Sziasztok!
Egy olyan történetet szeretnék veletek megosztani, ami sajnos nem történt meg. De a történet szereplő, főszereplői, nagyon szerették volna, ha így lenne.
A mese valahol az 1990-es évek elején kezdődik és napjainkig tart majd, rólam fog szólni, a bátyámról és apánkról. Szerettük volna... De az élet úgy hozta, hogy ez csupán fikció maradt és mi 21 év után találtunk újra egymásra és most kétségbeesetten próbáljuk pótolni a pótolhatatlant. 21 év rengeteg idő. Felnőttünk a bátyámmal, de idegen családokban... Fáj beismernünk, hogy nem tudjuk visszapörgetni az idő kerekét, hogy apa mellett nőhessünk fel, aki a legcsodálatosabb ember a Földön és nem tehetett róla, hogy nem kapta meg a gyámságot. Azért kezdtem el írni ezeket a képzeletbeli emlékeket, hogy bátyámnak és magamnak enyhítsem a fájdalmunkat. Apának meg se akartuk mutatni, féltünk, hogy kinevet minket, de aztán ő is rendszeresen elolvasta az újabb részeket. Emlékeket kreáltunk saját magunknak, ami lehet, hogy szánalmasan hangzik, de nekünk a szalmaszálat jelentette, amibe kapaszkodva nem őrültünk bele, hogy felborult az életünk.
Nem kötelező olvasni! Nem kérek kritikát. Azért nem, mert ez nem művészeti alkotás, hanem pár megkeseredett ember képzeletbeli kis világa. Ezen nincs mit kritizálni, elfogadni lehet csak vagy leikszelni és elfelejteni.
Pearly Zorall Lina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)