jól irányzott bal egyenessel. Ő is faggatott. Mikor a szép szóra nem kezdtem el beszélni, felvette az orosz maffia stílusát és csak azért is kiszedte belőlem az infót. Ilyenkor különös kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, ugyanis nem volt rest megkínozni az áhított adatokért.
Képes volt megcsikizni... Lefogni és megcsikizni!!!
Végén könnyekkel küszködve, visítva árultam el neki minden apró, "mocskos" kis részletet szívem választottjáról.
- Végülis... - összegezte a beszélgetés végén - épp ideje, hogy szerelmes legyél. Így is későnérőnek számítasz, még a menzeszed se jött meg és a melleidre is még csak A kosaras melltartó kellene, hogyha hordanál ilyesmit.
Elborzadva meredtem rá. Menzesz? Melltartó? DE ÉN AHHOZ MÉG KICSI VAGYOK! Én apukám kislánya vagyok, cáz éves és... Rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Tominak igaza volt. Kamaszkorban jártam és lassan nem ártot volna néhány "nőiesebb" holmit is beszerezni a bakancs, szakadt farmer és kopott póló mellé... Valami olyat, amiben Dani majd felfigyel rám. Aztán eszembejutott valami.
- Ha a kamaszkor ennyire együttjár a szerelemmel, akkor most te is szerelmes vagy? - kérdeztem vigyorogva. Szimónáról tudtam anno, de azt is tudtam, hogy azt a libát már rég elfelejtette a bátyám. Tomi fülig vörösödött, de nem válaszolt, csak arról motyogott valamit, hogy tanulnia kell, lecsusszant az ágyamról és a paraván túloldalán belefeledkezett a tankönyveibe.
Én kimentem apámhoz, aki épp egy dalszövegen dolgozott a nappaliban, kanapévá összecsukott ágyán ücsörögve. A tollának végét rágta, szabad kezével pedig göndör hajába túrt és fejét vakarta. Odatelepedtem mellé és igyekeztem angyali arcot vágva szépen pillogni rá. Apa, mikor észrevett, szélesen elvigyorodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Angyalkájának szólított és afelől érdeklődött, hogy mi a frászt akarok ezalkalommal kipillogni tőle, persze mindezt a maga kedves, szeretetteli modorában. Aztán jött a sokk. Édesen mosolyogva közöltem, hogy szükségem lenne pár melltartóra és szép bugyira, mert én már nagylány vagyok és szeretnék valami szebb, kivágottabb fölsőt is, mert ilyen ruhákban aligha tudom meghódítani Danit, a suli szőke hercegét, akibe szerelmes vagyok. Imádtam, hogy apával mindig őszinte lehettem.
Ő elsápadt, majd ájultan hanyatlott hátra a kanapén. Ijedten felugrottam és elkezdtem szólongatni. Szerencsére szinte azonnal magáhoztért. Fél óráig nem csinált semmit, nem szólt semmit, csak járkált fel s alá a szobában, láncba elszívva vagy öt cigarettát. Azután leült mellém, átölelt és meghatottan közölte, hogy hát igen, az ő kislánya már lassan teljesen felnő és gyönyörű szép nő lesz belőle... Felnéztem rá és láttam, hogy egy-két könnycsepp kigördült a szeméből. Aztán tekintete szigorúan megvillant és közölte, hogy igen, NEMSOKÁRA felnövök, de azért ne essünk túlzásokba. Kapok melltartót, meg egyéb fehérneműket és lányosabb fölsőket is, de a mély dekoltázs álmaimról egyenlőre mondjak le, mert ehhez még kislány vagyok, ne öltözzek kurvaként, hiszen még személyim sincs. Ijedten fogtam könyörgőre a dolgot, de fél órás regnálás után rájöttem, hogy felesleges energiabefektetés és örüljek, hogy legalább azt megérti, hogy lányos felső alatt nem egészen a rózsaszín pólót értem, strasszokkal kirakott "Barbie" felirattal...
<folyt. köv.>
Ha a rajzfilmes effektek a valóságban is megtörténhettek volna, akkor erre a képre az arcom paradicsompiros színben pompázott volna és a füleimből gőz csap ki. Ehelyett csak megszólalt a csengő, ami egy újabb csigalassúsággal elmúló óra kezdetét jelentette.
Zénó mellettem végigbeszélte a szünetet, magyarázott mindenről, ami eszébejutott, de én semmit nem fogtam fel belőle. Látóköröm egyetlen személyre szűkült be: egy filmsztárként mosolygó szőke srácra. Barátom száznyolcan fokos fordulatot vett, amióta Robi bácsinál lakott. A tanár urat mindig csak apjaként emlegette, és csak akkor magyarázta el, hogy a fogadott apja, pontosabban nevelőapja, mikor rákérdeztek. Nem mintha Robi bácsi nem fiaként nézett volna Zénóra... Mindkettejük élete gyökeresen megváltozott, Zénó legnagyobb álma teljesült: lett családja. Lett valakije, aki aggódott érte, aki szerette, akire mindig számíthatott. Boldogság sugárzott az arcáról, ami már korántsem volt olyan beesett, mint régebben, testsúlya is normalizálódott és kevesebbszer betegedett meg. Isten látja lelkemet, örültem a boldgságának, tiszta szívből. Imádtam Zénót, el se tudtam képzelni az életemet nélküle. Ő volt a józanabbik eszem, a fő kritikusom, a legjobb barátom, a másik felem, mindenem ő volt, gyilkolni tudtam volna érte. De azokban a napokban még az is idegesített, ha megláttam, mert akkor elkezdett hozzám beszélni és a lelkiismeretem miatt oda kellett figyelnem rá és nem szentelhettem minden figyelmemet a lélekzetelállítóan csodálatos és bámulatos és oltári helyes Dánielnek.
Zénó nem tudta, mi bajom, csak azt látta, hogy nem tudok rendesen figyelni, se rá, se a tanárra órákon - ez utóbbit leginkább kedves osztálytársaimtól tudta meg, valamint Robi bácsitól, aki megkérte, hogy beszéljen velem, mert romlik a tanulmányi eredményem, a legutóbbi dolgozatomban is vesztettem két pontot... Tudom, két pont nem sok, de annakelőtte ez miatt képes voltam könyörögni a tanárnak, hogy hadd írjam meg újra a dolgozatot, most azonban csak legyintettem, hogy végülis az ötös megvan, nem? Végül kedves barátom csak rákérdezett, hogy mi a baj. Én ábrándozva néztem el mellette, valahova a horiznotra, de igazából nem láttam semmit, csak lelki szemeim előtt a... mindenki tudja, hogy kicsodát.
- Szerelmes vagyok, azt hiszem... - sóhajtottam végül.
Zénó olyan fejet vágott, mintha citromba harapott volna. Kérdezgetett, hogy kibe, de nem akartam felelni, csak pirultam és pirultam, meg sokat sóhajtoztam.
Kezdtem kevesebbet enni, ami nagy szó volt, mert amúgy sem számítottam nagy kajásnak, pláne nem apához meg a batyihoz képest. Bátyám szintén észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel, de ő rafináltabb volt, mert egyszerűen belenézett a füzeteimbe, amiket addigra tökéletesen kidekoráltam szívecskékkel, meg persze kedves jelöltem nevével, amit annyiféleképp le tudtam írni, hogy jelentkezhettem volna a rekordok könyvébe.
- Szerelmes vagy valami Daniba - vigyorgott rám a maga idióta vigyorával, amit imádtam, de most szívesen letöröltem volna a képéről egy jól irányzott bal egyenessel. Ő is faggatott. Mikor a szép szóra nem kezdtem el beszélni, felvette az orosz maffia stílusát és csak azért is kiszedte belőlem az infót. Ilyenkor különös kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, ugyanis nem volt rest megkínozni az áhított adatokért.
Képes volt megcsikizni... Lefogni és megcsikizni!!!
Végén könnyekkel küszködve, visítva árultam el neki minden apró, "mocskos" kis részletet szívem választottjáról.
- Végülis... - összegezte a beszélgetés végén - épp ideje, hogy szerelmes legyél. Így is későnérőnek számítasz, még a menzeszed se jött meg és a melleidre is még csak A kosaras melltartó kellene, hogyha hordanál ilyesmit.
Elborzadva meredtem rá. Menzesz? Melltartó? DE ÉN AHHOZ MÉG KICSI VAGYOK! Én apukám kislánya vagyok, cáz éves és... Rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Tominak igaza volt. Kamaszkorban jártam és lassan nem ártot volna néhány "nőiesebb" holmit is beszerezni a bakancs, szakadt farmer és kopott póló mellé... Valami olyat, amiben Dani majd felfigyel rám. Aztán eszembejutott valami.
- Ha a kamaszkor ennyire együttjár a szerelemmel, akkor most te is szerelmes vagy? - kérdeztem vigyorogva. Szimónáról tudtam anno, de azt is tudtam, hogy azt a libát már rég elfelejtette a bátyám. Tomi fülig vörösödött, de nem válaszolt, csak arról motyogott valamit, hogy tanulnia kell, lecsusszant az ágyamról és a paraván túloldalán belefeledkezett a tankönyveibe.
Én kimentem apámhoz, aki épp egy dalszövegen dolgozott a nappaliban, kanapévá összecsukott ágyán ücsörögve. A tollának végét rágta, szabad kezével pedig göndör hajába túrt és fejét vakarta. Odatelepedtem mellé és igyekeztem angyali arcot vágva szépen pillogni rá. Apa, mikor észrevett, szélesen elvigyorodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Angyalkájának szólított és afelől érdeklődött, hogy mi a frászt akarok ezalkalommal kipillogni tőle, persze mindezt a maga kedves, szeretetteli modorában. Aztán jött a sokk. Édesen mosolyogva közöltem, hogy szükségem lenne pár melltartóra és szép bugyira, mert én már nagylány vagyok és szeretnék valami szebb, kivágottabb fölsőt is, mert ilyen ruhákban aligha tudom meghódítani Danit, a suli szőke hercegét, akibe szerelmes vagyok. Imádtam, hogy apával mindig őszinte lehettem.
Ő elsápadt, majd ájultan hanyatlott hátra a kanapén. Ijedten felugrottam és elkezdtem szólongatni. Szerencsére szinte azonnal magáhoztért. Fél óráig nem csinált semmit, nem szólt semmit, csak járkált fel s alá a szobában, láncba elszívva vagy öt cigarettát. Azután leült mellém, átölelt és meghatottan közölte, hogy hát igen, az ő kislánya már lassan teljesen felnő és gyönyörű szép nő lesz belőle... Felnéztem rá és láttam, hogy egy-két könnycsepp kigördült a szeméből. Aztán tekintete szigorúan megvillant és közölte, hogy igen, NEMSOKÁRA felnövök, de azért ne essünk túlzásokba. Kapok melltartót, meg egyéb fehérneműket és lányosabb fölsőket is, de a mély dekoltázs álmaimról egyenlőre mondjak le, mert ehhez még kislány vagyok, ne öltözzek kurvaként, hiszen még személyim sincs. Ijedten fogtam könyörgőre a dolgot, de fél órás regnálás után rájöttem, hogy felesleges energiabefektetés és örüljek, hogy legalább azt megérti, hogy lányos felső alatt nem egészen a rózsaszín pólót értem, strasszokkal kirakott "Barbie" felirattal...
<folyt. köv.>
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)