"Csak megmaradt pillanatfoszlányok, mint az elsárgult fényképek, de egy valamit tisztán mutatnak még a mai napig: boldog voltam. Örültem apánknak és a testvéremnek. Sokáig nem értettem ezt a furcsa érzést. Öröm, hogy láthatom őket.Másoknak ez olyan természetes és magától értetődő volt mindig, én pedig irigyeltem őket ezért. Én is biztos akartam lenni benne, hogy mikor délután kiállok az iskola kapujába, akkor majd apa garázsban összeszerelt motorjának a hangját fogom hallani a szomszéd utcából és nem pedig egy halkan settenkedő nyugati autó fordul be a sarkon, egy újgazdag házaspárral és egy savanyú arcú nővel, aki közli, hogy ők lesznek az új szüleim. Én mindig csak apát akartam..."

2010. szeptember 4., szombat

Emlékképzelgések IX. - Zénó új családra lel

Már két hete jártam az új iskolába, 11 évesen, Zénóval egy osztályba ismét. Apa hihetetlen volt a beíratásnál, előhalászta a legcsinosabb ruháját, nehéz elképzelni, de öltönyben és ingben állított be velünk. Mikor túljutottunk a formaságokon, kiküldött minket az irodából. Persze Zénóval hatalmassá növesztett fülekkel tapadtunk az ajtóra. Hallottuk, milyen határozottan beszél, de nem túl részletesen. Azt azonban ki tudtuk venni, hogy szépen elmagyarázta az igazgatónak is és az osztályfőnöknek is, hogy milyen helyzetben vagyunk anyagi szempontból, és hogy Zénó hol lakik igazából és szépen megkérte őket, hogy ne kényszerítsenek minket nagyobb közösségi részvételre, mert nem lesz jó vége. Az igazgató és az osztályfőnök, aki egyébként egy kedvesnek és megértőnek tűnő szakállas férfi volt, úgy tűnt, megértették és elfogadták a dolgot. Apa, mielőtt elment, megölelt és megpuszilt engem és odasúgta, hogyha bármi baj van, azonnal menjek haza érte.

Immáron két hét elteltével sok minden kiderült. Az osztályunk nem fogadott be minket teljesen, azonban sikerült összebarátkoznunk két fiúval, akik szintén rocker szülők gyermekei voltak és ugyanazt az életvitelt folytatták, mint mi. Motoros családokból származtak és hiába jöttek jobb anyagi körülmények közül, nem néztek le minket kicsit se. A többiek nem igazán foglalkoztak velünk, egyszer elkezdtek kérdezgetni minket, de erre már rég kitaláltunk egy taktikát. Kiderült, hogy az osztályfőnökünk a földrajz tanárunk egy személyben. A földrajz, mint tantárgy, számunkra újdonságnak bizonyult, azonban Zénóval mindketten imádtuk. A tanár, Robi bácsi, felfigyelt ránk a tanulmányaink miatt, amihez még hozzácsatlakozott az indokolt, mégis feltűnő különcségünk is. Sokszor hívott félre minket szünetben, aranyosan érdeklődött és mi ösztönösen megbíztunk benne. Zénó ekkoriban kezdett verseket írni, szerintem nagyon tehetségesnek mutatkozott. Rábeszéltem, hogy mutassa meg őket a mi „őrangyalunknak” is, ahogy mi neveztük. Robi bácsi tényleg elolvasta őket és osztozott a véleményemen. Zénó itt szerette meg végleg őt, nem is csodálom. Robi bácsi pedig egyre inkább kezdett felettünk apáskodni. Sokszor hívta be apámat is, nem panaszkodni, csak elmesélni neki, mi történt velünk, megosztotta vele az aggodalmait. Nem mintha lett volna valaha is titkom apa előtt, de innentől kezdve esélytelen volt a legkisebb füllentés is. Apa tudta, mikor indultam el az iskolából, hogy mikor érkeztem reggel, hogy szünetben mit csináltam, hogy hány pontot értem el a dolgozatoknál, hogy mikor volt kész a házi feladatom és mikor rontottam el. Sőt, még azt is tudta, miből milyen házit kaptunk. Ez számomra nem okozott gondot, azonban Zénónak egyszerre két apa szakadt a nyakába, holott eddig egy sem volt. Kevesebbszer jött hozzánk, nem szerette a felügyeletet. A háziját egyre kevesebbszer készítette el…

Egy hónap múlva, iskola után Robi bácsi visszatartotta Zénót az osztályteremben. Én az ajtó előtt vártam. Sokáig csak mondatfoszlányokat hallottam. Robi bácsi faggatta Zénót, míg végül a barátom kifakadt. Zokogva mesélte el, hogy él és milyen az anyja. Hogy koldult és ezért kezdte később az iskolát. És azt is elmondta, hogy nem tudja hova tenni ezt a gondoskodást, és retteg, hogy ha megszereti a tanár urat, akkor a tanár úr eltűnik az életéből.

- Pedig én nagyon szeretem a tanár urat… Úgy, mintha az apukám lenne. De nem akarom, hogy haragudjon rám… Nem akarom elveszíteni… Félek…

Óvatosan kinyitottam az ajtót, résnyire. Belestem és láttam, amint Zénó a tanár úr vállára borul és sír. Meglepődtem… Robi bácsi megölelte Zénót és elkezdte mesélni, hogy a felesége meghalt és a lánya már rég befejezte az egyetemet és elköltözött. Így ő most egyedül él. Azt is elmesélte, hogy nagyon megkedvelte Zénót. Aztán kijelentette, hogy Zénó ma még ugyan hazamehet, de értesíteni fogja a gyámügyet. És ki fogja harcolni, hogy elvegyék az anyjától és ha egy mód van rá, magához fogja venni. Ez számomra egyet jelentett: Zénó el fog kerülni az osztályból…

Megsemmisülten fordultam meg és indultam haza, minden gondolat nélkül. Ott ácsorogva fel se tűnt, hogy már egy órája hallgatóztam. Mikor hazaértem, apa a konyhaasztalnál ült, idegesen, szívta a cigijét, a hamutálban már nem egy csikk feküdt elnyomva. Az ajtónyitásra felpillantott. Mikor meglátott, felállt. Féltem, hogy pofont kapok tőle, mint legutóbb, mikor eltűntem. Akkor kötöttünk egy egyezséget: iskola után azonnal hazamegyek és szólok apának, hogyha programom van, hogy ne aggódjon. A gazdagabb osztálytársaim ezt már mobiltelefonon intézték, nekünk azonban nem jutott efféle luxusokra. De mivel apa tudta az órarendemet így azt is tudta, hogy már egy órája otthon kellett volna lennem. Tényleg féltem, hogy idegességében megint megüt… azonban e helyett csak megkérdezte remegő hangon, hogy hol voltam és csalódottan nézett rám. Nekem hirtelen eszembe jutott minden, ami történt és amit a hazaúton nem tudtam végiggondolni és sírva fakadtam. Átöleltem apa derekát és zokogtam és csak annyit bírtam mondani, hogy Zénó elmegy. Apa megenyhült, nem volt már dühös. Letérdelt hozzám és magához szorított, de most nem tudott eléggé megnyugtatni. Felvett és bevitt a szobába, ahol Tomi épp a házi feladatát írta. Letett az ágyra, de nem engedett el, amíg sírtam. Sokáig tartott megnyugodnom. Végül szipogva elmeséltem mindent. Megértette miről beszélek és együtt érzőn mosolygott. Próbálta elmagyarázni, hogy ez Zénónak jó és attól mi még barátok maradunk majd. De nem használt. Végül mondtam, hogy álmos vagyok. Hagyott aludni, főleg, mivel a sírástól belázasodtam. Apa ott ült az ágyam szélén, cirógatta az arcomat és őrizte az álmomat. Csak késő este, olyan tíz körül ébredtem fel. Apa mellettem fekve aludt, Tomi pedig a másik oldalamon… az ágy végénél pedig Zénó… A földön ült, az ágyra hajtva a fejét és ő is aludt. Óvatosan kimásztam a bátyám és apám közül és gyengéden megráztam Zénót.
- Gyere, főzök egy teát… Mesélj el mindent! – suttogtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)