Emlékképzelgések I. - Apák napja

Nem emlékszem anyára. Nem is szeretnék. Úgy érzem, egy olyan nő lényegtelen, aki a szülés után három héttel otthagyja gyermekeit a párjára és még a pénzt is elviszi. Az első pár évemre nem is emlékszem. Állítólag apának örökbe kellett minket adnia, mert nem tudott minket eltartani és a gyámügy egyébként sem engedte volna. Ez legalább magyarázat a különböző vezetéknevekre. De az én apukám nem hagyta magát és addig küzdött, amíg visszaszerzett minket. Ő tényleg szeret bennünket. Nem tudok olyan indokot elképzelni, hogy végleg lemondjon rólunk.

A batyinak vannak emlékei a másik családról, ahova került, de neki is homályosak. Azt mondta, mindenáron ki akarták kényszeríteni, hogy apának és anyának szólítsa azokat a vadidegeneket. De persze ő is apára ütött és megmondta, hogy van apukája és az nem az a bácsi.

Nekem az első emlékképem, ami homályosan dereng, az már apával van. Egy üres szobában ültünk hárman, apa gitározott, engem a bátyám fogott magához. Már sötét volt és én félig aludtam. Hűvösödni kezdett és mi ketten kaptunk egy kissé érdes, de meleg plédet, abba burkolóztunk. Csak megmaradt pillanatfoszlányok, mint az elsárgult fényképek, de egy valamit tisztán mutatnak még a mai napig: boldog voltam. Örültem apánknak és a testvéremnek. Sokáig nem értettem ezt a furcsa érzést. Öröm, hogy láthatom őket. Másoknak ez olyan természetes és magától értetődő volt mindig, én pedig irigyeltem őket ezért. Én is biztos akartam lenni benne, hogy mikor délután kiállok az iskola kapujába, akkor majd apa garázsban összeszerelt motorjának a hangját fogom hallani a szomszéd utcából és nem pedig egy halkan settenkedő nyugati autó fordul be a sarkon, egy újgazdag házaspárral és egy savanyú arcú nővel, aki közli, hogy ők lesznek az új szüleim. Én mindig csak apát akartam.

Első osztályban a tanító néni kitalálta, hogy csináljunk anyák napi műsort. A feladat valami olyasmi volt, hogy viszonylag egyszerű dalt énekelve egy viszonylag egyszerű koreográfiát kellett eltáncolnunk, majd mindenki odaállhatott a mikrofonhoz és elmondhatta anyukájának, mennyire szereti. Ekkor kötöttem örök barátságot Zénóval, akinek ugyan volt anyja, de gyűlölte. Nem akart neki szólni a műsorról, de sajnos a tanító néni megtette helyette. Zénó anyja nem teljesen elfogadott munkával kereste meg a mindennapi alkohol árát és volt elképzelésem már akkor is a lakhelyükről, miután Zénó, az omladozó vakolatú házikónk láttán könnybe lábadt szemekkel közölte, hogy szerencsés vagyok. Tényleg annak tartottam magam, de nem a házunk miatt. Mindenesetre az anyák napja botrányba fulladt. Apa soha nem tartozott a konszolidált felnőttek közé, főleg mivel elég korán csöppentünk az életébe, 17 éves volt, mikor a bátyámat összeszerelte. Engem persze nem érdekelt a dolog. A tanító néni meg akart győzni, hogy inkább hívjam el a nagymamámat, de ez esélytelen volt, mivel apa árvaként nőtt fel. Ezután a szomszéd Marika nénire terelte a gyanút. A nénit ugyan tényleg pótnagymamaként szerettem, de nem volt az a sajtos roló mennyiség, amiért én hajlandó lettem volna mást elhívni. Így aztán apukám szépen bevonult az anyukák közé és érdeklődéssel figyelte az ügyködésemet, melyről később őszinte meggyőződéssel állítottam, hogy az tánc volt. De nem is ez jelentette az igazi botrányt, hanem az én rögtönzött anyákat köszöntő szövegem. Nem óhajtok párbeszédeket idézni életemből, de ezt feltétlenül fontos pontosan felidézni.

„Én nem köszöntök fel semmilyen anyukát! Szerintem nincs is szükség anyukákra. Én apukámat köszöntöm fel és miért nincsen apukák napja? Az apuka sokkal fontosabb, mert nem hagy el soha és még mesét is olvas nekem! És átírta a Paff a bűvös sárkány végét! Mert nekem van a legtutibb apukám a világon és így nincs szükségem anyukára, soha de soha!” – és itt jött el az a pillanat, hogy sírva odarohantam apához, belemásztam az ölébe, és mikor a tanító néni ki akart onnan szedni a tánc második részéhez, fülsüketítő sikításba kezdtem. A második próbálkozás után apa felállt, de nem engedett el. Elbúcsúzott és kisétált velem a teremből.

Zénó anyja egyszerűen részeg volt és mikor a fia mondta a köszöntőt, akkor nemes egyszerűséggel elhányta magát.

A következő évtől nem vehettünk részt az anyák napi műsorban. De nem bántuk.

Ennek ellenére nem számítottam rossz gyereknek, sőt. Zénóval együtt messze elhúztuk a tanulmányi átlagot az iskolai összesítésben. Soha nem felejtem el apa arcát, mikor az első kitűnő bizonyítványt hazavittem. Kaptam érte egy plusz adag sajtos rolót. Apa hamarosan rájött, hogy ha minden egyes ötösért sajtos rolót kapunk a bátyámmal, akkor rövidesen könnyebben fogunk közlekedni, mert csak gurulni tudunk majd. Arról nem is beszélve, hogy ennyi pénzt nem lehetett már összezenélni. Ez az új „rendelet”, miszerint apa önkényesen eltörölte az ötösökért járó jogos sajtos roló fejadagot, eléggé visszavetett minket a tanulásban két egész hétre, ugyanis eltűnt a motiváció. Apának sürgősen új trükköt kellett kitalálnia. Legalábbis azt hitte… De láttuk apa szomorú arcát, mikor a tanárok behívták, hogy elrontottuk a dolgozatokat. Nem volt szükség már semmilyen „fizetségre”. Apa mosolygó arcát akartuk csak látni…