Emlékképzelgések XVII. - Emléktöredék V.

- Apa, te hány éves voltál, mikor az első piercingedet megcsináltattad? - kérdezte Tomi, nem minden hátsó szándék nélkül.
- Sok.
- Gondolom tudod, hogyha kivennéd, akkor egy nap alatt beforrna a helye...
- Van az két nap is.
- De szóval rövid időn belül begyógyul.
~K Í N O S  C S E N D ~
- Apa, te elítéled, hogyha egy tinédzsernek piercingje van?
- Nem.
.
.
.
- És...?
- N E M!
- Miért?
- Mert nem. Te az én gyerekem vagy. Neked én mondom meg, hogy lehet-e piercinged és nem. Majd. Pár év múlva. De nem tiznöt évesen!
- De apa, miért?
- Mert nem! Majd egyszer megérted. De tizenhét évesen megcsináltathatod.
- Az még messze van... - morogta Tomi duzzogva, miközben visszavonulót fújt a szobánkba.

Emlékképzelgések XVI. - A betegség II.

Kicsit sem ment le a lázam. Reggel még rosszabbul voltam, mint előtte este. Nem kaptam levegőt, már a torkom is kiszáradt, ájuldoztam a magas láztól és a fáradtságtól, rázott a hideg és minden izmom görcsölt. Apa úgy döntött, irány a kórház, úgyis aznap kellett menni az újabb fül- és orrszúrásra. Én nem tiltakoztam, lévén, annyira sem voltam magamnál, hogy felfogjam, mi történik. Mire magamhoz tértem, már egy fehér kórteremben találtam magam, kényelmetlen kórházi ágyon, kézfejemben infúzió. Az ágy mellett egy széken apa ült, félig az ágy szélére borulva és aludt. Nem volt erőm megszólalni, csak feküdtem és bámultam a plafonról lógó neoncsöves lámpa vibrálását. Nem sokára megint elnyomott az álom és csak este ébredtem fel, viszonylag kipihenten, levegőt is kaptam és nem fájt semmim, azonban egyedül voltam. Megpróbáltam megszólalni, de a számból egy cső lógott, amit két oldalról géztekercsek támasztottak ki, hogy felfogják a számból csorgó nyálat. Orromból szintén csövek lógtak és ahogy a fejemet próbáltam megmozdítani, éreztem, ahogy a porcban mozdul a tű. Így inkább mozdulatlan maradtam és próbáltam rájönni, hogy még hol lógnak belőlem csövek. Egy-egy vezetett ki a füleimből és egy a könyököm hajlatából... És egy a lábaim közül. Mint utólag megtudtam, ezek a csövek ideiglenesen voltak bennem, elvezették a váladékot, aminek a mennyisége meglepte az orvosokat. Nem tartották jó ötletnek, hogy naponta szúrjanak, mert a hegesedés halláskárosodáshoz vezetett volna. Így is kétséges volt, hogy kell-e majd hallókészülék. A katéter pedig... Szerintem nem kell magyarázni. Ágyhoz voltam kötve. Az infúzió pedig azért lógott a könyökhajlatomból, mert a kézfejemben már eldurrantotta a vénát, így az egész kézfejem fekete lett. Kétségbeesetten néztem körbe. Egyedül voltam egy teljesen steril kórteremben, meztelenül, a létező összes nyílásomból csövek lógtak ki és alig múltam tizenhárom éves.

Talán húsz perc se telhetett el, mikor apa bejött a szobába, kezében egy pohár vízzel. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy felébredtem. Szólt a nővérkéknek, akik megmérték a lázamat. Szerencsére már lement, így legalább az infúziótól megszabadultam éjszakára, habár a branül benne maradt a hajlatban. Szerettem volna beszélgetni apával, de nem sikerült a lélegeztető cső miatt. Hiába voltak az elvezető csövek, az üregek feszítő fájdalma nem csillapodott és még ki is dörzsölték az orromat és a fülemet, ami szintén fájt. Újabb adag fájdalomcsillapítót kaptam. Apa gondterhelt arccal figyelte a nővérkéket, amint injekciót adnak. Ha ránéztem, akkor elmosolyodott, de nem tudott őszintén mosolyogni.
Másnap reggelre borzalmasan felment a lázam. Annyira, mint még addig soha. Lázgörcsöt kaptam, folytak a könnyeim a fájdalomtól és félig öntudatlan állapotban próbáltam kitépni a csöveket a fülemből és az orromból. Messziről láttam az egész jelenetet és csak tompán hallottam a hangokat. Apa próbált lefogni, sírt és kiabált a nővérkék után. Láttam a fehér ruhás nőket berohanni a szobába. Teljes volt a felfordulás, apa a háttérbe szorult, kezét a szája elé kapta és könnyes tekintettel nézte, mi történik velem. Lassan minden elsötétedett és elhalkult.

Fáztam... A testemen furcsa, fáradt fájdalom ült, nem hasító, csak csendes, mintha ólomból lennék és nem tudtam megmozdulni. Nyeltem egyet. Az orromon át lélegeztem, ami hirtelen fel sem tűnt. Lassan kinyitottam a szememet. Kórház, üres, steril és fehér szoba. Hűvös volt, de nem hideg, viszont nem takartak be. Kórházi hálóinget viseltem. Nem láttam sehol senkit. Kissé szédelegve felültem az ágyon, hogy takarót keressek. Nem volt sehol. Még mindig kóválygó fejjel felkeltem az ágyból és elindultam a folyosó felé. Másik szobába kerülhettem, mert ez a folyosó világos volt, nagy ablakokkal és a hőmérséklet jócskán magasabb volt, mint a szobában. Leültem az egyik ottani székre és bámultam a kórház udvarára. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Jól esett. És szerettem volna megállítani az időt, hogy minden úgy maradjon, csak hiányzott mellőlem apukám és a bátyuskám.
Egyszercsak sietős lépteket hallottam. Apa tűnt fel a sarkon. Nem volt annyi erőm se, hogy odaforduljak, de azt tudtam, hogy nem akarok feküdni. Édesapám leült mellém, de nem szólt semmit. Az ölébe vett, nyomott egy sor puszit az arcomra, majd egyet a homlokomra is. Érezte, hogy hideg és láthatóan megnyugodott. Ott maradtunk még egy ideig, odabújtam hozzá, hogy érezhessem, apukám megvéd mindentől. Hosszú hallgatás után végül ő törte meg a csendet.
- Azt mondták, hazajöhetsz. De ha belázasodsz megint, vissza kell hozzalak.
Csodálkozva néztem fel rá, nem értettem, miről beszél. A legutolsó emlékem az volt, hogy csövek lógtak ki belőlem. Megértette az arckifejezésemből, mire vagyok kíváncsi és keserűen nevetve árulta el, hogy hetvenkét órát aludtam egyhúzomban, részben a gyógyszerek miatt, részben mert úgy lefárasztott a betegség. Délután, olyan négy óra fele megírták a zárójelentésemet és kiengedtek. Ahogy mentünk kifele a kórházból, végig apa hatalmas kezébe kapaszkodtam a praclijaimmal. Kicsit még bizonytalanul jártam, de éreztem, hogy már nem lesz baj. Csupán fáradt voltam.
Apa egyik zenésztársa vitt minket haza. Jó volt újra a saját házunkban, a szobánkban... Ismerős szagok, helyek... Apa azonnal ágyba parancsolt, de megengedte h az ő ágyába feküdjek, hisz onnan tudtam tévétnézni. Ő fözött nekem egy kakaót és mellémtelepedett. Én mesét akartam nézni, mint mindig. Imádtam a rajzfilmeket. Apának teljesen mindegy volt, mi szólt a készülékből, nála egy dolog számított: velem lehessen. (Vagy velünk, hogyha a bátyám is otthon volt.)
Fél óra múlva hallottuk, hogy nyitódik a bejárati ajtó.
- Húgi, húgi, húgi! - zengte be Tomi hangja a házat. Szívesen elé rohantam volna, de apa közölte, hogy előbb-utóbb úgyis ideér, úgyhogy maradjak nyugton. Így is lett és a majd tizenöt éves bátyuskám pár pillanat múlva rajtam landolt. Egy ideig nem kaptam levegőt az ölelgetésnek nevezett szorongatástól és nem láttam semmit a pusziktól, aztán betelepedett a másik oldalamra, mondván, hogy ő is jön mesét nézni. Hihetetlenül édesek voltak és azt se tudtam, kit ölelgessek mesenézés közben.
"Imádom édesapámat és a bátyámat..."

Emlékképzelgések XV. - A betegség I.

Épp megkezdtem a hetedik osztályt, mikor megkaptam azt a borzalmas betegséget. Kora ősz volt, emlékszem, egy hete se jártunk még iskolába. Fül- és fejfájásra panaszkodtam és a lázam is gyorsan felszökött. Elájultam az iskolában a fájdalomtól, azonban mire Robi bácsi odaért, már magamhoz tértem, így a mentők helyett édesapámat értesítette - a szomszéd Marika nénin keresztül, aki bárhol utolérte apát.

Apukám szinte szirénázva jött értem, amennyire azt a sufnituningolt zsiguli engedte. Az osztályfőnök javaslatára azonnal a háziorvoshoz száguldott velem, aki beutalt a fül-orr-gégészetre. Középfül- és arcüreggyulladást állapítottak meg és közölték, hogy azonnal szúrni kell. Az orromat még bírtam sírás nélkül, azonban a fülemet nem. Nem is bírtam megmaradni, így végül tizenhárom éves fejjel bele kellett ülnöm apa ölébe, aki lefogta a fejemet. Iszonyatosan fájt a fülszúrás és kétszer is ki kellett bírnom, ugyanis mindkét fülemet szúrták. Úgy zokogtam a fájdalomtól, mint még soha az életben. Mikor végeztünk, és én durcás fejjel, szipogva megfordultam, akkor vettem észre, hogy apa arca is könnyes lett. A doktor néni beígérte, hogy két nap múlva ismét szúrni kell, és ez cseppet sem segített a helyzetemen. Mikor kijöttünk, apa mesélte, hogy egyszer már szúrták a fülemet, mikor visszakerültem hozzá, rá egy-két hétre. És akkor is nagyon sírtam és ő nagyon sajnált engem, hogy egy olyan kicsi lányt hogy tudnak ennyire megkínozni. Velem együtt sírt akkor, mert gyűlölte nézni, hogy a kislányának fáj valamije. Most is ez jutott eszébe, azért csordult ki a könnye.

Kiváltottuk a gyógyszereket, mindenféle antibiotikumot, orrcseppet, vitaminokat, láz- és fájdalomcsillapítót és... kamillateát... Először nem tudtam, hogy az minek. Apa megfőzött egy hatalmas lábassal és mondta, hogy hajoljak fölé és nézzek a lábos fenekére. Megtettem és ekkor orvul letakart egy törölközővel, én meg ottmaradtam a gőzben. Apa is bedugta a fejét a törölköző alá, hogy tudjon velem beszélgetni és ne unatkozzak. Egész szépen kitisztult az orrom és egész jól éreztem magam délutánra, még a batyival is beszélgettem, meg tanulgattam is. Azonban aestére ismét felszökött a lázam. Apa adott gyógyszert, de nem használt. Kicsit később kaptam még egyet, de még mindig forró volt minden porcikám. Apa kétségbeesetten rohant át a Marika nénihez, hogy mondjon valamit, mit tegyen. A néni azt mondta, próbálkozzunk a prizniccel.

Ezt különösen gyűlöltem, hideg vizes törölközőbe csavarta apa a meztelen testemet, ami elsőre borzalmas volt, aztán pár pperc múlva már csak nedves volt, de az egész átmelegedett. Fél óráig próbálkoztunk ezzel, de nem használt, csak én fakadtam sírva, hogy hagyjuk abba. Addigra Marika néni is átért. Azt mondta, hogy még a hűtőfürdővel lehetne próbálkozni, bár ő már kevés esélyt lát rá. Apa azonnal belefektetett a kádba, amit félig töltött meleg vízzel. Odaült a kád szélére és engedett egy kis hidegvizet. Ezzel eljátszott vagy negyven percig, végül megtelt a kád és már hideg volt a víz, azonban a lázam alig ment le egy-két fokot és csak az lett az egész eredménye, hogy kábultan feküdtem a kádban, rázott a hideg és sötét foltok táncoltak a szemem előtt, míg végül minden elsötétedett. Apa síró könyörgésére ébredtem. Rázogatott és zokogva mondogatta, hogy ébredjek fel. Az ágyában feküdtem, szárazon, az ő egyik pólójában, amit akkoriban használtam alvóspólónak. Egy férfi hang köszönt az ajtóból és apa kikiabált, hogy merre menjen. A doktorbácsi jött be, gondterhelt arccal rámnézett és megcsóválta a fejét. Megmérte a lázamat, majd adott egy injekciót. Még ott maradt egy ideig, beszélgetett apával, aki remegő kézzel, szinte gépiesen símogatta a fejemet. Én csak nyöszörögtem, apát szólítgattam, de nem mondtam semmit, csak szorítottam a kezét. Úgy éreztem, a fejemben vmi furcsa folyadék van, ami feszíti a homlokomat és az arccsontomat és hogy a dobhártyáim menten szétdurrannak.

Mindemellett égett az egész testem, mégis a hideg rázott. A lázam lassan csökkent és vele együtt a fájdalom is enyhült. Apa csöpögtetett az orromba, így a légzőjáratok is kitisztultak és végre kaptam normálisan levegőt. Úgy éreztem, mindenem ólomból van, mintha egész nap csak futottam volna, fájt mindenem és fáradt voltam. Apa kezét szorongatva megszólaltam, hogy aludni szeretnék, de csak akkor merek, hogyha apa velem marad. Ő sírva megölelt és mondta, hogy itt marad, csak kikíséri a doktor bácsit. Mélyen aludtam egészen másnap délelőttig. Akkor aztán verítékben úszva, jó kedvűen ébredtem fel, habár az orrom kicsit el volt dugulva. Apa már rég ébren volt, testvérem iskolában. Mondta apa, hogy neki próbára kellene mennie, hiszen őt nem tudják kiírni táppénzre, de a pénre meg szükségünk van és hétvégén koncerteznie kellene. Addig a szomszéd Marika néni jött át rám vigyázni, mert hogy ha valami gond lenne, akkor tud szólni apának. Nem értettem, mi gond lehetne pár óra alatt....
Az alatt nem is jelentkezett semmi probléma, amíg apa próbán volt, meg az ügyeit intézte. Én körülbelül tíz percenként használtam az orrsprayt, mert folyton eldugult az orrom. Marika néni nem tudta, hogy ez káros, az ő idejében még nem voltak ilyen készítmények és azt hitte, gyakran használható. Csakhogy a szer teljesen szétmarta az orrüregemet és nem sokra rá, hogy apa hazaért, elkezdett dőlnia vér az orromból. Apa próbálta felitatni a padlóról - még szerencse, hogy a konyhában kezdte rá a vérzés, mert a szőnyegből aligha tudtuk volna kiszedni. Lefogta a fejemet, hogy ne folyjon vissza a vér. Talán negyed óráig vérezhetett, utána már csak véres orrváladék jött, de az orromat muszáj volt kifújni, különben akaratlanul is visszaszipogtam, ami újabb gyulladáshoz vezetett volna. Jó ideig nem használhattam a spayt, így nem tisztult ki az üregem. Viszont a sok fújkálástól sikerült újra belázasodnom. Bágyadtan ültem a konyhaasztalnál, étvágyam nem volt, inni nem akartam, levegőt a számon vettem. Kicserepesedtek az ajkaim és végül nyöszörögve kértem apát, hadd feküdjek le. Az előző napi ceremónia újra kezdődött. Gyógyszer, priznic, hűtőfürdő, ájulás, orvos, apa sír, nekem fáj mindenem, azért sírok.Mikor a doktor bácsi elment, apa odafeküdt mellém, megölelt és csitítgatott, hogy nem lesz semmi baj, és meggyógyulok, ne sírjak. Akkor tűnt fel, hogy a bátyám nincs otthon. Kérdeztem, hogy hol van, azt mondta, Marika néninél alszik. Kértem apát, hogy meséljen nekem. Azonban apának semmilyen mese nem jutott az eszébe, így aztán a kiskoromról kezdett mesélni, abból az időből, amire nem emlékeztem már. Elmondta, hogy nem négy évig voltunk tőle távol, hanem igazából három. Mikor betöltöttem a harmadik életévemet, azután pár hónappal már sokszor nála lehettünk, mert azt már sikerült kiharcolnia a bíróságon. De csak hétvégére hozhatott el minket, akkor se mindig és volt, hogy csak pár órára. Mondta, hogy akkoriban kezdte el csinálgatni a szobánkat, és mi a testvéremmel mindenáron segíteni akartunk, aminek az lett a vége, hogy teljesen befestettük egymást kékre meg rózsaszínre. (A bátyám térfele világoskék volt, az enyém halványrózsaszín.) Azután mesélte, hogy mikor a bíróság már neki ítélt minket, és hozzá is költözhettünk, akkor már jócskán a négy felé jártam és már akkor beteg voltam, amikor hozzá kerültem. De a család, akiknél laktam előtte, úgy gondolta, hogy majd apám megveszi a gyógyszereket, meg kifizeti az orvost, ők nem fognak egy olyan gyerekre költeni, akit úgyis napokon belül elvisznek tőlük. Így ami egy egyszerű megfázásnak indult, az csúnya gyulladásban végződött. Apa akkor is sokat éjszakázott velem, de akkor nem volt ilyen magas lázam, csupán a sírás miatt, hiszen fájt a fülem, amit egy kisgyerek még nehezebben visel el. Mesélte apa, hogy ott feküdtem akkor is mellette és sokszor az éjszaka közepén felsírtam a fájdalomtól és apának fel kellett kelnie, hogy csináljon velem valamit és nagyon félt, mert nem tudta, hogyan enyhíthetné a fájdalmamat.
Kérdeztem, milyen családban kellett volna felnőnöm, ha apa nem nyeri meg a pert.
- Sok gyereket neveltek egyszerre. Négyet vagy ötöt. Kapták utánuk a támogatást és így elég jó anyagi körülményeket tudtak biztosítani. De nem igazán foglalkoztak a gyerekekkel. Az asszony folyton zsörtölődött, mindig, amikor érted mentem, épp valakivel kiabált. Nem érdekelte semmi, csak a jegyek, amiket az iskolából hoztak, meg hogy otthon nyugton maradjanak. De soha nem beszélgetett egyik gyerekkel se. Nem játszott veled se. Egyik sem volt a vérszerinti gyerekük. Nem tudtam volna nyugodtan élni, ha ott kell, hogy hagyjalak téged... - apa mégerősebben szorított magához és megpuszilta a homlokom. Forró voltam megint, szinte égette a száját. Apa megrázkódott a feltörő zokogástól... - Kicsim, azt hiszem, be kell feküdnöd a kórházba... Megint belázasodtál...
- Ne! - nyöszörögtem. - Ígérem, nem leszek lázas, de ne hagyj ott a kórházban... - kértem a fájdalomtól elhalkulva, majd éreztem, hogy folynak a könnyek az arcomon... Nem mozdultunk, én bújtam apához, azt várva, hogy megvédjen mindentől, ami rossz, most főleg a láztól, ő pedig úgy szorított magához, mintha ezt megtehetné.
Végül álomba sírtuk magunkat...

--folyt. köv. --
(Kicsit hosszú lenne a teljes bejegyzés, így kettészedtem, képet majd holnap teszek fel hozzá. Puszi.)

Emlékképzelgések XIV.- Emléktöredék IV.

Nyár volt, hőség... A közelben apa felfedezett egy kicsi kis patakot, partján egy idilli kis tisztással és tökéletes nyugalommal. Körben erdő húzódott és az egész nem volt meszebb a várostól, mint fél óra. Apa vigyorogva jött haza és vígan közölte, hogy pakoljunk. Megbeszélte Robi bácsival is, aki persze Zénóval együtt jött. Apa úgy mondta, hogy "nyaralni megyünk", együtt, okulva az előző évi táborokból. A meglepetés második része az volt, hogy apa együttesének tagjai szintúgy ott sátoroztak akkor már, bográcsban vacsorát főztek, gyerekeik nevetve játszottak, szaladgáltak.
Jól éreztük magunkat. A legjobban, szinte egész életünkben. Semmi rossz nem jött közbe, minden tökéletesen alakult. Fürödhettünk a patakban is és egyik este, mikor a tábortűz körül ücsörögtünk, egy egész szarvascsorda vonult el a rét másik végén. Nemesen, büszkén, tiszteletet parancsolóan. Mind csendben ültünk és figyeltünk.
Még csak az idő sem akarta meghiúsítani azt a pár napot, amit ott töltöttünk. Végig meleg volt és napsütés.
A végén vigyorogva kérdeztem meg apát:
-Ugye, hogy ennek több értelme volt, mint a tavalyi tábornak?

Emlékképzelgések XIII. - A rémálom visszatér

A bátyám nyolcadikos ballagására készültünk. Apa, szomszéd Marika néni, Zénó, Robi bácsi, Tomi és én. Más nem volt hivatalos, nem volt több hozzánktartozó, legalábbis olyan, akiről úgy is éreztük, hogy az. Azonban a sors megint megtréfált minket. Mindenki ünneplőben, a lehető legcsinosabb ruhájában, apa is öltönyt húzott, ami szerintem nagyon jól állt neki, raszta haját összefogta hátul. Én is ünneplőbe lettem kényszerítve, a nagy meleg miatt egy lenge kis nyári ruhába és kis topánkába, hajamban nagy masni virult. Minden királykék volt rajtam, ami szépen kihangsúlyozta a kék szememet, amit akkoriban még nem igazán szerettem, mert édesanyámtól örököltem. Zénó is ünneplőt húzott. Meglepődtem, láttam már fekete nadrágban meg fehér ingben a legutóbbi évzárón, ami már újdonságnak számított, habár az még csak egy fekete farmer volt. Azonban most sötétkék, már-már feketének ható szövetnadrágot viselt, világos kék elejú és sötétkék hátú mellénnyel, sötétkék nyakkendővel és fehér inggel. Még az öltözethez tartozott egy zakó is, ugyanolyan színű, mint a nadrág, de a meleg miatt azt nem kellett felhúznia. Drágának tűnő, fekete alkalmi cipő volt a lábán, a haját szépen kifésülte és összefogta. Soha nem láttam még így, de azt elkönyveltem magamban, hogy nagyon jól áll neki, sőt, hangot is adtam a véleményemnek, mikor a szobába lépett. Én éppen készülődtem, Marika néni az apró fonatokat szedte szét a hajamban, így a lobonc a fejemen vad hullámokban meredt a szélrózsa minden irányába. Marika néni türelmesen összeszedegette a felső részét és kis copfba fogta, szépen beleillesztve a hatalmas, királykék masnit. Immáron tökéletesen készenálltam, legalábbis azt hittem. Azonban most következett a felékszerezési ceremónia, aminek annyira már nem örültem. Gyöngysor került a nyakamba, hozzávaló fülbevaló a füleimbe, sőt, még gyöngy-karkötőt is kaptam. A bal csuklómra vékony pántú, női óra került, ezüstszínű. Kaptam egy kis táskát is, amolyan szütyőféleséget, királykék bársony anyagból. A ruhámnak spagettipántos felső része volt, hosszú, féllábszárig érő, bő szoknyája, olyan, amiben ha nekiálltam forogni, akkor teljesen felemelkedett. Az egész ruha szaténból készült. Lábamra pántos kis szandál került, fekete, lakkozott. Első nekifutásra gyűlöltem ezt a kinézetet. Durcás fejjel álltam meg a szobaajtóban. Apa, Robi bácsihoz beszélve szórakozottan megfordult, majd mikor megpillantott, elfelejtette, mit akart mondani. Szeme büszkén csillant meg, elmosolyodott és elismerően megjegyezte, hogy pont úgy nézek ki, mint egy királylány. Az ő kicsi kis királylánya. Belenéztem a tüköbe és tetszeni kezdett a ruhám. Csak mert apának tetszett. Zénó odaállt mellém és ketten egyszerre felejtettünk el levegőt venni. Rájöttünk, hogy egy aljas cselszövés áldozatai vagyunk, ugyanis összeöltöztettek minket. Sötét tekintettel meredtünk apa és Robi bácsi felé, akik mikor ezt észrevették, nevetve indultak a kapu felé. Az iskola nem volt messze, kényelmesen sétálva húsz percbe telt. Marika néni, kora ellenére végig tudta tartani velünk a tempót, vajszínű kis cipőjében és sötétzöld szoknya-kosztümjében, amihez vajszínű inget húzott. Az ingjének a nyakán nőies kis fodorgallér volt, ami nekem nagyon tetszett, és volt rajta egy gyönyörűszép, antik bros. Igazán jóízlésűnek tartottam Marika nénit. Az általam viselt ékszereket is tőle kaptam.
Tomi már az iskolában volt kora délelőtt. Nem tudtam mit csinál, de ha ugyanazt tette, mint én két évvel később, akkor háromszor kellett végigpróbálnia a ballagás teljes egészét.
Azonban a ballagási műsor kezdete előtt akkora villám csapott kis társaságunkba. Apától nem sokkal fiatalabb, középmagas nő állt meg előttünk, fintorogva, habár egyébként arcra nagyon hasonlított rám. Apám reflexszerűen magához szorított. A nő undok mosollyal rámnézett:
-Nahát kis királylány, meg sem ismered édesanyádat? - már a hangjától is kirázott a hideg. Megcsóváltam a fejem és arcomat apa hasába fúrtam - lévén, hogy addig értem neki... Anya olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott. - Ugyan már, kislányom...
Én egyre erősebben kapaszkodtam apába, aki próbálta elzavarni anyát, azonban kevés sikerrel járt. Abban igaza volt az ismeretlen rokonnak, hogy nem tilthatjuk meg neki, hogy az iskolai rendezvényen részt vegyen. És azt se tilthattuk meg, hogy felajánlja Tominak, hogy elviszi ebédelni a ballagás után. Mint később megtudtuk, anya nem egyedül jött. A menedzsere szintén vele volt, ugyanis anya színésznőként dolgozott. Ahogy azt utólag megtudtam, pornószínésznőként. Mostmár jobban gyűlöltem anyát, mint addig bármikor. Úgy éreztem, el akarja venni tőlünk Tomit. Főleg, mivel én már nemet mondtam mindennemű ajánlatára, még mielőtt feltehette volna őket, mikor azt mondtam, hogy nem ismerem meg.
A műsor alatt anya végig ott volt körülöttünk, kommentálta az eseményeket a maga nyekergő hangnemében és tönkretette az egészet. Mikor vége lett a ceremóniának, elsőként ment oda Tomihoz, aki meglepetten nézett fel ismeretlen szülőjére. Anya gratulált neki, körbecsókolta, de olyan mozdulatokkal, hogy bármely plázacica megirigyelhette volna. A bátyám megsemmisülten jött oda hozzánk, sarkában édesanyánkkal és a menedzserrel. Anya kezdeményezésére összeálltunk egy családi fotóhoz, amit a menedzsere készített. Szóhoz sem tudtunk jutni. Mindenki meglepődött anya betoppanásán és nem tudtunk napirendre térni felette. Hívta Tomit, hogy tartson velük egy jó nevű étterembe és azt rendelhet, amit csak akar. A batyi szemében őszinte vágy csillant meg, hogy apának a szíve szakadt meg tőle. Szomorúan mosolyogva szólt a bátyámnak, hogy menjen nyugodtan. Azonban a batyi is látta apa arcára kiülő érzelmeket és azt mondta anyának, hogy egye meg egyedül az egész ebédet és hagyja békén végre a mi családunkat. Kiabálva kérdezte, hogy miért nem fogja már fel, hogy boldogok vagyunk nélküle és nem akarunk vele kapcsolatban lenni...
Anya megemelte a kezét, hogy arculcsapja a batyit, de apa eléugrott és megszorította a nő csuklóját.
- Hozzá ne merj érni a gyerekeimhez! - sziszegte és anya feljajdult a fájdalomtól. Végül a foglalkozás elérte célját, anya, a menedzserét végigrángatva a tömegen, elsietett. Apa magához ölelt minket, de valahogy olyan mereven és hidegen, már-már robot szerű mozdulattal. Nem kétségbeesetten, hanem inkább mintha minket akart volna megnyugtatni, azonban mi a batyival nem idegesek voltunk, pusztán megsemmisültek, kiüresedett tekintettel, tátott szájjal meredtünk abba az irányba, amerre a gyűlölt nő eltűnt. Monoton, lassú mozdulatokkal indultunk meg hazafele. Hazáig nem is szóltunk semmit... Azonban mikor beléptünk a házunkba és Marika néni elkezdte melegíteni az ebédet, amit már reggel megfőztünk, hirtelen szertefoszlott minden rossz gondolatunk és újra nevetni kezdtünk. Maradhattunk az ünneplő ruhánkban és boldogan ücsörögtünk a szobánkban, a testvérem ágyán, Zénó, Tomi és én és nézegettük, milyen ajándékokat kapott az ünnepelt. Ugye volt ott egy csomó virág, és apa együtteseinek a tagjai szintén küldtek ajándékokat, apróságokat ugyan, de ez is nagyon kedves volt tőlük, lévén nem érezték úgy, hogy helyük lenne a bátyám ballagásán, habár beígértek neki egy utó-ballagási bulit. Szobadíszeket küldtek leginkább, falraakasztható, keretezett képet egy gyönyörű, lila-fekete Harley-ról, motorszobrot üvegből, vicces, meztelen nő formájú gyertyát, meg ehhez hasonlókat. Mindemellett, ami a legkedvesebb volt tőlük, összeadták a pénzt egy discmanre. Tomi magán kívül volt a boldogságtól. Igazán jól esett látni, ahogy szívből mosolygott és ragyogtak a szemei.
Az ebéd is jó hangulatban telt, majd apa kivezette a kis társaságot a garázshoz. Kinyitotta a garázs ajtaját és ott állt egy kis motor, fekete, lila és ezüst színkben pompázva, szépen lefestve. Apa rakta össze az egyik barátjának a segítségével. Tomi csak ámult, meg se tudott szólalni, majd pillogott apára, hogy nincs hozzá jogsija. Apa pedig büszkén mutatott neki egy szórólapot egy vezetői tanfolyamról.
- Befizettelek - mondta elégedetten.
A bátyám szinte repült apánk nyakába, aki - ezt még akkor nem tudtuk - fél évig spórolt a testvérem ballagási ajándékára...

Emlékképzelgések XII. - Emléktöredék III.

"A mesékben néha életrekelnek szobrok egy szerető csók után" - mondta Kála királylány a Gumimacikban, majd megpuszilta apukája jégszobrát, aki ezáltal életre kelt. Az udvarban mindenki ünnepelt és Kála boldogan borult édesapja nyakába.
Én apa mellett feküdtem az ágyban, szokásos szombat reggeli mesenézés, habár a bátyám akkor nem volt ott. Ő már nagyfiúnak tartotta magát, aki nem néz meséket, csak néha ült le véletlenül mellénk, igaz olyankor ottragadt az utolsó meséig. Apa persze nem erőltette, ha nagyfiú, hát nagyfiú. Úgyhogy most csak ketten néztük a Gumimacik újabb kalandjait. Azért ennek is megvoltak az előnyei, csak azokat a meséket néztük, amik nekem tetszettek. Én tátott szájjal meredtem a képernyőre, fejemet apa mellkasán nyugtatva. Olyannyira beleéltem magam a történetbe, hogy én is együtt örültem Kála királylánnyal, mintha én is visszakaptam volna apukámat. Felemelkedtem és adtam egy sor puszit apa kissé érdes, borostásodó arcára majd még szorosabban bújtam oda hozzá. Ő morgott valamit, nyögött kicsit, aztán tovább meredt üres tekintettel a televízió képernyőjére. Még végignézte velem a Kacsameséket, majd elindult, hogy kakaót főzzön. Néhány jajgatás után fogtam magam és utánamentem, illetve csoszogtam a három számmal nagyobb mamuszomban és apa egyik pólójában, hajam két kócos fonatban lógott, majd csípőretett kézzel megálltam a konyhaajtóban.
- Apa, csak nem másnapos vagy? - kérdeztem megjátszott haraggal.
A válasz egy artikulátlan nyögés volt, innen tudtam, hogy de. Apa nagyon ritkán rúgott be koncertek alkalmával, talán ha évi egy alkalommal annyira, hogy másnapos legyen. Kiskoromban mindig nevettem rajta, mert olyan viccesen tudott nyögni. Aztán mikor én rúgtam be életemben először és én voltam másnapos, akkor meg ő vigyorgott, hogy "Nahát, milyen viccesen nyöszörögsz..." Húúúú, de utáltam miatta. :)

. ღღ●•٠·♥ღ♥Apukám♥ღ♥·٠•●ღღ

ღღ●•٠·♥ღ♥Apukám♥ღ♥·٠•●ღღ

Ő maga a zene.

Leírhatatlan és megfoghatatlan.

Csupa jóság és türelem.

Körülölel, mint egy szép dallam,

Lelkesít, mint egy büszke induló,

S fenséges, mint a népek himnusza.

Benne van a madarak reggeli énekében,

A szél és a fák duettjében, az eső zenéjében,

Ahogy éjjel a tetőn magányosan dobol,

Minden-minden ő, miben csepp zene is honol.

Soha el nem hagy, mindig velem lehet,

Mert bármily messze vet a sors, énekelni bárhol lehet.

Igazi csillag ő, ki utamon vezet,

Soha el nem múló, örök szeretet.

Ő az, kinek megköszönni elégszer nem lehet,

Kinek kimondani, mennyire szeretem, nem lehet,

Ki lelket adott nekem s ez által életet,

S ezért elég hálás soha nem lehetek.

S most buta sorokkal próbálom kifejezni magam,

Nem értem, de nem jönnek a szavak.

Ha apa az eszembe jut, megszeppenve elnémulok.

Mint óriásra tekintek fel rá, büszkén és csak ámulok,

S beszélni szeretnék, „Apa, szeretlek!”, de szólni sem tudok.

Rebegnék köszönetet, próbálkozok.

Félek, Apa, hogy Te ezt nem tudod.

Hogy nem érzed kellőképp hálám és szeretetem,

Hogy nem tudod, mennyi mindent jelentesz nekem.

De kérlek, olvass a szememből,

Az odagyűlt áhítat mesél majd mindenről.

Emlékképzelgések XI. - A kis áruló

Biztosan említettem már azt a fiút, aki az utcánkban lakott és egy időben nagy barátja volt a bátyámnak. Igen, említettem, azt is, hogy igencsak megharagudtam rá. Eredetileg nem egy iskolába jártunk, csak a kicsapatásom után kerültünk ugyanabba az intézménybe. Ennek a bátyám feledtébb örült. Osztálytársak lettek, így legalább egy barátja már volt. Több nem is lett. Úgy, ahogy engem sem fogadtak be, úgy Tomit se. Mindennek a tetejébe, testvérem még két fognyi hátrányból is indult, akárhogy próbálták pótolni a szemfogait, soha nem lett az igazi. Ez a fiú pedig, nevezzük Jancsikának, elfogadta őt és mellé állt, mikor a többiek gúnyolták a bátyámat. Ezt a gúnyolódást igazából soha nem értettem. Én se kedveltem mindenkit, de akit nem kedveltem, azzal szimplán próbáltam nem beszélni. Soha nem láttam értelmét, hogy mindenféle nevetséges sablonszövegeket skandálva menjek egy olyan személy után, akit nem is kedvelek. Ráadásul ez a Spice Girls meg Backstreet Boys mánia... Nem is énekelnek, meg ki zenél, ha ők nem fognak hangszert a kezükbe? Na, mindegy is, ez volt a menő, én meg nagyon nem voltam menő, mert nem tudtam olyan idióta táncot lejteni értelmetlen szövegű zenékre, mint ők. Azonban a batyi nagyon megsinylette a kiközösítést, főleg mivel őt valahogy jobban piszkálták, mint engem, vagy akár Zénót, pedig az nagy szó, mert Zénót nyálas papírgalacsinokkal köpködték felelés közben. De térjünk vissza ahhoz a kis vakarcshoz, akit Jancsikának neveztünk el, mivel nem jegyzem meg egy ilyen jelentéktelen kis féreg nevét. Egyik alkalommal, mikor a bátyám nem ment iskolába, mert középfülgyulladása volt, az osztály bekerítette Jancsikát és megkérdezték, miért barátkozik egy olyan vesztessel, mint a bátyám. Mert hogy nekik nincs bajuk Jancsikával, csak a Tomival. Jancsika a bátyám iránt érzett hihetetlen szeretetéből adódóan csak annyit válaszolt:
- Nem tudom.
Paff. Ez szép indoklás volt, persze erre mindenki harapott és elkezdték győzködni, hogy álljon az ő oldalukra - atyaég, hol éltek ezek? Milyen oldal?? Nincs háború! Jancsikát se kellett sokáig győzködni, átállt a sötét oldalra.
A történethez még hozzá tartozik, hogy az osztályba járt egy Szimóna nevű miniatűr Babie-baba. Mindig utáltam, főként azért, mert tökéletes volt, de szorosan ott toporgott mögötte, hogy a bátyám fülig szerelmes volt belé, én pedig majd megpukkadtam a féltékenységtől. Szimóna nem annyira mutatta meg brilliáns agyának a képességeit, mikor felelnie kellett, azonban ha gonoszkodnia kellett, hihetetlen zsenialitás csillant meg az ötleteiben. Kifaggatta szépen Jancsikát arról, hogy hol lakunk és ki az apánk, meg ilyenek. Jancsika kicsit eltorzítva adta elő a dolgot, miszerint mi egy romos putriban élünk, apánk egy lerobbant, elcsövesedett utcazenész, aki alig tudja megkeresni a napi betevőt. Előadta, hogy mi kukázzuk a ruháinkat, meg segélyszervezetektől kapjuk, azért szakadt meg kopott. Elmesélte, hogy a bátyámmal egy szobában lakunk, mert nincs pénzünk nagyobb házra, se bővítésre... Azt kifelejtette a fámából, hogy megodhatnánk, ha akarnánk, csakhogy a bátyámmal nekünk az a paraván is elég, ami azt biztosítja, hogy ne egymás előtt öltözzünk át - mintha nekünk ez olyan nagy gondot jelentett volna - de szóval elég, sőt még sok is, mert nem akarunk külön lenni. (Igazából az a négy év, amit kiskorunkban külön kellett töltenünk, olyan tudatalatti fóbiákat és komlexusokat generált, hogy ha valamelyikőnk késett a megbeszélt időponthoz képest, akkor pánikrohamunk lett, nem csak nekünk, de apának is. Betegesen féltünk, hogy elveszítjük egymást és éppen ezért nem akartunk semmiféle különszobát, szívünk szerint apa mellett aludtunk volna minden éjjel.)
Pár nap múlva, mikor a bátyám újra jöhetett iskolába, Jancsika már Szimóna mellett ült - természetesen azt is kitálalta a kis féreg, hogy Tomi szerelmes a lányba - és az egész osztály vigyorgott. Az a nap pokol volt a bátyám számára. A szerelme összejött a legjobb barátjával, a barátja elárulta és az egész osztály minden egyes szünetet végigskandált, hogy ő koldus gyereke, meg nem omlott-e még rá a putri és melyik kukából szedi az aznapi vacsorát és melyik segélyszervezettől kapta ezt a ruháját. Az agya akkor durrant el, mikor azzal jöttek, hogy biztosan szexel is velem, ha egy szobában alszunk - hogy ezt honnan vették, nem tudom... Órák alatt végig sírt, nem zokogott, csak néha egy-egy könnycsepp leszaladt az arcán, minden esetre a nap felére sikeresen belázasodott. Elkéreckedett a tanártól, mondván, hogy rosszul van, valószínűleg még nem gyógyult meg teljesen. A tanár megkérdezte, hogy kell-e neki kíséret és ő mondta, hogy szeretné, ha én kísérném haza. A tanár megengedte neki, így a bátyám bejött az osztályba és szólt, hogy indulunk, mert rosszul van. Természetesen azonnal szedtem a cuccomat és már indultunk is. Egész úton nem szólt semmit. Otthon azonban elég furcsán viselkedett. Elkezdett kiabálni apával, hogy neki miért nem lehet külön szobája, mert ez így elég gáz és hogy apának miért nincs valami rendes szakmája, akkor talán még pénzt is keresne és nem kellene ilyen romos viskóban laknunk. Apa tátott szájjal meredt a testvéremre, el se tudta képzelni, mi történt. Én sem értettem az egészet. Végül apa arca elkomorult. Megkérdezte, hogy komolyan gondolja-e a bátyám, amit mondott.
- Igen! - felelte Tomi dacosan.
- Külön szobát még tudnék neked biztosítani - felelt apa szárazon. - De sajnos a szakmámat nem tudom feladni a kedvedért és a ház állapotát se tudom sokkal javítani, tudod, a nincsből nem lehet. Viszont, ha nagyon nem szeretnéd ezt az életet, mert nem bírod, akkor válassz nyugodtan másik családot, vagy akár anyádhoz is költözhetsz. A gyámügyesek is, és anyád is alig várják az alkalmat, hogy belémköthessenek és elvehessenek tőlem. Nem foglak megakadályozni. Elég nagy fiú vagy már ahhoz, hogy lenézd, amit adni tudok, tehát ahhoz is nagyfiú vagy, hogy eldöntsd: maradni akarsz-e...
Sikítva öleltem át a bátyámat és könyörögni kezdtem, hogy ne menjen el. Bátyám azonban kitört zokogásban, olyan keserves sírásban, ahogy még soha nem láttam. Elkezdte mesélni, mi történt az iskolában és mennyire fájt neki. Mire a végére ért, apa vörösben látott, olyan dühös lett, hogy azt hittem, összetör valamit. Pár percig dühöngött, majd valami olyasmit mormogott, hogy "Miért kell mindig az én gyerekeimet bántani?" és kirohant a házból.
Nem tudtam, hova megy. Én pillogva néztem fel a testvéremre.
- Most tényleg el fogsz tőlünk menni?

Bátyám megrázta a fejét és megpuszilta az arcomat.
- Sajnálom.
Apa csak jó fél órával később jött haza. Letérdelt Tomi elé és komolyan ránézett. Megkérdezte, hogy tényleg szeretne-e máshova költözni, vagy csak dühében mondta azokat. Bátyám ismét sírva fakadt, beleborult apa nyakába és könyörgőre fogta, hogy apa bocsásson meg neki és ne küldje el őt, mert nem akar sehova se menni. Apa persze nem haragudott, de mondta, hogyha Tomi szeretne külön szobát, megoldható. De a testvérem azt se akart. Tehát maradt minden a régiben. Leszámítva egy dolgot.
Kilestük, hogy ez a Jancsika mikor megy a randijára Szimónával. A játszótérre beszélték meg mindig, ami az utca végében volt. Nekünk se kellett több, összegyyűjtöttem a két osztálytársamat és Zénót, plusz a bátyámat, meg még egy-két rocker gyereket a környékről, akikkel ugyan jóban voltunk, de más iskolába jártak és így viszonylag ritkán találkoztunk csak, azonban most szívesen segítettek. Ők már tizenöt-hat évesek voltak, szóval jóval erősebbek. Mindannyian bakancsban mentünk és már öt előtt a játszón ültünk, ahova a szerelmes pár jött turbékolni. Iskolán kívül történt az eset, ráadásul az iskola körzetén is kívül, sőt, nem is tanítási idő alatt. Kicsapni minket nem lehetett. Csúnyán kihasználtuk a létszám- és erőfölényünket és mind a kettőt összevertük, még Szimónát is, aki folyton azzal jött, hogy de ő lány.
- Amikor hazugságokat kell terjeszteni, meg gúnyolódni, akkor nem vagy lány, baszd meg? - üvöltött a bátyám, miközben úgy rúgta hasba, hogy már én aggódtam, hogy súlyos baja lesz. Mindazonáltal egyszerűen nem tudtam sajnálni őket. Megérdemelték.
Végül is nem lett komoly bajuk hála a jó égnek, egy-két lila folttal megúszták az egészet. Azonban onnantól kezdve senki nem szekált minket az iskolában. Se a bátyámat, se Zénót, se engem. Persze, mi otthon megkaptuk a szidást a verekedés miatt. Rendőrségi ügy nem lett belőle, hála a jó égnek, a két kis vakarcs nem merte otthon elmondani az igazat, mert és ha újra megverjük őket? Vagy rosszabb, apa beperelhette volna őket rágalmazásért. Azért elég undorító dolgokat híreszteltek róla. Habár az efféle jogi következményekkel addig nem voltak tisztában, amíg Robi bácsi be nem rontott az osztályba és el nem magyarázta nekik...

Emlékképzelgések X. - Nyílt nap

Zénó nem került másik iskolába, csupán másik osztályba. Ez korántsem számított akkora törésnek, főleg, mivel így minden szünetben együtt lehettünk, azonban a tanórákon megkíméltük a tanárokat, hiszen nem rosszalkodhattunk együtt. Mivel másokkal nem sikerült ilyen harmonikus összhangba kerülni, így leginkább csak ültünk csendben és unalmunkban odafigyeltünk.

A napok teltek-múltak… egy nap Robi bácsi közölte, hogy nyílt nap lesz az iskolában és a szülőket is várják. Szerdai nap került megrendezésre a dolog, első három órában. Persze az elkerülhetetlen volt, hogy ne szóljak apának, hiszen a tanár úr megtette volna helyettem. Csakhogy tudtam, mi lesz az egésznek a vége és mindenáron le akartam beszélni apát. Tudtam, hogy mindenképpen el akar majd jönni, hiszen ott lesz minden szülő. De nem láttam semmi értelmét annak, hogy a többi szülő, nagyrészt persze anyukák, elborzadva figyeljék édesapám tetoválásait és piercingjeit, a bakancsát és a szakadt farmerét, aztán pedig arra buzdítsák a gyerekeiket, hogy ne beszéljenek velem. Hazamentem, de nem tudtam, hogy kezdjek bele a mondandómba… Egész ebéd alatt némán ültem az asztalnál, a batyi mesélt mindenről. Szerencsére neki, hetedik osztályosnak csak két héttel későbbre szervezték a nyílt napot, így ő akkor még nem tudott az egészről. Apa sokszor pillantott rám, kérdezett engem is, de én csak vonogattam a vállamat, így végül megkérdezte, hogy mi a baj, azzal a furcsa, mindent látó nézésével, amit ha bevet, akkor még csak egy picurka füllentést sem tudok kinyögni, miszerint semmi baj… Nem tudtam mit válaszolni, csak odamentem hozzá, belemásztam az ölébe és fiszkolódtam egy sort, majd onnan folytattam ebédem unott majszolását. Apukám nevetve ismételte meg a kérdést és közben átölelt. Végül kiböktem a választ, hogy nyílt nap lesz a suliban. Az őszinte értetlenkedés tükröződött az arcán, ahogy rám nézett.

- És ezzel mi a baj? Természetesen ott leszek, ott a helyem!

Ettől féltem… Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem lenne jó. Felhoztam, hogy kinéznék, hogy a szülők eltiltanák a gyereküket tőlem… A végére egészen elkomorult apa arca és szomorúan megkérdezte, hogy szégyellem-e őt. Itt már sírva borultam a nyakába. Dehogy is szégyelltem én az én drága apukámat! Nagyobb kincs ő, mint bármi a Földön, én csak őt féltettem. Hogy tévesen fogják megítélni és bántani fogják. Apa ismét nevetni kezdett, megpuszilt és azt mondta, bízzam én csak rá a dolgot és ne féltsem őt.

Szerdán reggel aztán apa elkísért minket iskolába. A mi osztályunk a nyílt nap miatt megkapta a legnagyobb termet tanórákra, ahova kétszer annyi gyerek fért be, mint más termekbe, így a szülők a gyermekeik mellé ülhettek. Apa nem hazudtolta meg magát, bakancsban jött, igaz, teljesen ép, de bőr nadrágban. Rajta volt az elmaradhatatlan bőrdzseki is és egy fekete póló. Fején ott feszült a kendő, és bizony, a hosszú hajat sem lehetett három órára eltakarni. A jól öltözött, konszolidált szülők reakciója pontosan az volt, amit vártam, elszörnyedtek és összesúgtak a hátunk mögött, főleg mikor apa tetoválásai elővillantak. Én durcás fejjel odabújtam apámhoz és a lehető legcsúnyább nézésemmel pillantottam körbe. Dacosan felszegtem az államat. Apa a szokásos módon viselkedett velem, ami viszont láthatóan meglepte a szülőket. Egyszer csak a második óra után az egyik anyuka odajött. Bemutatkozott, kezet fogott apával. Kedvesen mosolygott és elkezdett kérdezősködni… mit dolgozik apa, hol lakunk… Aztán közölte, hogy a gyámügynél dolgozik. Apának egy pillanatra ismét megcsillant a szemében az a rettegés, ami azon a szörnyű karácsonyon, de gyorsan eltűnt és apa rezzenéstelen arccal meredt a nő szemébe.

- Ezzel mit akar mondani? El akarja venni tőlem a gyerekeimet? – kérdezte rideg hangon.

- Lehet, hogy jót tenne nekik – felelte a nő negédes mosollyal. – Valljuk meg, maga nem éppen mintaszülő…

- És ezt miből szűrte le, hogyha megkérdezhetem? – csendült Robi bácsi hangja a nő mögül. – Abból, hogy tetoválása van? Vagy egyéb külsőségi jelekből? Mert egy valamiről biztosíthatom, Attilánál jobb szülővel még nem találkoztam és ezt a gyermekek tanulmányi eredményei is kiválóan mutatják. Garantálhatom magának, jobb szülő, mint maga, vagy akár itt mindannyian együttvéve…

A megszólított anyuka csak tátogni tudott, hang nem jött ki a torkán a döbbenettől. Nem állt le vitatkozni, csupán egy gyilkos tekintetet vetett felénk, aztán továbbállt. Remegve néztem fel apára:

- Ugye nem vehet el tőled?

Apa csak a fejét rázta, összeszorított ajkakkal, aztán odalépett az osztályfőnökömhöz és régi ismerősként üdvözölték egymást. Hallottam, amint Robi bácsi megígérte, hogy bármikor a pártunkat fogja, ha kell.

A harmadik óra után a szülők távoztak, én pedig azon gondolkoztam, hogy a gyerekek miért nem a szülőkkel együtt járnak iskolába, hiszen úgy sokkal jobb. Alig vártam, hogy hazaérjek aznap és apa nyakába ugorhassak. Végtelenül büszke voltam rá és megerősödött bennem az érzés, hogy nekem van a világon a legtutibb apukám.

(Ha vki felfedezte magát vmilyen képen, az merő véletlen. Googléból szedtem a képeket, pusztán illusztrációnak.)

Emlékképzelgések IX. - Zénó új családra lel

Már két hete jártam az új iskolába, 11 évesen, Zénóval egy osztályba ismét. Apa hihetetlen volt a beíratásnál, előhalászta a legcsinosabb ruháját, nehéz elképzelni, de öltönyben és ingben állított be velünk. Mikor túljutottunk a formaságokon, kiküldött minket az irodából. Persze Zénóval hatalmassá növesztett fülekkel tapadtunk az ajtóra. Hallottuk, milyen határozottan beszél, de nem túl részletesen. Azt azonban ki tudtuk venni, hogy szépen elmagyarázta az igazgatónak is és az osztályfőnöknek is, hogy milyen helyzetben vagyunk anyagi szempontból, és hogy Zénó hol lakik igazából és szépen megkérte őket, hogy ne kényszerítsenek minket nagyobb közösségi részvételre, mert nem lesz jó vége. Az igazgató és az osztályfőnök, aki egyébként egy kedvesnek és megértőnek tűnő szakállas férfi volt, úgy tűnt, megértették és elfogadták a dolgot. Apa, mielőtt elment, megölelt és megpuszilt engem és odasúgta, hogyha bármi baj van, azonnal menjek haza érte.

Immáron két hét elteltével sok minden kiderült. Az osztályunk nem fogadott be minket teljesen, azonban sikerült összebarátkoznunk két fiúval, akik szintén rocker szülők gyermekei voltak és ugyanazt az életvitelt folytatták, mint mi. Motoros családokból származtak és hiába jöttek jobb anyagi körülmények közül, nem néztek le minket kicsit se. A többiek nem igazán foglalkoztak velünk, egyszer elkezdtek kérdezgetni minket, de erre már rég kitaláltunk egy taktikát. Kiderült, hogy az osztályfőnökünk a földrajz tanárunk egy személyben. A földrajz, mint tantárgy, számunkra újdonságnak bizonyult, azonban Zénóval mindketten imádtuk. A tanár, Robi bácsi, felfigyelt ránk a tanulmányaink miatt, amihez még hozzácsatlakozott az indokolt, mégis feltűnő különcségünk is. Sokszor hívott félre minket szünetben, aranyosan érdeklődött és mi ösztönösen megbíztunk benne. Zénó ekkoriban kezdett verseket írni, szerintem nagyon tehetségesnek mutatkozott. Rábeszéltem, hogy mutassa meg őket a mi „őrangyalunknak” is, ahogy mi neveztük. Robi bácsi tényleg elolvasta őket és osztozott a véleményemen. Zénó itt szerette meg végleg őt, nem is csodálom. Robi bácsi pedig egyre inkább kezdett felettünk apáskodni. Sokszor hívta be apámat is, nem panaszkodni, csak elmesélni neki, mi történt velünk, megosztotta vele az aggodalmait. Nem mintha lett volna valaha is titkom apa előtt, de innentől kezdve esélytelen volt a legkisebb füllentés is. Apa tudta, mikor indultam el az iskolából, hogy mikor érkeztem reggel, hogy szünetben mit csináltam, hogy hány pontot értem el a dolgozatoknál, hogy mikor volt kész a házi feladatom és mikor rontottam el. Sőt, még azt is tudta, miből milyen házit kaptunk. Ez számomra nem okozott gondot, azonban Zénónak egyszerre két apa szakadt a nyakába, holott eddig egy sem volt. Kevesebbszer jött hozzánk, nem szerette a felügyeletet. A háziját egyre kevesebbszer készítette el…

Egy hónap múlva, iskola után Robi bácsi visszatartotta Zénót az osztályteremben. Én az ajtó előtt vártam. Sokáig csak mondatfoszlányokat hallottam. Robi bácsi faggatta Zénót, míg végül a barátom kifakadt. Zokogva mesélte el, hogy él és milyen az anyja. Hogy koldult és ezért kezdte később az iskolát. És azt is elmondta, hogy nem tudja hova tenni ezt a gondoskodást, és retteg, hogy ha megszereti a tanár urat, akkor a tanár úr eltűnik az életéből.

- Pedig én nagyon szeretem a tanár urat… Úgy, mintha az apukám lenne. De nem akarom, hogy haragudjon rám… Nem akarom elveszíteni… Félek…

Óvatosan kinyitottam az ajtót, résnyire. Belestem és láttam, amint Zénó a tanár úr vállára borul és sír. Meglepődtem… Robi bácsi megölelte Zénót és elkezdte mesélni, hogy a felesége meghalt és a lánya már rég befejezte az egyetemet és elköltözött. Így ő most egyedül él. Azt is elmesélte, hogy nagyon megkedvelte Zénót. Aztán kijelentette, hogy Zénó ma még ugyan hazamehet, de értesíteni fogja a gyámügyet. És ki fogja harcolni, hogy elvegyék az anyjától és ha egy mód van rá, magához fogja venni. Ez számomra egyet jelentett: Zénó el fog kerülni az osztályból…

Megsemmisülten fordultam meg és indultam haza, minden gondolat nélkül. Ott ácsorogva fel se tűnt, hogy már egy órája hallgatóztam. Mikor hazaértem, apa a konyhaasztalnál ült, idegesen, szívta a cigijét, a hamutálban már nem egy csikk feküdt elnyomva. Az ajtónyitásra felpillantott. Mikor meglátott, felállt. Féltem, hogy pofont kapok tőle, mint legutóbb, mikor eltűntem. Akkor kötöttünk egy egyezséget: iskola után azonnal hazamegyek és szólok apának, hogyha programom van, hogy ne aggódjon. A gazdagabb osztálytársaim ezt már mobiltelefonon intézték, nekünk azonban nem jutott efféle luxusokra. De mivel apa tudta az órarendemet így azt is tudta, hogy már egy órája otthon kellett volna lennem. Tényleg féltem, hogy idegességében megint megüt… azonban e helyett csak megkérdezte remegő hangon, hogy hol voltam és csalódottan nézett rám. Nekem hirtelen eszembe jutott minden, ami történt és amit a hazaúton nem tudtam végiggondolni és sírva fakadtam. Átöleltem apa derekát és zokogtam és csak annyit bírtam mondani, hogy Zénó elmegy. Apa megenyhült, nem volt már dühös. Letérdelt hozzám és magához szorított, de most nem tudott eléggé megnyugtatni. Felvett és bevitt a szobába, ahol Tomi épp a házi feladatát írta. Letett az ágyra, de nem engedett el, amíg sírtam. Sokáig tartott megnyugodnom. Végül szipogva elmeséltem mindent. Megértette miről beszélek és együtt érzőn mosolygott. Próbálta elmagyarázni, hogy ez Zénónak jó és attól mi még barátok maradunk majd. De nem használt. Végül mondtam, hogy álmos vagyok. Hagyott aludni, főleg, mivel a sírástól belázasodtam. Apa ott ült az ágyam szélén, cirógatta az arcomat és őrizte az álmomat. Csak késő este, olyan tíz körül ébredtem fel. Apa mellettem fekve aludt, Tomi pedig a másik oldalamon… az ágy végénél pedig Zénó… A földön ült, az ágyra hajtva a fejét és ő is aludt. Óvatosan kimásztam a bátyám és apám közül és gyengéden megráztam Zénót.
- Gyere, főzök egy teát… Mesélj el mindent! – suttogtam.

Emlékképzelgések VIII. - Emléktöredék II.

Tomit is kiíratta a suliból. Így volt egy hetünk, amíg otthon maradhattunk. Nagyon élveztük a dolgot, Zénó folyton nálunk lógott és a bátyám – esküszöm, nem beszéltem rá – minden olyan ruháját nekiadta, amit nem hordott. Nem mintha tele lettünk volna ruhákkal, és azok se voltak újak, már akkor se, mikor mi megkaptuk. De két-három ép nadrágot biztos adott Zénónak, meg pólókat is párat és pulcsit is. Enni is kapott nálunk, habár semmi különlegeset, de legalább evett. Nálunk is aludt legtöbbször, elfért. Én apa mellett aludtam, ő pedig az én ágyamban. Apát nem zavarta, látta rajta, hogy rendes gyerek és tényleg szeret minket, apát is, és mi is nagyon szerettük őt. A legjobb az egészben az volt, hogy elmehettünk apával a próbákra és a koncertekre. Előtte is jártunk vele mindenfelé, de inkább csak nyári szünetben vagy hétvégén, ha nem tudott még aznap éjjel hazaérni. Az együttes tagjai odáig voltak értünk, legtöbbjük csak most tervezte még a családalapítást és így mi voltunk a törpicsekek, akik a legaranyosabbnak számítottak. Nyáron közölték, hogy mi vagyunk a kabalák. Persze, ha mi akartunk énekelni, vagy a bátyám gitározni, az szent volt és sérthetetlen, szóval próba közepén, ha kellett, stílust váltottak és az éppen aktuális rajzfilmek kezdőzenéit kellett játszaniuk, amíg én énekeltem. A hangomtól összetört a pohár, olyan borzalmasan magas volt, de senki nem akarta bennem eltorzítani a zene iránti szeretetemet és ezért azt hazudták, hogy élvezik…

Emlékképzelgések VII. - Zénó titka

Zénó születésnapja sokáig rejtély volt mindenki előtt. Mikor kérdeztük, azt felelte, nyáron van, így nem tudja az osztállyal megünnepelni. Ugyanis nálunk szokás volt, hogy az osztályban a születésnapos hozott valamiféle cukrot, vagy süteményt és így együtt ünnepeltünk valamelyik órán, amit az osztályfőnökünk tartott. Zénó ilyenkor tátott szájjal nézett az elé tett süteményre, barna szemei elkerekedtek és csodálkozással teltek meg. Soha nem ette meg ott a süteményt, mindig elrakta és csak délután ette meg. Mivel engem nem sűrűn tudott levakarni, így elég hamar rájöttem, hogy miért. Nála a süteményevés mindig sírással végződött, ami aztán átcsapott keserves zokogásba. Nem mondta meg, miért, de tudtam. A reménytelenség miatt. Egyszer azt mondta nekem, hogy ő azért tanul, mert csak így tud elkerülni otthonról és normális életet élni. Borzalmas volt hallgatni, ahogy arról ábrándozott, hogy majd olyan szobája lesz, ami meleg lesz és nem ázik be és majd lesz fürdőszobája is… Mellette megtanultam értékelni azt, amit az élettől kaptam. Ötödikesek voltunk, mikor egyik nap Zénó szokatlanul szótlan és szomorú volt. Még velem sem beszélgetett, nem nevettünk és nem volt kedve este játszani. Minden évben volt egy ilyen nap és mindig ugyanaz. Ez alkalommal az első óra osztályfőnöki volt. Bejött a tanárnő – ötödikben már tanárok vannak – és mosolyogva megkérdezte Zénótól:

- Hoztál valamit az osztályodnak?

Zénó fülig vörösödött és zavartan visszakérdezett, hogy miért, kellett volna? Mire a tanárnő, még mindig negédesen mosolyogva:

- De hát ma van a tizenharmadik születésnapod! Itt van a naplóban…

A barátom elsápadt, de annyira, hogy azt hittem, elájul. Egy könnycsepp végigszaladt az arcán és halkan azt suttogta: biztosan elrontották…

Az osztály összesúgott mögöttünk, felháborodva és csodálkozva is. Tizenhárom? És ma? Miért nem hozott semmit? Persze, ők nem tudják, hogy Zénó kerülővel megy haza, hogy úgy tűnjön, mintha ő a családi házak valamelyikében lakna és nem pedig a város végén egy putriban. Ők nem tudják, hogy Zénó kényszerűségből lett punk, neki tényleg nem futja új ruhára és azért jár szakadt göncökben. Persze, szereti apa zenéjét, meg a rockot… De mindent megadna azért, hogy legalább az egyik nadrágján ne legyen szakadás. Mindig vagánykodott, hogy ő nem jön ünneplőben még az évzáróra se. Hogyne, nem is volt ünneplője. De erről az osztály semmit sem tudott! Én tudtam csak és a tanárok, akik eddig szolidaritást vállaltak vele, nem árulták el a titkát, nem kényszerítették bensőséges kapcsolatra az osztály többi tagjával és békén hagytak minket, szegény gyerekeket. És most? Most itt ez az új tanárnő, év elején jött az iskolába és soha nem kedvelt minket, de nem gondoltuk volna, hogy amint lehetősége lesz rá, tönkretesz mindent. Azt még én se tudtam, hogy Zénó tizenhárom, pedig első óta velünk van és soha nem bukott. Semmit nem értettem, csak azt tudtam, hogy gyűlölöm azt a nőt, aki előttünk áll és most önelégült vigyorral néz Zénó riadt szemeibe. Dühösen felálltam és elkezdtem kiabálni, hogy miért kellett, miért csinálta, és hagyjon békén minket. A tanárnő kihúzta magát és éles hangon felelt:

- Tudtommal esztek abból, amit a többiek hoznak, de ti soha nem vendégelitek meg a többieket. Ez nem igazságos. Ráadásul mi szégyellnivaló van azon, hogy Zénó két évvel idősebb tőletek? Gondolom visszatartották óvodában, mert nem volt elég érett az iskolához. Előfordul, hogy valaki nem olyan okos, hogy iskolába mehessen. Te pedig, kislányom, vedd le azt a halálfejes kendőt az iskolában és jó lenne, ha mindketten otthon hagynátok a szakadt ruháitokat és normálisan felöltöznétek!

- Apa is így öltözködik! – kiáltottam dühösen.

- Apád nem tud beilleszkedni a társadalomba, nincs normális munkája és elég selejt szülő, hogyha titeket is arra tanít, hogy az ő züllött életformája helyes.

Vörösben láttam. Mit tud ez a nő rólunk? Mit tud ez? Ott áll, csinos ruhákban, mindene megvan… Mit tud ő apámról? Eddig egyszer találkozott vele, pedig apa minden nap eljön értünk a suliba. Egyáltalán mit tud ő a rockerekről? A világ legjobb emberei! Nem bírtam magamon uralkodni. Az egyetlen dolgot sértette meg, ami számomra szent volt: a rockot, azaz édesapámat. Nem gondolkoztam, csak odarohantam és a bakancsommal úgy rúgtam hasba a tanárnőt, ahogy csak tudtam. „Fogja be!”- üvöltöttem. A tanárnő összegörnyedt és térdre esett. Még arcul csaptam amennyire csak erőmből futotta, aztán éreztem, hogy valaki lefog hátulról. Zénó volt. Magasabb is volt tőlem, jóval, és erősebb is. Magához szorított, megpuszilta az arcomat és a fülembe súgta, hogy menjünk. Mindkettőnk táskája az összes holmival az ő vállán lógott. Megfogta a kezemet és kirohant velem a teremből, át az iskolán, ki az utcára. Még ott sem álltunk meg, futottunk tovább. Elértünk egy elhagyottabb grundhoz, építési telek volt, de senki nem használta. Néhány rom omladozott még az előző házból, mindent benőtt a gaz. Zénó letelepedett az egyik rom tetejére és… rágyújtott… Elképedve néztem. Soha nem láttam még cigizni. Látta a megdöbbenésemet és elmosolyodott. Mesélni kezdett. Elmondta, hogy ahol ő él, az igazából már a város határán kívül van. Egy putritelep, ahol az emberek mindenféle összeeszkábált viskókban és sátrakban laknak. Télen halomra fagynak az emberek. Ő azért nem járt iskolába nyolc éves koráig, mert az anyja elzavarta koldulni, hiszen egy kisgyereknek hamarabb adnak pénzt. Csakhogy utána muszáj volt beíratni őt iskolába, különben elvették volna az anyjától, pedig ő anyagi forrást jelentett. Ő az élelmet is mindig elfogadta, így akkoriban még viszonylag rendszeresen evett. A telepen az élelem hiánycikk, mert minden pénzt alkoholra és cigarettára költenek. Ő azért szokott rá, mert csökkenti az éhségérzetet és így nem éhes annyira. Megkérdezte, hogy tudom-e, mit csináltam. Azt feleltem, hogy persze, megvertem a tanárt, mert az apámat sértegette. Zénó fáradtan mosolygott és közölte, hogy többet nem mehetünk vissza a suliba. Mindenképp kicsapnak minket.

- Bánod? – kérdeztem. Ő lassan megcsóválta a fejét és közben a szemembe nézett. Zavarba jöttem a tekintetétől. Eszembe jutott a születésnapja. Odahajoltam hozzá és megpusziltam a száját.

- Boldog születésnapot!

Hogy mért pont a száját? Nem tudom. Gyermekszerelem. Nem tudatosult bennem sokáig és benne sem. És nem is teljesült be később sem. Csupán szerettük egymást és semmiképp nem akartunk egymás nélkül élni.

Odaültem mellé, hátamat a mellkasának vetettem, ő a hasamra tette a karját. Kértem a cigarettából, de azt mondta, még kicsi vagyok hozzá. Végül mégis kaptam egy slukkot, de köhögni kezdtem tőle és inkább nem kértem többet. Késő estig ültünk ott, hol beszélgettünk, hol csak összebújva bámultuk a felhőket, vagy épp az úton haladó járműveket. Aztán ismerős hang ütötte meg a fülemet… Apa motorja. Csak akkor kapcsoltam, hogy már mióta ott vagyunk. És apa keresett az iskolánál… Biztos kétségbeesett, hogy hol lehetek… Kirohantam a járdára és intettem a közeledő apámnak. Nem egészen azzal a lelkesedéssel szállt le a motorról, mint vártam, ugyanis azzal a lendülettel arcul csapott. Üvölteni kezdett, hogy mit képzelek magamról és hol voltam és, hogy a tanárnővel is mit csináltam és nem vagyok normális. A végére sírva könyörögtem neki, hogy csak hallgasson meg, mert nem igaz, amit a tanár mondott, nem úgy volt. Zénó is próbált magyarázkodni, hogy én nem tehetek semmiről, de apa letorkolta, hogy hallgasson. Nagy nehezen végre lehiggadt, de én még mindig sírtam. Szipogva megkérdeztem, hogy meghallgat-e minket. Apa leroskadt az egyik romra és rágyújtott. Róla mindig tudtam, hogy dohányzik.

- Meséljetek! – sóhajtotta.

Zénóval egymás szavába vágva kezdtünk mesélni, hogy mi történt és miért. Mindent elmondtunk neki. Az igazságot Zénóról is, még azt is, hogy dohányzik. Mire a történet végére értünk, apa dühösebb lett, mint amikor megtalált. Biztosra vettem, hogy ha akkor ott van az osztályfőnököm, agyonüti. Magához húzott, adott egy puszit és bocsánatot kért a pofonért. Elmagyarázta, hogy nagyon megijedt, hogy bajom esett. Én elbújtam az ölelésében és onnan motyogtam, hogy semmi baj, apa, szeretlek.

Másnap bejött velünk az iskolába. Nem a teremhez mentünk, hanem az igazgatói irodához. Apa megkért minket, hogy szóljunk az osztályfőnöknek, hogy itt van és beszélni szeretne vele. Mi Zénóval, a létező legszakadtabb farmerünkben és rock-együtteses pólóban, motoros kendővel a fejünkön, majdhogy nem indiánszökdelésben mentünk a tanáriba. Tudtuk nagyon jól, hogy többet nem fogunk odajárni és nekünk már szabad.

Mikor az osztályfőnök is bevonult az igazgatóiba a beképzelt modorában, mi letelepedtünk a földre és kajánul összevigyorogtunk. Nem kellett hallgatóznunk, apa olyan hangerővel beszélt, hogy minden egyes szót értettünk. Kevesen tudták, hogy apának is tanári diplomája van, így fejből sorolta a gyermekek jogait, pszichológiai dolgokat, mindent, aminek akkor a felét nem értettem, csak azt tudtam, hogy apa egyetlen csúnya kifejezés nélkül porig alázta és földbe döngölte a tanárnőt és az igazgatót. De a kedvenc mondatom az volt: „Az én gyerekem nem hazudik!” Itt kihúztam magam és gyorsan végiggondoltam, hogy hazudtam-e addig apának. És szomorúan konstatáltam, hogy igen, egyszer azt mondtam neki, hogy hibátlan lett a dolgozatom, pedig vesztettem egy pontot. Kicsit meglepődtem azon, hogy apa nem az őt ért sértések miatt üvöltött, hanem azért, hogy engem bántottak és főként azért, hogy Zénót. Nem akarta megmagyarázni a tanárnak, hogy a rockerek nem bűnözők, vagy hogy ő igenis, hogy jó szülő. Csak minket védett. És azt hiszem, pont ezzel bizonyította be, hogy nincs tőle fantasztikusabb ember a földön. Természetesen a tanár fizikai bántalmazását nem lehetett semmissé tenni és ez miatt a kicsapás az kicsapás maradt. De a mi lelkünk könnyebb volt és a tanárnőt nem alkalmazták tovább. Apa elégedetten jött ki az irodából, átkarolta a vállunkat és vigyorogva megkérdezte, volna-e kedvünk egy fagyihoz.

Emlékképzelgések VI. - A szökés

Apa úgy döntött, hogy mivel nem tudja nekünk biztosítani a nyaralást, leszámítva persze a temérdek motoros találkozót és rockkoncertet, így befizetett minket a tesómmal egy-egy táborba. Én a Balaton partján dekkolhattam egy egész hetet, mégpedig egy hátrányos helyzetű gyerekeknek szervezett táborban. A szállás olcsó volt és rossz minőségű, nyolcan aludtunk lányok egy szobában és a fürdőhelyiséget a vécével együtt a folyosó végén találtuk. Ha jól tudom, a bátyám egy majdnem ugyanilyen táborba került, de az kizárólag fiúk részére volt, míg ez kizárólag lányok részére. Tizenegy éves voltam, Tomi tizenhárom. Egyáltalán nem akartunk táborba menni, főleg nem ilyenbe, mert tudtuk nagyon jól, hogy apa ezt nem engedheti meg magának, és különben sem akartunk apa nélkül bárhová is menni, de ő ezt nem vette tudomásul, mert a tanáraink telebeszélték a fejét, hogy ez mennyire hasznos a szocializálódásunk szempontjából. A helyzet az, hogy rajtunk kívül egy rocker se volt egyetlen egy táborban sem, így nem igazán tudták mire vélni a társaink a szakadt farmert, tornadorkót vagy a fejkendőt. Hiába magyaráztunk zorallkodásról, Pokol Angyalairól, punkokról és motorosokról, nem értettek meg minket így elég gyorsan feladtuk. Telefonunk nem volt, nem tudtunk egymással semmilyen módon kommunikálni. A bátyám hősiesen állta a sarat, walkmanjében Junkies kazettával, amit már lassan rongyosra hallgatott, én azonban már az első éjszaka sírva aludtam el. Iszonyúan hiányzott apukám. Haza akartam menni, megölelni a bátyámat és soha többet nem kimozdulni a szobánkból. Aztán nem túl meglepő, hogy bátyámmal egyszerre jutottunk a felismerésre: ha gondot okozunk, hazaküldenek minket. Egyszerre kezdtünk el protestálni, nem akartunk részt venni a programokon, feleseltünk a tábor vezetőivel, elkezdtünk helybeli rockerekkel barátkozni, minek következtében eltünedeztünk a táborból és éjszaka is kimaradtunk. Persze a táborvezetők nem tudták, hogy ránk jobban vigyáznak, mint bárki másra. Történt egyszer, hogy nagy bandatalálkozó volt, az öreg motorosok, akikkel összeismerkedtünk, mind egy helyen gyülekeztek egy helybeli motoros banda AC/DC tribute koncertjére. Fantasztikus élmény volt, ki nem hagytam volna a világ minden kincséért sem, a bátyám szintúgy. Így ott találkoztunk. Boldogan ugrottam a nyakába, ő pedig el sem akart engedni. Az öreg motorosok az első meglepődés után. még egyszer meglepődtek. aztán jót nevettek a mi örömünkön, miszerint milyen aranyos gyerekek vagyunk. Elkezdtek kérdezgetni, hogy miért fakadtunk sírva fél perccel az után, hogy egymásra találtunk. Mi hüppögve és szipogva elmeséltük, hogy nem akartunk ebbe a táborba eljönni, mert mi apukánkkal akartunk lenni, de ő azt hitte, hogy ez nekünk jó lesz és csak azért nem kérjük mert nem akarunk neki gondot okozni, de ez most nagyon sok pénz és még rossz is és haza akarunk menni. Nos, illa-berek, nádak-erek, a motorosok jó emberek. Két harminc év körüli motoros elvitt minket vissza a táborokba, mi beszöktünk, összeszedtük a holmijainkat és kiszöktünk. A tábortűz körül ülő és vidáman énekelő társaság semmit nem vett észre az egészből. Ezután boldogan mentünk vissza a koncertre, végighallgattuk - és amennyire tudtuk, énekeltük - majd az egész motoros banda hosszú karavánt alkotva indult meg a városunk felé. A házunk elé érve szinte még a mozgó motorról ugrottunk le Tomival és rohantunk be a házba az éjszaka közepén és ott találtunk egy... síró apát. A fényképünket fogta maga előtt és sírt. Mikor meglátott minket, megtörölte a szemét és csodálkozva nézett ránk. Meg se tudott szólalni, már a nyakába borultunk, hogy hiányzott nekünk és szeretjük és hadd ne kelljen visszamennünk oda, mert nem akarunk. A végére együtt sírtunk apával. Apa végül megkérdezte, hogy egyáltalán hogyan sikerült hazajutnunk. Megfogtuk a kezét és kivezettük a ház elé, ahol még a motoros karaván állt, várva, hogy minden rendben van-e és nyugodt szívvel elmehetnek-e. Azonban sok mindenre számítottak, csak arra nem, hogy pont a mi apukánk az egyik élő rock-legenda. A motoros, akivel én jöttem, annyit mondott: "Fantasztikus apa vagy, ha a gyerekeid ennyire melletted állnak és ennyire szeretnek." Elbúcsúztak, apa megköszönte mindenkinek, hogy hazahoztak és ők elindultak visszafele, mi pedig bementünk a házba. Apa leült az ágyára, mi odaültünk a két oldalára átöleltük és el se akartuk engedni. Végül úgy döntöttünk, hogy apával alszunk azon az éjszakán, mert féltünk, hogy másnap reggel megint a táborban ébredünk, ahol csupán pár napot töltöttünk, de az maga volt az örökkévalóság.

Emlékképzelgések V. - Karácsonyi lidércnyomás

Én tíz éves körül voltam, a bátyám tizenkettő. Kemény tél tombolt, a közlekedés lebénult, bár már két centi hónál is pánikhelyzet uralkodott, szóval a közlekedési eszközök használatáról már rég lemondtunk. Ahogy visszaemlékezek arra a karácsonyra, mindig sötét volt, égtek a lámpások, a város szebben ragyogott, mint az év bármely napján és mindenhonnan forralt bor illata áradt, és karöltve a karácsonyi dalok fülbemászó dallamával kedves hangulatot varázsolt az utcákra. Az egyik kedvenc karácsonyi jelenségem a karácsonyi kirakodóvásár volt, ahol mindent az eredeti árának a háromszorosáért lehetett megkapni. Csakhogy az ott megvett legócskább kacat is értékesebb volt számomra, mint a boltban vásárolt legdrágább holmi. Apa ezt tudta nagyon jól. Minden évben vettünk ott egy doboz karácsonyfadíszt, olyan szép gömböket, az elején még üvegből voltak, de később már csak műanyagot lehetett kapni. Ez mellé beszereztünk egy boát, vagy gyöngysort a karácsonyfára és a testvéremmel mindketten kaptunk valamilyen herkentyűt. Apánk már október végén kezdett spórolni a karácsonyra, mert tudta, hogy ezt a rituálét meg kell majd ejtenie, emellé valamikorra be kell iktatnia egy sajtos roló-evést is forró csokival és akkor még hol volt a karácsonyi ebéd és ajándék. Ha csak a mai pénzviszonylatokkal számoljuk, akkor apa keresetének a fele ráment a karácsonyunkra. Emlékszem jól, hogy mit kaptam arra a karácsonyra, egy plüss mackót, teljesen újat, nem használtat és viszonylag nagyot, nyaka köré pedig egy gyönyörű, puha sálat tekert a Jézuska. A szomszéd Marika nénit már említettem. Ő egyedül élt, gyerekei nem voltak, a férje pár éve halt meg akkor. Úgy szerette apát, mintha az édes fia lett volna, minket pedig mintha az ő unokái lettünk volna. Apa amennyire tudta, gondját viselte a néninek. Segített, amiben csak tudott, levágta nála a füvet, megszerelt dolgokat és sokszor meghallgatta. Ezen a karácsonyon úgy döntött, nem hagyja, hogy a néni egyedül búsuljon a házában és áthívta hozzánk. Nem gondolta volna, hogy a néni jelenléte akkora anyagi könnyebbséget jelent. Mamuska, mint később rászoktunk, de ez másik történet, rengeteg süteményt és ennivalót készített, talán annyit előtte nem is ettünk még. Ajándékot is hozott, a batyinak meg nekem egy-egy kötött pulóvert és hozzá egy-egy tábla méregdrága és finom csokoládét, apának egy üveg bort, de minőségit, egy tábla csokoládét és egy pár motoros kesztyűnek kinéző, de kötött kesztyűt. És ami fontos előnye volt a pótnagyinak: tudott sajtos rolót készíteni. Szóval hangulatos, családi ünnep kerekedett az egészből, apa ilyenkor mindig otthon maradt egész napra és csak velünk foglalkozott. Énekelt nekünk, olvasott, társasoztunk, mesét néztünk, bunkert építettünk a szoba közepén, bármit megtehettünk, senki se szólt ránk. Mamuska se, ő csak ült a szakadt fotelünkben és mosolyogva nézett minket. Időnként belekortyolt a teájába és hangosan felnevetett. Aztán felajánlotta, hogy mond nekünk mesét. Igazán gyönyörű népmeséket tudott és még apa is ott ragadt, hogy meghallgassa, Hárman befészkelődtünk a kanapéra a meleg szobában – karácsonykor még a fűtéssel se spóroltunk – mindenki kapott egy bögre házi készítésű forró csokoládét, mert Mamuska olyat is tudott és hallgattuk Hollófernyiges történetét. Életem legcsodálatosabb karácsonyának ígérkezett. De mért is lenne minden szép? Horrorfilmbe illő jelenet volt, ahogy kivágódott az ajtó egyszer csak és ott állt két alak a sötét éjszakában. Két nő. Apa felugrott és megindult feléjük. Mikor közelebb ért, megtántorodott és egy közeli székbe kapaszkodott. Megfordult és ránk nézett. Életemben először és utoljára láttam apám szemében őszinte rettegést. Ránk kiáltott, hogy menjünk a szobánkba és mi szó nélkül tettük, amit mondott. Apa félt. A bátyámon és rajtam végigfutott a pánik. Akárhogy néztük, nem tudtunk olyan dolgot, amitől apánk rettegett volna. Némán ültünk az ágyon, meredve egymásra és közben hallgattuk a kiabálást kintről. Egy nő hisztérikus hangon a gyerekeit követelte, aztán apa üvöltött torka szakadtából, hogy kifelé. Egy másik nő higgadt viselkedésre szólított fel valakiket, majd Mamuska károgó hangját hallottuk, hogy dühösen kiabál és azt kérdezgeti, hogy hol volt valaki, amikor a kislány bárányhimlős lett és véresre vakarta magát. Én voltam bárányhimlős. Apa éjjel-nappal ott ült az ágyam szélén és ecetes vízzel próbálta enyhíteni a viszketést. Velem sírt, mikor már nagyon fájt. De nem hittem, hogy rólam lenne szó. Minket már nem visznek el apától. Apa azt mondta, elmúlt ez a veszély… Ismét a hisztérikus nő… Csattanás. Rendőrséget emlegettek. Apa ordított, hogy birtokháborítás. „Itt a végzés…” - kiabálta… Egy ideig még hallgattuk a kiabálásokat. Majd végre elültek a zajok. Apa berontott a szobába és magához szorított minket. Fél percig éreztem, ahogy rázkódik és hallottam felzokogni, de gyorsan megnyugodott. Amolyan stressz-kiengedős sírás volt ez, mikor az ember túl van valamin és megy ki belőle az idegesség. Apa azt hajtogatta, hogy nem ad minket senkinek.

Később megtudtam, hogy az a nő, a hisztérikusan rikácsoló nő, az anyánk volt.

Emlékképzelgések IV. - Tökéletes születésnap (Emléktöredék)

Megvallom töredelmesen, hogy nem tudom felidézni, hány gyertya volt a bátyám születésnapi tortáján, de azt tudom, hogy viszonylag kevés és nagyon örült annak a spéci játékautónak, amire előtte apa fél évig spórolt. Azóta se fogom fel, hogy mi kerül ennyibe egy játékon. Ültünk a kis konyhaasztalunk körül, régi is volt, kopott is, de stabilan állt a négy lábán, szóval ott ültünk és apa gitározott és énekelte, hogy boldog szülinapot, ott volt a szomszéd Marika néni is és Zénó… Meg egy fiú az utcánkból, a nevére már nem emlékszek, mert túl sokáig nem barátkozott a bátyámmal. Ez miatt utáltam és később meg is vertem, de az másik történet. Apa szerzett egy tálcányi sajtos rolót, később megtudtam, hogy a szomszéd Marika néni sütötte. Emlékszem arra az érzésre, tisztán. Néztem a vigyorgó bátyámat, néztem apukám szeretettel teli mosolyát, Zénó csodálkozó arcát, még Marika néni is nevetett… És akkor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy azt szeretném, hogy minden nap ilyen legyen. Hogy soha ne változzon semmi, mindig itt legyünk apával és mindenkivel. Az egész nap abba az egyetlen pillanatba sűrűsödött bele és minden tudatos mozdulat nélkül odamentem a bátyámhoz és megöleltem. Szinte kívülről hallottam a saját szavaimat, amint azt mondom neki, hogy szeretem és soha ne menjen el, mert szükségem van rá és mindig maradjunk együtt. Majd odatettem mögé, hogy boldog szülinapot. Apának egy egész jéghegy kellett volna, hogy ne cseppfolyósodjon el a látványtól, de sajnos, az nem állt rendelkezésünkre. Számomra felejthetetlenül nyugodt és boldog volt az a nap és úgy hiszem, a többiek is így emlékeznek rá.

Apukám...

Annyira hiányzol... És a bátyám is... Igazságtalan, hogy már most el kellett veszítenem titeket... Én ebbe nem akarok beletörődni... Gyertek vissza... Könyörgöm...: