Emlékképzelgések XXV. - Szombat reggel és Loch Ness réme

Biztosan meséltem már, hogy rendeztük be bátyámmal a szobánkat. Nos, mivel azóta öregedtünk, így ez kissé változott. Ahogy az ajtón beléptünk, bal kéz felől egy hatalmas, hármas osztatú ablakon áradt be a napfény a szobába, igaz, előtte megszűrte a ház előtt álló meggyfa. Az ablak alatt két kisebb íróasztal állt egymás mellett, mindkettőn kislámpa és füzethalmok. Az ablakkal szemközti fal felénél egy fal indult az ablak felé, körülbelül ágy hosszúságúan. Emögött a fal mögött rendeztem be az én kuckómat, egy kanapéval, amit ha kihúztam, akkor egy viszonylag nagyobb ágynak felelt meg, legalábbis Zénóval ketten elfértünk rajta. Fejem fölött polcok húzódtak, rajtuk könyvek álltak, még anno, mikor berendeztem a szobarészemet, azóta már valahol a szobában hevert mindegyik. Furcsa formájú lámpások lógtak a falon, piros és narancs színű búrával, ami az egész résznek egy enyhe, pirosas homályt biztosított. A falat képek, poszterek díszítették. Bátyám felség területe, ami az ajtótól balra terült el – illetve esetenként magasodott az ember fölé – ugyanilyen stílusban állt össze, csupán „fiúsabb” színekkel, azaz főként kék és lila. Mi imádtuk ezt a szobát, egy helyen voltunk, mégse zavartuk a másikat, még tanulás közben se, mert mi olyat nem csináltunk. Ha nagy ritkán mégis, akkor meg úgyis apa után rohangászva és azt nyüszítve, hogy „Segííííts!” Mindketten imádtuk a saját ágyunkat és ágyneműnket, ha kirándulni indultunk, akkor is folyton az ágyat akartuk valahogy belepréselni a hátizsákba. Főként a bátyám, akinek az osztálya állandóan sátorozni akart, de az a szerencsétlen meg nem tudott felállítani egy annyira bonyolult építményt, mint a sátor.
Szóval, mint említettem, mindenki rajongott a saját ágyáért. Szombat reggel azonban arra ébredtem, hogy valaki figyel engem, sőt, meg is cirógatta az arcomat. Próbáltam kinyitni a szemeimet, de első nekifutásra nem sikerült. Másodszorra már igen, azonban elég homályosan láttam, s pár másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy a homlokomra csöpögő valami az egy folyékony halmazállapotú apa. Mármint éppen ott olvadozott. Nem értettem, miért, de annyira nem is zavart, apa lépten-nyomon elolvadt tőlünk. Nyújtózkodtam egyet, majd a kézfejem valami kiállóba ütközött és mellőlem egy hatalmas nyögés szakadt fel. A paplan alól előbújt a loch nessi szörny, legalábbis hirtelen azt hittem és úgy megijedtem, hogy sikítva ugrottam apa ölébe. Mint kiderült, a bátyám valahogy mellém keveredett, de hogy mikor és miként azt nem tudom. Mindenestre nyitott szájjal aludt, mert a nyál még folyt a szájából, az egyik szemét sikerült félig kinyitnia, a másikat mégannyira sem és vállig érő haja megcáfolta Newton gravitáció elméletét. És hogy teljes legyen a kép, az arca leginkább egy barokk domborműre emlékeztetett, miután felvette az összegyűrt kispárna negatívját.
Apa jóízűen nevetett rajtunk, megölelgetett, majd közölte, hogyha a bátyámtól megijedtem, akkor ne nézzek tükörbe. Sajnos furdalt a kíváncsiság és megtettem. Habár a fejszerkezetem a reggeli adrenalinlökettől némileg több értelmet sugárzott, de hajam akár egy Taft Titan Look reklámba is beillett volna. Ha mondják, hogy a hajszálak ilyen formát képesek felvenni, azt felelem, maximum a Holdon. Hittem benned, Newton bácsi!
Sajnos a hajkefe, ami először a kezembe akadt, fém fogazatú volt és nem segített sokat a problémán. Csupán most már nem csomókban meredt az égnek, hanem szálanként. Miután realizáltam magamban, hogy a fém fésű elektromosságot okozott a hajamban és most már akár a hajamról is működhetne a televízió, felkutattam saját, szaru fésűmet, ami jó drága volt, de hát apa mindenre összespórolta a pénzt, ami egy fokkal is hasznosabb volt a Tesconál és nekünk tetszett.
Utáltam a bátyámban, hogy mindig helyzeti előnyt kovácsolt abból, hogy én először a fürdőbe megyek, nehogy kiírtsam a családomat a szájszagommal, vagy a kinézetemmel. Most is, mire visszaértem, már ott ült apa mellett és nézte a Dragon Ball Z című animesorozatot, amit addigra már többedszerre ismételtek, mint a Barátok Köztöt. Megálltam és metakommunikációs úton próbáltam vele közölni, hogy hova ajánlom a NEM retúr jegyet. Ő csak vigyorgott, ugyanolyan idiótán, mint családunk bármely tagja, aki tudja, hogy most nagy butaságot csinált, amin rajta kívül senki nem fog nevetni. Apa azonban riadtan kapkodta a tekintetét kettőnk között, majd a körülményeket számításba véve levonta a konzekvenciákat, amelyből teljes biztonsággal predesztinálta a következő tíz percet és felugrott, pont fél másodperccel az előtt, hogy én rávetődtem szerencsétlen, mit sem sejtő bátyámra, Xénát megszégyenítő csatavisítással, elmarva tőle az értékes, szent távirányítót. Bátyám obszcén kifejezésekkel társította egy mondatba szerintem igenis, hogy szép nevemet és közben valamiért a lába közti részt takarta mindkét kezével. Állítólag csontos a térdem. Miután sikeresen átkapcsoltam a Doremi című animesorozatra, ami három cukorfalatnyi boszorkány növendék kislányról szól, akik a jó ügyért küzdenek, szóval ezek után már hajlandóságot mutattam a megbocsájtásra, de cserébe csak egy nemzetközi jelet kaptam. Megrántottam a vállamat, de mivel bátyám még további öt perc fetrengés után is a könnyeivel küszködött, így letettem a kapcsolót és aggódva felé fordultam. Erre ő felpattant és közölte, hogy „Bevetted!!!” és elmarta a fél másodpercre őrizetlenül hagyott ereklyét. Én úgy tettem, mint aki méltósággal viseli, hogy alulmaradt a csatában – nem a háborúban! – és fennsőbbséges, ám vérig sértett arckifejezéssel megszólaltam:
- Engem jobban érdekelt, hogy jól vagy-e, mint az a hülye mese, te pedig ilyen rút és galád módon ellenem fordítottad az irántad érzett szeretetemet. Neked ennyit jelent a testvérségünk?
Bátyámra ezzel mindig lehetett hatni. Egy ideig… A történet idején még működött, de rá fél évre már nem. Mindenesetre most bejött és bátyámmal mintha csak átkerültünk volna egy más dimenzióba, mondjuk a Rosalinda dimenziójába, hirtelen költőinek szánt nyálas giccsparádé beszélgetést vágtunk le.
- Nem, ez nem igaz, Lili! Nekem te sokat jelentesz, hiszen te vagy az egyetlen húgom!
- Igazán? – kérdeztem hüppögve. – Az előző tetteddel nem ezt bizonyítottad, Tomi!
- Kérlek.. Bocsáss meg… Mivel tehetném jóvá? Nem bírok a haragod tudatában élni!
- Ha tényleg így gondolod, hát jó. Esélyt adok rá, hogy visszaszerezd bizalmam romjainak egy kis szilánkját…
- Mondd, mit tegyek érted? Bármire képes leszek!
- Akkor kapcsolj vissza a Doremire, te sülthal!!! – ennyit a Rosalindáról.
Apa nem tudom, mikor ért vissza a szombati tradícionális kakaó és vajas kenyér kombinációjú reggelivel, de most sikerült annyira levegőt kapnia, hogy fel is tudjon röhögni.
- Sikerült dönteni? – kérdezte, mikor letette a tálcát elénk és megtörölte a könnyeit.
Bátyámmal összenéztünk, kisebb gömbvillámot generálva a köztünk lévő feszültséggel, majd erélyesen közöltük mindketten, egyszerre:
- Doremi!
- Dragonball!
- Tudtam, hogy nem szeretsz! – sziszegtem Tomi felé. – Elárultál Huan de Carlos Albertó!
- Mégis mit vártál azok után, hogy orvul hátba támadtál, Rosalinda de Esperanze?
- Akkor adjuk tovább az ügyet a legfelsőbb bíróságnak!
- Rendben!
- Apa, nem tudunk dönteni!
De apa sajnos a földön feküdt összegörnyedve a röhögéstől. Valamit mutogatott, mire bátyám „Activity!” felkiáltással felugrott, de nem találta el. Végül apa megnyugodva közölte, hogy most már mindegy, mert mindkét mesének vége, viszont a harmadik csatornán most kezdődnek a délelőtti hírek, úgyhogy azt nézzük.
Nem tudtam, hogy a batyival tudunk apára csúnyán nézni… De most sikerült, mert hirtelen felajánlotta, hogy esetleg nézhetnénk valami videót is…

***
Szeretlek Batyi! ;)