Emlékképzelgések XXVII. - Emléktöredék VIII.

Tomi bizonytalanul araszolgatott apa felé, aki közben épp egy anatómiatankönyv fölé görnyedt és elmélyülten tanulmányozta az arcizmokat ábrázoló rajzot.
- Apa... - nyikkant meg végre kedves testvérem, elvetemült punk kinézetét meghazudtoló koloratúr szoprán hangon.
- Mondd - morogta vissza édesapa, mivel nem tudta értékelni, ha tanulás közben zavarták. Mindig körülöttünk ugrált, azt a másfél órát kérte, hogy találjuk fel magunkat, amíg átnézi az iskolába szükséges tananyagrészt.
- Szóval... Az a helyzet...
- Nem ér rá? - nézett fel végre, habár bátyám szerint bár ne tette volna. Ritkán néz valamelyikőnkre is ennyire csúnyán.
- De! - nyüszítette és azzal visszaiszkolt a szobába, de egyenesen az én ágyamra, a paraván mögé. Kérdőn pillantottam fel a Rubint és füst című könyvemből. - Nagyon csúnyán nézett rám... - hüppögte Tomi.
Hangos kacagásban törtem ki, ahogy tágranyílt szemeiből az őszinte rettegést olvastam ki.
- Minek kell tanulás közben zavarnod? Majd utána megíratod vele azt a papírt...
- Lili, utállak! Minek kell kinevetned? Azért most mentem oda, mert el fogom felejteni és nem akarok dohányzásért igazgatóit kapni!
Fél óra múlva apa bejött a szobába és elsötétült tekintettel fölénk magasodott. Most már én is nyeltem egyet.
- Mi volt olyan egetrengetően fontos, ami nem bírt ki még fél órát?
Tomi elbújt a hátam mögött és konkrétan remegett.
- Meg akart kérni, hogy... - kezdtem én habogva. - Szóval... hogy írj neki egy papírt, hogy tudsz róla, hogy dohányzik és megengeded, mert akkor szünetben dohányozhat a suliban, de a papír nélkül igazgatóit kap.
Apa kiment egy szó nélkül, majd tíz perc múlva visszajött. Tomi kezébe nyomott egy papírt, amin ez állt:
"Én, Bánhegyi Attila, ez úton igazolom, hogy tudomásom van arról, hogy fiam, Bánhegyi Tamás, már annyira felnőttnek gondolja magát, hogy dohányzik, csak annyira nem felnőtt, hogy ezt a papírt ő kérje tőlem, mert most is a húga háta mögött bújt el remegve. Dohányzásáról nem csak tudomásom van, de engedélyezem is, na, nem mintha sokat számítana, hogy én mit mondok, legfeljebb előttem nem gyújtana rá." - és aláírta.
- Apa, nemár! - vonyított Tomi, mikor elolvasta.
- Vagy ezt adod oda, vagy semmit.
Majd kiment a szobából. Persze aztán reggel írt egy normális papírt is... Mert azért ő mégis csak a mi apukánk, aki, mint tudjuk, a legjobb a világon...

Csak egy pár sor...

Felkelek, és úgy érzem, álmodtam mindent...
Nem vagy itt velem, mert elvittek messze tőlem. Nem kapok reggel puszit és nem látom a mosolyod.
Nem tőled búcsúzok el, mikor az iskolába indulok.
Tudom, hogy nem tehetsz róla, tudom, hogy szeretnél itt lenni...
Hiányzol, mert nem tanítottál meg rá, hogyan éljek a szereteted nélkül.
Gyere vissza, Apa! Szükségem van rád, jobban, mint gondolnád!
Nem vagyok még felnőtt, ennyire nem és soha nem is leszek!

Emlékképzelgések XXVI. - Veszekedések

Nyolcadikban még éltanulónak számítottam. Szinte csak ötösöket vittem haza az iskolából, apa pedig hihetetlenül büszke volt rám. Minden eges fogadóórán ott volt, nem azért, mert szidásra számított, hanem azért, mert szerette hallgatni, ahogy dicsértek a tanárok.
Azonban egyszer csak ennek az időszaknak is vége lett.
Szerdai napon tartották a fogadóórát. Apa felöltözött és jókedvűen indult meg az iskolába. Én addig úgy döntöttem, hogy kimegyek kicsit Zénóval a telepre, ahol szoktunk csövelni. A nap még elég melegen sütött, igazi vén asszonyok nyarát éltük. Ültünk a tetőn a délután gyengülő fényében növekvő árnyékainkat figyelve. Ritkán váltottunk pár szót, akkor is csak félmondatokat, hiszen jobban ismertük a másikat, mint saját magunkat. Zénó egyik cigarettáról a másikra gyújtott, még soha nem láttam előtte annyit szívni.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva. Megrántotta a vállát és nem felelt. Tovább faggattam, nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Végül felém fordult, arca vészesen elkomorult és sötét, feneketlen mélységű tekintetét a szemeimbe fúrta. Kimondatlan esküre kényszerített, ismertem a nézést. Azokról, amik el fognak hangozni, soha, senkinek nem beszélhetek majd. Kirázott a hideg, de tekintetemet nem tudtam elkapni, magához láncolta, érthetetlen, titokzatos lelkéhez, amiről csak előttem merte lerántani a mázos leplet, habár olyankor mindig megijedtem.
- Ha menekülnék a rendőrség elől, elbújtatnál? – tette fel a kérdést halkan, szinte a fogai között szűrve, és tudtam, hogy hiába reménykedem abban, hogy csak tréfa.
- Miért üldöznek? – kérdeztem vissza.
- Még semmiért. De ha nem vigyázok, fognak. Bevállaltam egy melót, ami veszélyes is lehet, ha nem vigyázok.
- Elmondod, mit?
- Nem.
- Miért? A barátod vagyok. Szeretlek.
- Lili. Ez nem a te világod.
- Honnan tudod?
- Ismerlek.
- Akkor nem eléggé! Ha ismernél, tudnád, hogy érted bármire képes vagyok! Akár ölni is!
- Lili, hallgass! – kiáltott rám, dühösen, indulatosan. Szemei fekete villámokat szórtak és a feneketlen mélységben sötét felhők örvénylettek. Hiába meredtem rájuk, semmit nem tudtam kiolvasni belőlük. – Fogalmad sincs, mit jelent gyilkolni! Egy emberi életet kioltani! Soha, de soha ne dobálózz ilyenekkel!
- Nem dobálóztam, tényleg bármit megtennék érted…
- De nem ölnél! – vágott közbe. – És többé ilyet ne is mondj!
Annyira hangosan kiabált, hogy félelem gyűlt a gyomromban, majd gombóccá sűrűsödve felkúszott a torkomba és ott eszeveszett kaparásba kezdett. Szememből könnycseppek indultak tétova útjukra, némán jelezve rettegésem. Talán attól rettegtem, hogy elveszítem Zénót. Talán attól az ismeretlen sötétségtől, ami Zénó aurájába költözve a jövője fölé tornyosult.
Észrevette, hogy sírok. Közelebb húzott magához, egészen az ölébe és megenyhült arcvonásokkal, mosolyogva megtörölte az arcomat.
- Nem akarom, hogy belekeveredj. Nem akarom, hogy bajod legyen. Szeretlek, Lili.
Karomat a nyaka köré fontam, végigsimítva fekete, félhosszú tincsein.
- Én is szeretlek. És nem tudok nélküled élni, szóval bármibe is keveredtél, kérlek, mondd el!
Ő csak a fejét rázta, elszántan, pengevékonyra összeszorított ajkakkal.
- Én mást értettem, mikor azt mondtam, hogy szeretlek. Szerelemből szeretlek, Lili! – mire észbe kaptam, az ajkai már az ajkaimra tapadtak és megcsókolt. Mikor elváltunk, riadtan meredtem rá. – Te nem szeretsz - állapította meg keserűen.
- Nem tudom. Ez… túl gyors volt. Te vagy az egyetlen barátom… Nem tudom, mit tegyek.
Elengedett.
- Állj fel és menj el!
- Nem akarok.
- Én kérlek rá!
- Akkor se! – beteges görcs szorította össze a mellkasomat, ahogy arra gondoltam, hogy otthagyjam Zénót. Nem. Bármire képes lennék, csak velem maradjon. Ha ő azt akarja, hogy járjunk, legyen! Talán szeretem is… Még sose gondoltam bele, miért van akkora szükségem a közelségére, az érintésére. Kétségbeesett hévvel lendültem előre és csókoltam meg, most én őt. – Nem mondok le a közelségedről! – ziháltam utána.
Zénó remegve ölelt magához és életemben először furcsa csillogást láttam a szemeiben. Sírt.
- Lili, én beteg vagyok! Nagyon beteg… Nem akarlak bántani…
- Nem fogsz…
Igazából fogalmam sem volt, mi a betegsége. De tudtam, hogy nem érdekel, mert nem állhat közénk. Boldogan simultam hozzá.

Nem sokára a bátyám hangját hallottam az épület tövéből, amint a nevemet kiabálja. Kihajoltam, és megkérdeztem, mi a baja.
- Lili, gyere haza! Apa beszélni akar veled és nagyon dühös!
Apa… dühös… Soha nem hallottam még ezt a két szót egy mondatban. Elbúcsúztam Zénótól és lemásztam a tetőről. A bátyámmal futottunk hazáig. Lihegve estem be a konyhába.
- Szia, apa…
- Mégis mit képzelsz? – üvöltötte, köszönés nélkül, közbevágva a mondatomba. – Mi az, hogy ellógsz az iskolából? Nem tudom, hol voltál, nem is tudom, hogy mikor történt, de három napnyi igazolatlanod jött össze az ellógott órákból! Mi történt veled egyáltalán?
Ellógott óra? Én? Mikor? Semmit nem értettem. Soha nem lógtam el órát, főleg nem úgy, hogy apa nem tudott róla.
- Apa, én nem lógtam…
- Ne hazudj! Látta a naplót! Hihetetlenül megalázó volt, de azt még le is szarom, de és ha történik veled valami? Nem tudom, hol vagy, a tanár sem tudja, hol vagy, senki nem fog segíteni! Arra nem gondolsz, mit éreznék, ha így esne valami bajod?
- De apa, tényleg nem lógtam soha! – sírtam végül, két kezemet összekulcsolva, könyörgőre fogva a dolgot. – Kérlek, higgy nekem! Könyörgök!
- Akkor mégis miért írtak be hiányzónak?
- De milyen órán egyáltalán?
- Kémián!
Hát persze… Kémia… Ahol a tanár öt perc késés után beír hiányzónak. Én meg rendszeresen elkéstem óráról, mert Zénóval beszélgettünk…
- Apa… Holnap gyere be a suliba, és kérdezd meg a kémia tanáromat. Minden órán ott voltam, csak késtem, mert Zénóval beszélgettünk. És beírt hiányzónak.
Apa láthatóan megkönnyebbült, de még mindig dühös volt rám, sőt, most már magára is, amiért gyakorlatilag ok nélkül üvöltözött velem. Én egyre keservesebben zokogtam, apa megpróbált megölelni, de ellöktem a kezét és berontottam a szobámba. Rávetődtem az ágyra és a párnába fúrtam a fejemet. Apa utánam jött, hogy beszéljünk.
- Lili… Ne haragudj!
- Miért kellett így üvöltened velem?! Ismerhetnél már annyira, hogy nem lógok el. Ha mást nem, akkor azért, mert annyira szeretlek, hogy nem akarnék rád szégyent hozni…
- Igen, Lili, most már tudom, de kérlek, próbálj megérteni…
- Mit? Mit kellene megértenem? Azt, hogy elhiszel mindent, amit vadidegenek mondanak, úgy, hogy meg se próbálod velem megbeszélni?
- Nem, Lili, nem így volt! Robi mondta, megmutatta a naplót, ott volt! Mégis mit kellett volna hinnem? Nem hihetem, hogy folyton a tanárokkal és az adminisztrációval van a probléma!
Erre nem tudtam mit mondani, csak sírtam tovább. Apa az ölébe húzott.
- Kérlek… Ne haragudj. Megijedtem…
- Szeretlek, apa!
- Én is téged, kicsim… Mindennél jobban szeretlek titeket…

Emlékképzelgések XXV. - Szombat reggel és Loch Ness réme

Biztosan meséltem már, hogy rendeztük be bátyámmal a szobánkat. Nos, mivel azóta öregedtünk, így ez kissé változott. Ahogy az ajtón beléptünk, bal kéz felől egy hatalmas, hármas osztatú ablakon áradt be a napfény a szobába, igaz, előtte megszűrte a ház előtt álló meggyfa. Az ablak alatt két kisebb íróasztal állt egymás mellett, mindkettőn kislámpa és füzethalmok. Az ablakkal szemközti fal felénél egy fal indult az ablak felé, körülbelül ágy hosszúságúan. Emögött a fal mögött rendeztem be az én kuckómat, egy kanapéval, amit ha kihúztam, akkor egy viszonylag nagyobb ágynak felelt meg, legalábbis Zénóval ketten elfértünk rajta. Fejem fölött polcok húzódtak, rajtuk könyvek álltak, még anno, mikor berendeztem a szobarészemet, azóta már valahol a szobában hevert mindegyik. Furcsa formájú lámpások lógtak a falon, piros és narancs színű búrával, ami az egész résznek egy enyhe, pirosas homályt biztosított. A falat képek, poszterek díszítették. Bátyám felség területe, ami az ajtótól balra terült el – illetve esetenként magasodott az ember fölé – ugyanilyen stílusban állt össze, csupán „fiúsabb” színekkel, azaz főként kék és lila. Mi imádtuk ezt a szobát, egy helyen voltunk, mégse zavartuk a másikat, még tanulás közben se, mert mi olyat nem csináltunk. Ha nagy ritkán mégis, akkor meg úgyis apa után rohangászva és azt nyüszítve, hogy „Segííííts!” Mindketten imádtuk a saját ágyunkat és ágyneműnket, ha kirándulni indultunk, akkor is folyton az ágyat akartuk valahogy belepréselni a hátizsákba. Főként a bátyám, akinek az osztálya állandóan sátorozni akart, de az a szerencsétlen meg nem tudott felállítani egy annyira bonyolult építményt, mint a sátor.
Szóval, mint említettem, mindenki rajongott a saját ágyáért. Szombat reggel azonban arra ébredtem, hogy valaki figyel engem, sőt, meg is cirógatta az arcomat. Próbáltam kinyitni a szemeimet, de első nekifutásra nem sikerült. Másodszorra már igen, azonban elég homályosan láttam, s pár másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy a homlokomra csöpögő valami az egy folyékony halmazállapotú apa. Mármint éppen ott olvadozott. Nem értettem, miért, de annyira nem is zavart, apa lépten-nyomon elolvadt tőlünk. Nyújtózkodtam egyet, majd a kézfejem valami kiállóba ütközött és mellőlem egy hatalmas nyögés szakadt fel. A paplan alól előbújt a loch nessi szörny, legalábbis hirtelen azt hittem és úgy megijedtem, hogy sikítva ugrottam apa ölébe. Mint kiderült, a bátyám valahogy mellém keveredett, de hogy mikor és miként azt nem tudom. Mindenestre nyitott szájjal aludt, mert a nyál még folyt a szájából, az egyik szemét sikerült félig kinyitnia, a másikat mégannyira sem és vállig érő haja megcáfolta Newton gravitáció elméletét. És hogy teljes legyen a kép, az arca leginkább egy barokk domborműre emlékeztetett, miután felvette az összegyűrt kispárna negatívját.
Apa jóízűen nevetett rajtunk, megölelgetett, majd közölte, hogyha a bátyámtól megijedtem, akkor ne nézzek tükörbe. Sajnos furdalt a kíváncsiság és megtettem. Habár a fejszerkezetem a reggeli adrenalinlökettől némileg több értelmet sugárzott, de hajam akár egy Taft Titan Look reklámba is beillett volna. Ha mondják, hogy a hajszálak ilyen formát képesek felvenni, azt felelem, maximum a Holdon. Hittem benned, Newton bácsi!
Sajnos a hajkefe, ami először a kezembe akadt, fém fogazatú volt és nem segített sokat a problémán. Csupán most már nem csomókban meredt az égnek, hanem szálanként. Miután realizáltam magamban, hogy a fém fésű elektromosságot okozott a hajamban és most már akár a hajamról is működhetne a televízió, felkutattam saját, szaru fésűmet, ami jó drága volt, de hát apa mindenre összespórolta a pénzt, ami egy fokkal is hasznosabb volt a Tesconál és nekünk tetszett.
Utáltam a bátyámban, hogy mindig helyzeti előnyt kovácsolt abból, hogy én először a fürdőbe megyek, nehogy kiírtsam a családomat a szájszagommal, vagy a kinézetemmel. Most is, mire visszaértem, már ott ült apa mellett és nézte a Dragon Ball Z című animesorozatot, amit addigra már többedszerre ismételtek, mint a Barátok Köztöt. Megálltam és metakommunikációs úton próbáltam vele közölni, hogy hova ajánlom a NEM retúr jegyet. Ő csak vigyorgott, ugyanolyan idiótán, mint családunk bármely tagja, aki tudja, hogy most nagy butaságot csinált, amin rajta kívül senki nem fog nevetni. Apa azonban riadtan kapkodta a tekintetét kettőnk között, majd a körülményeket számításba véve levonta a konzekvenciákat, amelyből teljes biztonsággal predesztinálta a következő tíz percet és felugrott, pont fél másodperccel az előtt, hogy én rávetődtem szerencsétlen, mit sem sejtő bátyámra, Xénát megszégyenítő csatavisítással, elmarva tőle az értékes, szent távirányítót. Bátyám obszcén kifejezésekkel társította egy mondatba szerintem igenis, hogy szép nevemet és közben valamiért a lába közti részt takarta mindkét kezével. Állítólag csontos a térdem. Miután sikeresen átkapcsoltam a Doremi című animesorozatra, ami három cukorfalatnyi boszorkány növendék kislányról szól, akik a jó ügyért küzdenek, szóval ezek után már hajlandóságot mutattam a megbocsájtásra, de cserébe csak egy nemzetközi jelet kaptam. Megrántottam a vállamat, de mivel bátyám még további öt perc fetrengés után is a könnyeivel küszködött, így letettem a kapcsolót és aggódva felé fordultam. Erre ő felpattant és közölte, hogy „Bevetted!!!” és elmarta a fél másodpercre őrizetlenül hagyott ereklyét. Én úgy tettem, mint aki méltósággal viseli, hogy alulmaradt a csatában – nem a háborúban! – és fennsőbbséges, ám vérig sértett arckifejezéssel megszólaltam:
- Engem jobban érdekelt, hogy jól vagy-e, mint az a hülye mese, te pedig ilyen rút és galád módon ellenem fordítottad az irántad érzett szeretetemet. Neked ennyit jelent a testvérségünk?
Bátyámra ezzel mindig lehetett hatni. Egy ideig… A történet idején még működött, de rá fél évre már nem. Mindenesetre most bejött és bátyámmal mintha csak átkerültünk volna egy más dimenzióba, mondjuk a Rosalinda dimenziójába, hirtelen költőinek szánt nyálas giccsparádé beszélgetést vágtunk le.
- Nem, ez nem igaz, Lili! Nekem te sokat jelentesz, hiszen te vagy az egyetlen húgom!
- Igazán? – kérdeztem hüppögve. – Az előző tetteddel nem ezt bizonyítottad, Tomi!
- Kérlek.. Bocsáss meg… Mivel tehetném jóvá? Nem bírok a haragod tudatában élni!
- Ha tényleg így gondolod, hát jó. Esélyt adok rá, hogy visszaszerezd bizalmam romjainak egy kis szilánkját…
- Mondd, mit tegyek érted? Bármire képes leszek!
- Akkor kapcsolj vissza a Doremire, te sülthal!!! – ennyit a Rosalindáról.
Apa nem tudom, mikor ért vissza a szombati tradícionális kakaó és vajas kenyér kombinációjú reggelivel, de most sikerült annyira levegőt kapnia, hogy fel is tudjon röhögni.
- Sikerült dönteni? – kérdezte, mikor letette a tálcát elénk és megtörölte a könnyeit.
Bátyámmal összenéztünk, kisebb gömbvillámot generálva a köztünk lévő feszültséggel, majd erélyesen közöltük mindketten, egyszerre:
- Doremi!
- Dragonball!
- Tudtam, hogy nem szeretsz! – sziszegtem Tomi felé. – Elárultál Huan de Carlos Albertó!
- Mégis mit vártál azok után, hogy orvul hátba támadtál, Rosalinda de Esperanze?
- Akkor adjuk tovább az ügyet a legfelsőbb bíróságnak!
- Rendben!
- Apa, nem tudunk dönteni!
De apa sajnos a földön feküdt összegörnyedve a röhögéstől. Valamit mutogatott, mire bátyám „Activity!” felkiáltással felugrott, de nem találta el. Végül apa megnyugodva közölte, hogy most már mindegy, mert mindkét mesének vége, viszont a harmadik csatornán most kezdődnek a délelőtti hírek, úgyhogy azt nézzük.
Nem tudtam, hogy a batyival tudunk apára csúnyán nézni… De most sikerült, mert hirtelen felajánlotta, hogy esetleg nézhetnénk valami videót is…

***
Szeretlek Batyi! ;)

Emlékképzelgések XXIV. - "A hatéves fiam rágyújtott!!!!"

Nem is olyan messze tőlünk nyílt egy kis füstös jazz kocsma, pincehelység, tarkára festett falakkal, néhol a vakolatot direkt leverték, hogy látszódjon a tégla. Aprócska asztalokon mécsesek világítottak és üveglap alatt régi képek és plakátok idézték fel a múltat. Asztalok körül színes kovácsoltvas székek álltak és a mécsesek mellett régies lámpások biztosítottak sárgás félhomályt. A helyiség végében egy énekesnő énekelt lágy bluest, ami nem volt túl hangos, se túl zavaró. Néha apa is tartott itt gitárestet. Elsőre megszerettük a helyet, főleg mivel tudtuk, hogy apa többször is lejön. Így aztán mutatkozhattunk be minden második embernek, akivel találkoztunk, miszerint mi vagyunk a „gitáros Attila fantasztikus gyerekei”.
- Fannnntassztikusss – szűrte kedvenc bátyám a fogai között a tizedik bemutatkozás után.
Végül letelepedtünk egy félreeső kis asztalhoz és apa hozott a pulttól két üveg sört és egy kisüveges kólát. Legnagyobb meglepetésünkre az egyik sört letette a bátyám elé. Nagy szemeket meresztettünk, mire apa nevetve megszólalt:
- Ugyan, nem hihetem, hogy a tizenhat éves fiam soha nem iszik meg egy-egy sört. Csak abban reménykedhetek, hogy nem rúg be túl sűrűn.
Tomival összenéztünk és egyszerre buktunk az asztalra, hogy röhögő görcsünket titkoljuk. Kedves testvérkém nem egyszer jött már haza részegen, aztán ápolhattam reggelig.
Minden jól alakult, jól elbeszélgettünk. Csakhogy bátyuskám egyre jobban kezdett kattogni. Járt a lába és idegesen kapkodta a tekintetét.
- Mióta? – kérdezte apa teljesen hétköznapian.
- Mit mióta? – kérdezett vissza Tomi egy ideges félvigyorral.
- Mióta cigizel?
- Ööö… Én… Nem…
Apa odalökte a doboz barna Szofit.
- Ne habogj, hanem gyújtsál rá! Bár most halálra fog fúrni a lelkiismeretem, de ezt már nem bírom nézni.
Tomi boldogan vett egy szál cigarettát és gyújtott rá. Azonban mikor apa meglátta a megkönnyebbült fejét, teljesen kiakadt…
- Atyaég, a hatéves fiam rágyújtott!
- Sőt, sörözik is! - fűztem hozzá vigyorogva.
- Hat évesen méghozzá! - nyögte.
- Apa, adj rá egy tízest… Tizenhat vagyok… - morogta Tomi.
- Akkor is korai!
- De miért, apa, még én is szoktam alkoholt inni! – szóltam közbe.
- Persze, a négy százalékos bacardit, amit néha veszek neked.
- Nem csak…
- LILI!!!! TE MÉG KICSI VAGY AZ IVÁSHOZ!
Batyival összenéztünk, majd egy mély sóhaj után komoly arccal apához fordultunk.
- Apa… - kezdtem. – Imádunk téged és ezt nagyon jól tudod. De kamaszok vagyunk. Elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk az ilyen dolgokkal, mint alkohol meg cigi…
- Persze, tudom. Csak olyan nehéz elhinni, hogy már ilyen nagyok vagytok. Én még mindig négy évesnek meg hat évesnek látlak titeket…
Nem bírtuk ki, hogy ne boruljunk apa nyakába és ne adjunk neki egy csomó puszit.
Egészen késő este indultunk haza és az úton egyfolytában énekeltünk és nevettünk.

Emlékképzelgések XXIII. - Boldogság

Apa már egy ideje befutott zenésznek és zenetanárnak számított. Hétköznap magánórákat adott, míg hétvégente koncertezni járt, legtöbbször a városban, vagy a közelben léptek fel. Nem akart nagyon messzire menni, mivel szeretett tíz körül hazaérni hozzánk. Persze azzal nem számolt, hogy mostmár mi is "nagyoknak számítottunk", azaz már mi is eljártunk erre-arra. Eleinte úgy, hogy apa ne tudjon róla, előbb értünk vissza, mint ő, enyhe alkoholszagunkat különféle taktikákkal eltüntettük, így nem derült ki semmi. Aztán egyik pénteken apa örömmel szökdécselt be a házba. Felkapott és megpörgetett, majd letett. Én meglepetten néztem rá. Végül boldogan közölte, hogy beíratkozott egy piercinges tanfolyamra.
- Van valami kaja itthon? - kérdezte, miközben bebámult a hűtőbe.
- Öhm... Az a helyzet, hogy csináltam kaját. Félig... Be kell fejezni csak.
- És mi az? - nézett rám nagy, csillogó szemekkel.
- Rizs meg kukorica főve és gondoltam, sütök hozzá tojást. Igazából más nincs itthon, gyakorlatilag semmi. Szóval eszed, nem eszed, ma nem kapsz mást, hacsak nem elmész boltba.
- Ez tökéletes. Köszönöm, kicsim. Majd utána elmászok a boltig.
Befejeztem az ebédét és megterítettem neki. Jól esett apukámat ennyire boldognak látni, a piercinges tanfolyamot már egy ideje emlegette, mióta meglátta az újságban a hirdetést. Az ebéd befejeztével felpattant és közölte, hogy indulunk vásárolni. A félelmetes családi vigyor kiült a fejére, mikor rámnézett, innentől kezdve biztos voltam benne, hogy ennek nem lesz jó vége.
Hagytam egy üzenetet a bátyámnak. "Szia Batyi! Apával vásárolni mentünk, családi vigyorral, szóval S. O. S. Ha holnapig nem értünk haza, akkor vadássz le minket valamelyik hangszerboltból! Puszi Húgod." A kifőzőtt rizs és kukorica mellé odatettem egy cetlit, hogy "Süss mellé tojást, te lökött!" mert tudtam, hogy máskülönben ráfanyalodik a kukoricás rizsre magában.
Meglepetésemre azonban nem hangszerboltba mentünk, hanem tényleg sikerült eljutnunk a három sarokkal arrébb lévő CBA-ig, igaz, előtte háromnegyed órát álltunk a kirakatnál a gitárokat bámulva. Apa annyira szeretett volna egy PRS gitárt, de sajnos két gyerek mellett nem volt rá pénze. Meg is fogadtuk a bátyámmal, hogy amint össze tudunk kaparni annyi pénzt, hogy vegyünk egyet, azonnal megkapja. Persze... mit nem tettünk volna meg érte? Sőt, mit nem tennénk meg érte még mindig? Szóval a CBA-ban kanyarogva azon agyaltunk, mit is kellene venni. Tudtuk, hogy üres a hűtő, meg sokminden kifogyott, mégis most semmi nem jutott eszünkbe. Kenyér, tej, margarin, valami olcsóbb felvágott, TV műsor, kakaópor... Itt kifújt minden emlékünk, még vettünk mosóport és öblítőt, meg hypot, a mosogatószerre emlékeztem, hogy még van. Még beledobáltunk a kosárba egy-két túrórudit, egy mézes medvét, sajtot... Másra már nem igazán futotta, így is a mi kasszánkhoz képest jelentős összeget hagytunk ott a boltban. Azonban ez után nem hazafele kezdtünk baktatni, hanem továbbmentünk a közeli kis írószerhez. Nem árultak sokmindent, gyakorlatilag csak füzeteket, íróeszközöket meg olyan dolgokat, amik az általános iskolában szükségesek. Apa kért néhány vonalas füzetet, pár tollat és ceruzát, és amitől teljesen beolvadtam; kaptam tőle egy gyönyörű szép, kapcsos kis könyvecskét, illatos papírlapokkal és díszes fedlappal. Amolyan naplónak valót. Hazafelé beszélgettünk, nevettünk. A bátyám már otthon várt minket a konyhában, az asztalra borulva nyöszörgött.
- Éhes vagyok...!
- Miért nem ettél?
- Lusta voltam sütni... Süssél nekem tojást! - nyervogta, mint valami bagzó macska.
Fáradt sóhajjal befejeztem az ő ebédjét is, megmentve ezzel az éhenhalástól. Aztán közöltem velük, hogy azt a három edényt nekik kell elmosni. Minden szép volt és jó, aztán eszembejutott, hogy péntek van.
- Apa, hova mentek ma koncizni? - kérdeztem, nem minden lelkesedéssel. Igazából most az egyszer elviseltem volna, ha otthon marad.
- Sehova - közölte vigyorogva, miközben lezuttyant kedven Videoton televízókészülékünk elé és bekapcsolta. Nem sokára rájött, hogy semmi értelmes nincs műsoron, úgy hogy én már kezdtem is felé araszolni nagy pillogó szemekkel, hogy esetleg ha nézhetnénk valami rajzfilmet, az nagyon jó lenne. Csak hogy a bátyám beelőzött és mire én apa látóhatárán belül értem, addigra ő már mellette ült és komoly arccal magyarázta a Kishableány előnyeit a Csizmáskandúrral szemben. Szerintem a disszertációját is eből fogja megírni. "Miért nézessünk apával inkább Kishableányt, mint Csizmás Kandúrt?" Az az igazság, hogy én is szeretem a Kishableányt. De előtte nap is azt néztük!!!! Valószínűleg ez apánál is érv volt, mert kijelentette, hogy most azt nézünk, amit én mondok.
A nagy délutáni szieszta után apa érdekes bejelentést tett. Közölte, hogy öltözzünk fel, ugyanis elmegyünk sörözni, azaz, hogy ő sörözik, mi meg kapunk egy csatos bambit. Bátyámmal összenéztünk, mivan, apánkra szakadt az OTP? De ha ő mondja, mi semmi rosszalkodásnak nem vagyunk a megjavítói, menjünk.

A reklám után folytatjuk. :):)

Ne haríííííí! :$

Most nagyon kreatív voltam, igaz, hogy csak két emléktöredék, de frisss!!!!! :DDDD
Kettő együtt csak kitesz már egy normál bejegyzésfélét... :$
De igyexem, tudom, ezt már mondtam, de esetleg HA kapnék némi kommentbeli bíztatást, akkor ... akkor se lenne több friss, de ez most lényegtelen. Szóval igyexem. :)

Puszapusza

Emlékképzelgések XXII. - Emléktöredék VII.

Már pár napja görcsölt a hasam, nem tudtam, miért, nem ettem semmi romlottat. Apa aggódva nézett rám minden egyes alkalommal, mikor kivánszorogtam a szobából, hogy begyűjtsek valami táplálékfélét. Aztán egyik reggel már annyira fájt a hasam, hogy a könnyem is kicsordult. Elmásztam a vécéig.
Pár perc múlva velőt rázó sikolytól remegett meg a ház. Apa rámtörte a vécéajtót, hogy mi a probléma, majd fülig vörösödve bámult a véres fehérneműmre.
- Ja, tényleg, neked ilyened is kell, hogy legyen... - motyogta maga elé. - Maradj itt!
Kirohant a fürdőből én pedig a vécén gubbasztva vártam, hogy mi lesz. Jó negyed órát ücsöröghettem ott, mire visszaért, kezében bevásárlószatyor és a szomszéd Marika nénit rángatta magával. "Én ehhez nem értek..." - magyarázta. Marika néni kezébe nyomta a szatyrot, belökte a fürdőbe és becsukta ránk az ajtót. Marika néni minden titkot megosztott velem, ami női mivoltomat jelképezte. Miután sikeresen tisztába tettem magam, kimentem a konyhába, kissé szédelegve és sápadtan, de mivel kaptam görcsoldót, így legalább a hasfájásom már múlóban volt.
Apa a konyhaasztalnál ült, előtte egy üveg vodka, egy felespohár, kezében cigi füstölgött és csak annyit hajtogatott:
- Dehát négy évesen még nem menstruálhat... Ő még csak négy éves...
Önkéntelenül is elvigyorodtam, majd "én már nagylány vagyok" - elméletemmel ellentétben belemásztam az ölébe, hogy odabújhassak hozzá és adhassak egy sor puszit az arcára. Aztán rájöttem, hogy ezzel a mozdulatsorral valószínűleg nem azt bizonyítottam, hogy a reggel történtek már épp időszerűek voltak...

Emlékképzelgések XXI. - Emléktöredék VI.

Koncert után az egyik sörsátorban ültünk családostól. Apa, Tomi és én. Zénó valamerre elkóricált, igazából annyira nem is érdekelt, hogy merre. Immáron tizennegyedik életévemet betöltve kaptam egy egész Bacardit apától, amire nagyon vagány voltam, hiszen, ha minimálisan is, de alkohol tartalmú italt ittam, pont, mint a nagyok. Azt, hogy apa hány sört ivott, tíz után meguntam számolni. Jogos, nagyon messzire mentünk koncertezni, úgyhogy az együttes bérelt egy kisbuszt, szóval apának nem kellett vezetnie és évente egyszer ő is kirúghatott a hámból, kiengedve a gőzt, meg a füstöt, amit a bátyámmal okoztunk rendszeresen. Egyszer csak egy nagydarab, szakállas motoros telepedett le mellém.
- Hány éves vagy, kislány? - kérdezte.
- Tizennégy múltam két hete és már nem vagyok kislány! - jelentettem ki büszkén.
- Na, akkor igyál! - és letett elém egy üveg vodkát.
Egy csíkot láttam magamelőtt lendülni és a csíknak érdekes mód hosszú, raszta haja volt. Az üveg vodka leborult, egyenesen az akkorra már földön heverő motoros mellé, aki meglepetten bámult imbolyogva álló,ám annál határozottabban üvöltő apámra.
- MÉGIS, HOGY KÉPZELED, HOGY VODKÁT ADSZ A NÉGY ÉVES KISLÁNYOMNAK?!
- Apa, tizennégy vagyok... - motyogtam magam elé unott fejjel, de jobbnak láttam, ha nem hívom fel a figyelmét arra, hogy beszélek.
Tomi röhögőgörcsöt kapott és jó negyed órát szekált azzal, hogy négy éves vagyok, mígnem...
- Mindjárt jövök, hozok magamnak egy sört - közölte, mintegy mellékesen.
Apa, aki eddig a padra borulva feküdt, hirtelen felkapta a fejét:
- HAT ÉVESEN?! MEG SE PRÓBÁLD!!!
Összenéztem a bátyámmal és innentől mindketten tudtuk: apa részeg...

Bocsi!

Nem tudom, mikor lesz friss. Sajnos. Nem vagyok jól. És rengeteg a dolgom.
Kb. két hét múlva nézzetek rá a blogra. Talán addigra.

Sajnálom.
Üdv:
P.P. Zorallina