Emlékképzelgések III. - "Csak egy egyszerű hétvége..."

A ház három szobás volt. A gyámügy előírta, mivel ellenkező nemű testvérek vagyunk és így mindenkinek külön szoba kellett az egészséges lelki fejlődésünk érdekében. Azonban akárhogy is nyúztuk egymást a bátyámmal, semmivel nem lehetett minket külön szobába kényszeríteni. Ez sokáig nem is jelentett gondot, később pedig egy nagy függönnyel kettéválasztottuk a szobát és így könnyedén áthidaltuk a nemi különbségekből fakadó problémákat. Apa a nappaliban aludt egy franciaággyá varázsolható kanapén, mivel a harmadik szobát próbateremmé alakítottuk. Tojástartóval meg egyéb házilag használt dolgokkal szépen lassan haladva sikerült annyira hangszigeteltté tenni, hogy mi nyugodtan tudtunk aludni a szomszéd szobában, ha esetleg apa késő estig dolgozott egy-egy dalon. Kissé régi és kiszolgált, de még élvezhetően működő Videoton márkájú televíziónk a szocializmus fénykorát idézendő, a nappaliként működő középső szobában volt elhelyezve, ennek egyenes következményeképp a hétvégék általánosságban úgy kezdődtek, hogy reggel nyolc körül bátyámmal felráztuk apánkat legédesebb álmából, befeküdtünk mellé az ágyba és bekapcsoltuk a készüléket, hogy a reggeli gyermek matiné nyújtotta meseáradatot élvezhessük. Apa minden egyes szombat reggel elszörnyedt, hogy manapság milyen meséket adnak a gyerekeknek és mikor a két kereskedelmi adó meséin Tomival hajba kaptunk, ő döntött az alapján, hogy melyik a kevésbé véres rajzfilm. Természetesen ilyenkor az általam kedvelt nyert és szegény bátyám, aki a Juharfalva lakói című rajzfilmsorozaton szocializálódott, még csodálkozott, hogy mitől lett olyan viráglelkű kora kamaszkorára. Miután apa magához tért közöttünk, kimászott az ágyból, hogy kakaót főzzön nekünk, meg valami reggelire hasonlító dolgot összekaparjon. Ez legtöbbször másnapos kifli vagy zsömle volt megvajazva, néha csak egy szelet kenyér, de ez senkit nem érdekelt. Időnként megjegyezte, hogy sajnálja, mert biztos más gyerekek mindenféle finomságot kapnak, de erről mi mindig azokra az idegen családokra asszociáltunk és arra, hogy apa nem lenne ott és őszintén állítottuk, hogy a vajas kenyér a kedvenc ennivalónk. De a reggelit ágyba kaptuk és apa visszafeküdt közénk. Miután elfogyasztottuk az ennivalót, két oldalról odabújtunk hozzá, ő magához szorított minket, megpuszilta a kobakunkat és velünk nézte a meséket. Ugyanez a jelenet játszódott le vasárnap reggel is. Azonban aznap, ebéd után, kimentünk a város főterére és letelepedtünk a legforgalmasabb helyen. Apa kikötötte, hogy botorkálhatunk a téren, de ő mindig lásson minket. Ezt betartottuk, sőt, gyakorlatilag nem mentünk sehova, mert apa ilyenkor elővett egy akusztikus gitárt és játszott rajta. Nyitva hagyta a gitártokot. Nem tette ő ki maga elé, ott volt a lába mellett. Ő csak játszott és énekelt, nem kért érte pénzt. Mégis a járókelők megtalálták, hova tehetik az aprópénzt. Apa csak egy órát játszott rendszerint, mert azalatt összejött annyi pénz, hogy vehessen nekünk egy-egy sajtos rolót és hozzá egy-egy pohár üdítőt. Ez volt a hét fénypontja. Később, mikor már felnőtt, sikeres nőként éltem és annyi sajtos rolót ettem, amennyit csak akartam, soha többé nem ettem olyan jó ízű süteményt, mint akkor. Hiányzott belőle apa szeretete.

Emlékképzelgések II. - Fogak

A bátyám állítólag foggal született. Hiszi a piszi, szerintem az kamu volt. Mindenesetre az biztos, hogy rémisztően nagy és hegyes szemfogai voltak. Én nem féltem tőle soha, de más gyerekek csúfolták miatta. Apa szerint őrült vagány volt és meg kellett volna hagynia, mert ha majd nagy rock sztár lesz – mármint most a bátyámról beszélek – akkor mennyire egyedi lesz majd a dolog. Igen, a Kárhozottak Királynőjében az volt, de ott a Linkin Park és a Placebo csinálta a zenét és Lestatnak sokkal jobb stílusa volt, mint amilyen a bátyámnak később kialakult, legalábbis ő rá fogta, hogy az a stílusa. Szerintem az nem stílus volt, hanem egy chupacabra, ami kicserélte a ruháit. Mindenesetre az idő bebizonyította, hogy a vámpírfogak mégse időtállóak. A mai napig nem tudom megmondani, ki reszketett jobban a fogorvosi rendelő előtt: apa, a batyi vagy a fogorvos a batyi fogai láttán. Felettébb élveztem a helyzetemet. Ott ültem szakadt farmerben, a bátyám egyik pólójában, ami teljesen rockeres volt, ugyanis fekete alapon egy nagyon vagány Charizard volt rajta – senki ne kutasson az idegen szavak szótárában, ez egy japán rajzfilmfigura. Nem azért volt szakadt a farmerom, mert nem volt pénz másikra. Hanem azért, mert apa is olyat hordott és innentől kezdve nem volt kérdéses a családi egyenruha. Szóval, mint említettem, ott ültem és vigyorogva néztem, hogy nekem senkitől nem kell félni. A batyit azonban három tálca sajtos roló se vigasztalta volna meg a fogai miatt. És ezért nagyon sajnáltam. De elhozhatta haza.

Viszont utána szegénykémből kicsit elszállt az önbizalom és nem nagyon találta önmagát. Visszahúzódó lett és soha nem vigyorgott. Apával mindent megtettünk, hogy kirángassuk ebből az állapotból, aminek az lett az eredménye, hogy Tomi imádott otthon lenni, Zénót is egészen elfogadta, ezt leszámítva nem szólt senkihez. Egy évig veszkölődtek vele a tanárok, utána feladták. Sokáig nem is nagyon oldódott fel, a helyzet csak akkor enyhült, mikor kezdett sikereket aratni gitározás terén – mert persze a gitárját le nem lehetett gyantázni a hátáról…

Emlékképzelgések I. - Apák napja

Nem emlékszem anyára. Nem is szeretnék. Úgy érzem, egy olyan nő lényegtelen, aki a szülés után három héttel otthagyja gyermekeit a párjára és még a pénzt is elviszi. Az első pár évemre nem is emlékszem. Állítólag apának örökbe kellett minket adnia, mert nem tudott minket eltartani és a gyámügy egyébként sem engedte volna. Ez legalább magyarázat a különböző vezetéknevekre. De az én apukám nem hagyta magát és addig küzdött, amíg visszaszerzett minket. Ő tényleg szeret bennünket. Nem tudok olyan indokot elképzelni, hogy végleg lemondjon rólunk.

A batyinak vannak emlékei a másik családról, ahova került, de neki is homályosak. Azt mondta, mindenáron ki akarták kényszeríteni, hogy apának és anyának szólítsa azokat a vadidegeneket. De persze ő is apára ütött és megmondta, hogy van apukája és az nem az a bácsi.

Nekem az első emlékképem, ami homályosan dereng, az már apával van. Egy üres szobában ültünk hárman, apa gitározott, engem a bátyám fogott magához. Már sötét volt és én félig aludtam. Hűvösödni kezdett és mi ketten kaptunk egy kissé érdes, de meleg plédet, abba burkolóztunk. Csak megmaradt pillanatfoszlányok, mint az elsárgult fényképek, de egy valamit tisztán mutatnak még a mai napig: boldog voltam. Örültem apánknak és a testvéremnek. Sokáig nem értettem ezt a furcsa érzést. Öröm, hogy láthatom őket. Másoknak ez olyan természetes és magától értetődő volt mindig, én pedig irigyeltem őket ezért. Én is biztos akartam lenni benne, hogy mikor délután kiállok az iskola kapujába, akkor majd apa garázsban összeszerelt motorjának a hangját fogom hallani a szomszéd utcából és nem pedig egy halkan settenkedő nyugati autó fordul be a sarkon, egy újgazdag házaspárral és egy savanyú arcú nővel, aki közli, hogy ők lesznek az új szüleim. Én mindig csak apát akartam.

Első osztályban a tanító néni kitalálta, hogy csináljunk anyák napi műsort. A feladat valami olyasmi volt, hogy viszonylag egyszerű dalt énekelve egy viszonylag egyszerű koreográfiát kellett eltáncolnunk, majd mindenki odaállhatott a mikrofonhoz és elmondhatta anyukájának, mennyire szereti. Ekkor kötöttem örök barátságot Zénóval, akinek ugyan volt anyja, de gyűlölte. Nem akart neki szólni a műsorról, de sajnos a tanító néni megtette helyette. Zénó anyja nem teljesen elfogadott munkával kereste meg a mindennapi alkohol árát és volt elképzelésem már akkor is a lakhelyükről, miután Zénó, az omladozó vakolatú házikónk láttán könnybe lábadt szemekkel közölte, hogy szerencsés vagyok. Tényleg annak tartottam magam, de nem a házunk miatt. Mindenesetre az anyák napja botrányba fulladt. Apa soha nem tartozott a konszolidált felnőttek közé, főleg mivel elég korán csöppentünk az életébe, 17 éves volt, mikor a bátyámat összeszerelte. Engem persze nem érdekelt a dolog. A tanító néni meg akart győzni, hogy inkább hívjam el a nagymamámat, de ez esélytelen volt, mivel apa árvaként nőtt fel. Ezután a szomszéd Marika nénire terelte a gyanút. A nénit ugyan tényleg pótnagymamaként szerettem, de nem volt az a sajtos roló mennyiség, amiért én hajlandó lettem volna mást elhívni. Így aztán apukám szépen bevonult az anyukák közé és érdeklődéssel figyelte az ügyködésemet, melyről később őszinte meggyőződéssel állítottam, hogy az tánc volt. De nem is ez jelentette az igazi botrányt, hanem az én rögtönzött anyákat köszöntő szövegem. Nem óhajtok párbeszédeket idézni életemből, de ezt feltétlenül fontos pontosan felidézni.

„Én nem köszöntök fel semmilyen anyukát! Szerintem nincs is szükség anyukákra. Én apukámat köszöntöm fel és miért nincsen apukák napja? Az apuka sokkal fontosabb, mert nem hagy el soha és még mesét is olvas nekem! És átírta a Paff a bűvös sárkány végét! Mert nekem van a legtutibb apukám a világon és így nincs szükségem anyukára, soha de soha!” – és itt jött el az a pillanat, hogy sírva odarohantam apához, belemásztam az ölébe, és mikor a tanító néni ki akart onnan szedni a tánc második részéhez, fülsüketítő sikításba kezdtem. A második próbálkozás után apa felállt, de nem engedett el. Elbúcsúzott és kisétált velem a teremből.

Zénó anyja egyszerűen részeg volt és mikor a fia mondta a köszöntőt, akkor nemes egyszerűséggel elhányta magát.

A következő évtől nem vehettünk részt az anyák napi műsorban. De nem bántuk.

Ennek ellenére nem számítottam rossz gyereknek, sőt. Zénóval együtt messze elhúztuk a tanulmányi átlagot az iskolai összesítésben. Soha nem felejtem el apa arcát, mikor az első kitűnő bizonyítványt hazavittem. Kaptam érte egy plusz adag sajtos rolót. Apa hamarosan rájött, hogy ha minden egyes ötösért sajtos rolót kapunk a bátyámmal, akkor rövidesen könnyebben fogunk közlekedni, mert csak gurulni tudunk majd. Arról nem is beszélve, hogy ennyi pénzt nem lehetett már összezenélni. Ez az új „rendelet”, miszerint apa önkényesen eltörölte az ötösökért járó jogos sajtos roló fejadagot, eléggé visszavetett minket a tanulásban két egész hétre, ugyanis eltűnt a motiváció. Apának sürgősen új trükköt kellett kitalálnia. Legalábbis azt hitte… De láttuk apa szomorú arcát, mikor a tanárok behívták, hogy elrontottuk a dolgozatokat. Nem volt szükség már semmilyen „fizetségre”. Apa mosolygó arcát akartuk csak látni…

Bevezető

Sziasztok!

Egy olyan történetet szeretnék veletek megosztani, ami sajnos nem történt meg. De a történet szereplő, főszereplői, nagyon szerették volna, ha így lenne.
A mese valahol az 1990-es évek elején kezdődik és napjainkig tart majd, rólam fog szólni, a bátyámról és apánkról. Szerettük volna... De az élet úgy hozta, hogy ez csupán fikció maradt és mi 21 év után találtunk újra egymásra és most kétségbeesetten próbáljuk pótolni a pótolhatatlant. 21 év rengeteg idő. Felnőttünk a bátyámmal, de idegen családokban... Fáj beismernünk, hogy nem tudjuk visszapörgetni az idő kerekét, hogy apa mellett nőhessünk fel, aki a legcsodálatosabb ember a Földön és nem tehetett róla, hogy nem kapta meg a gyámságot. Azért kezdtem el írni ezeket a képzeletbeli emlékeket, hogy bátyámnak és magamnak enyhítsem a fájdalmunkat. Apának meg se akartuk mutatni, féltünk, hogy kinevet minket, de aztán ő is rendszeresen elolvasta az újabb részeket. Emlékeket kreáltunk saját magunknak, ami lehet, hogy szánalmasan hangzik, de nekünk a szalmaszálat jelentette, amibe kapaszkodva nem őrültünk bele, hogy felborult az életünk.

Nem kötelező olvasni! Nem kérek kritikát. Azért nem, mert ez nem művészeti alkotás, hanem pár megkeseredett ember képzeletbeli kis világa. Ezen nincs mit kritizálni, elfogadni lehet csak vagy leikszelni és elfelejteni.

Pearly Zorall Lina