Emlékképzelgések XVI. - A betegség II.

Kicsit sem ment le a lázam. Reggel még rosszabbul voltam, mint előtte este. Nem kaptam levegőt, már a torkom is kiszáradt, ájuldoztam a magas láztól és a fáradtságtól, rázott a hideg és minden izmom görcsölt. Apa úgy döntött, irány a kórház, úgyis aznap kellett menni az újabb fül- és orrszúrásra. Én nem tiltakoztam, lévén, annyira sem voltam magamnál, hogy felfogjam, mi történik. Mire magamhoz tértem, már egy fehér kórteremben találtam magam, kényelmetlen kórházi ágyon, kézfejemben infúzió. Az ágy mellett egy széken apa ült, félig az ágy szélére borulva és aludt. Nem volt erőm megszólalni, csak feküdtem és bámultam a plafonról lógó neoncsöves lámpa vibrálását. Nem sokára megint elnyomott az álom és csak este ébredtem fel, viszonylag kipihenten, levegőt is kaptam és nem fájt semmim, azonban egyedül voltam. Megpróbáltam megszólalni, de a számból egy cső lógott, amit két oldalról géztekercsek támasztottak ki, hogy felfogják a számból csorgó nyálat. Orromból szintén csövek lógtak és ahogy a fejemet próbáltam megmozdítani, éreztem, ahogy a porcban mozdul a tű. Így inkább mozdulatlan maradtam és próbáltam rájönni, hogy még hol lógnak belőlem csövek. Egy-egy vezetett ki a füleimből és egy a könyököm hajlatából... És egy a lábaim közül. Mint utólag megtudtam, ezek a csövek ideiglenesen voltak bennem, elvezették a váladékot, aminek a mennyisége meglepte az orvosokat. Nem tartották jó ötletnek, hogy naponta szúrjanak, mert a hegesedés halláskárosodáshoz vezetett volna. Így is kétséges volt, hogy kell-e majd hallókészülék. A katéter pedig... Szerintem nem kell magyarázni. Ágyhoz voltam kötve. Az infúzió pedig azért lógott a könyökhajlatomból, mert a kézfejemben már eldurrantotta a vénát, így az egész kézfejem fekete lett. Kétségbeesetten néztem körbe. Egyedül voltam egy teljesen steril kórteremben, meztelenül, a létező összes nyílásomból csövek lógtak ki és alig múltam tizenhárom éves.

Talán húsz perc se telhetett el, mikor apa bejött a szobába, kezében egy pohár vízzel. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy felébredtem. Szólt a nővérkéknek, akik megmérték a lázamat. Szerencsére már lement, így legalább az infúziótól megszabadultam éjszakára, habár a branül benne maradt a hajlatban. Szerettem volna beszélgetni apával, de nem sikerült a lélegeztető cső miatt. Hiába voltak az elvezető csövek, az üregek feszítő fájdalma nem csillapodott és még ki is dörzsölték az orromat és a fülemet, ami szintén fájt. Újabb adag fájdalomcsillapítót kaptam. Apa gondterhelt arccal figyelte a nővérkéket, amint injekciót adnak. Ha ránéztem, akkor elmosolyodott, de nem tudott őszintén mosolyogni.
Másnap reggelre borzalmasan felment a lázam. Annyira, mint még addig soha. Lázgörcsöt kaptam, folytak a könnyeim a fájdalomtól és félig öntudatlan állapotban próbáltam kitépni a csöveket a fülemből és az orromból. Messziről láttam az egész jelenetet és csak tompán hallottam a hangokat. Apa próbált lefogni, sírt és kiabált a nővérkék után. Láttam a fehér ruhás nőket berohanni a szobába. Teljes volt a felfordulás, apa a háttérbe szorult, kezét a szája elé kapta és könnyes tekintettel nézte, mi történik velem. Lassan minden elsötétedett és elhalkult.

Fáztam... A testemen furcsa, fáradt fájdalom ült, nem hasító, csak csendes, mintha ólomból lennék és nem tudtam megmozdulni. Nyeltem egyet. Az orromon át lélegeztem, ami hirtelen fel sem tűnt. Lassan kinyitottam a szememet. Kórház, üres, steril és fehér szoba. Hűvös volt, de nem hideg, viszont nem takartak be. Kórházi hálóinget viseltem. Nem láttam sehol senkit. Kissé szédelegve felültem az ágyon, hogy takarót keressek. Nem volt sehol. Még mindig kóválygó fejjel felkeltem az ágyból és elindultam a folyosó felé. Másik szobába kerülhettem, mert ez a folyosó világos volt, nagy ablakokkal és a hőmérséklet jócskán magasabb volt, mint a szobában. Leültem az egyik ottani székre és bámultam a kórház udvarára. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Jól esett. És szerettem volna megállítani az időt, hogy minden úgy maradjon, csak hiányzott mellőlem apukám és a bátyuskám.
Egyszercsak sietős lépteket hallottam. Apa tűnt fel a sarkon. Nem volt annyi erőm se, hogy odaforduljak, de azt tudtam, hogy nem akarok feküdni. Édesapám leült mellém, de nem szólt semmit. Az ölébe vett, nyomott egy sor puszit az arcomra, majd egyet a homlokomra is. Érezte, hogy hideg és láthatóan megnyugodott. Ott maradtunk még egy ideig, odabújtam hozzá, hogy érezhessem, apukám megvéd mindentől. Hosszú hallgatás után végül ő törte meg a csendet.
- Azt mondták, hazajöhetsz. De ha belázasodsz megint, vissza kell hozzalak.
Csodálkozva néztem fel rá, nem értettem, miről beszél. A legutolsó emlékem az volt, hogy csövek lógtak ki belőlem. Megértette az arckifejezésemből, mire vagyok kíváncsi és keserűen nevetve árulta el, hogy hetvenkét órát aludtam egyhúzomban, részben a gyógyszerek miatt, részben mert úgy lefárasztott a betegség. Délután, olyan négy óra fele megírták a zárójelentésemet és kiengedtek. Ahogy mentünk kifele a kórházból, végig apa hatalmas kezébe kapaszkodtam a praclijaimmal. Kicsit még bizonytalanul jártam, de éreztem, hogy már nem lesz baj. Csupán fáradt voltam.
Apa egyik zenésztársa vitt minket haza. Jó volt újra a saját házunkban, a szobánkban... Ismerős szagok, helyek... Apa azonnal ágyba parancsolt, de megengedte h az ő ágyába feküdjek, hisz onnan tudtam tévétnézni. Ő fözött nekem egy kakaót és mellémtelepedett. Én mesét akartam nézni, mint mindig. Imádtam a rajzfilmeket. Apának teljesen mindegy volt, mi szólt a készülékből, nála egy dolog számított: velem lehessen. (Vagy velünk, hogyha a bátyám is otthon volt.)
Fél óra múlva hallottuk, hogy nyitódik a bejárati ajtó.
- Húgi, húgi, húgi! - zengte be Tomi hangja a házat. Szívesen elé rohantam volna, de apa közölte, hogy előbb-utóbb úgyis ideér, úgyhogy maradjak nyugton. Így is lett és a majd tizenöt éves bátyuskám pár pillanat múlva rajtam landolt. Egy ideig nem kaptam levegőt az ölelgetésnek nevezett szorongatástól és nem láttam semmit a pusziktól, aztán betelepedett a másik oldalamra, mondván, hogy ő is jön mesét nézni. Hihetetlenül édesek voltak és azt se tudtam, kit ölelgessek mesenézés közben.
"Imádom édesapámat és a bátyámat..."