Tomit is kiíratta a suliból. Így volt egy hetünk, amíg otthon maradhattunk. Nagyon élveztük a dolgot, Zénó folyton nálunk lógott és a bátyám – esküszöm, nem beszéltem rá – minden olyan ruháját nekiadta, amit nem hordott. Nem mintha tele lettünk volna ruhákkal, és azok se voltak újak, már akkor se, mikor mi megkaptuk. De két-három ép nadrágot biztos adott Zénónak, meg pólókat is párat és pulcsit is. Enni is kapott nálunk, habár semmi különlegeset, de legalább evett. Nálunk is aludt legtöbbször, elfért. Én apa mellett aludtam, ő pedig az én ágyamban. Apát nem zavarta, látta rajta, hogy rendes gyerek és tényleg szeret minket, apát is, és mi is nagyon szerettük őt. A legjobb az egészben az volt, hogy elmehettünk apával a próbákra és a koncertekre. Előtte is jártunk vele mindenfelé, de inkább csak nyári szünetben vagy hétvégén, ha nem tudott még aznap éjjel hazaérni. Az együttes tagjai odáig voltak értünk, legtöbbjük csak most tervezte még a családalapítást és így mi voltunk a törpicsekek, akik a legaranyosabbnak számítottak. Nyáron közölték, hogy mi vagyunk a kabalák. Persze, ha mi akartunk énekelni, vagy a bátyám gitározni, az szent volt és sérthetetlen, szóval próba közepén, ha kellett, stílust váltottak és az éppen aktuális rajzfilmek kezdőzenéit kellett játszaniuk, amíg én énekeltem. A hangomtól összetört a pohár, olyan borzalmasan magas volt, de senki nem akarta bennem eltorzítani a zene iránti szeretetemet és ezért azt hazudták, hogy élvezik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)