Emlékképzelgések V. - Karácsonyi lidércnyomás

Én tíz éves körül voltam, a bátyám tizenkettő. Kemény tél tombolt, a közlekedés lebénult, bár már két centi hónál is pánikhelyzet uralkodott, szóval a közlekedési eszközök használatáról már rég lemondtunk. Ahogy visszaemlékezek arra a karácsonyra, mindig sötét volt, égtek a lámpások, a város szebben ragyogott, mint az év bármely napján és mindenhonnan forralt bor illata áradt, és karöltve a karácsonyi dalok fülbemászó dallamával kedves hangulatot varázsolt az utcákra. Az egyik kedvenc karácsonyi jelenségem a karácsonyi kirakodóvásár volt, ahol mindent az eredeti árának a háromszorosáért lehetett megkapni. Csakhogy az ott megvett legócskább kacat is értékesebb volt számomra, mint a boltban vásárolt legdrágább holmi. Apa ezt tudta nagyon jól. Minden évben vettünk ott egy doboz karácsonyfadíszt, olyan szép gömböket, az elején még üvegből voltak, de később már csak műanyagot lehetett kapni. Ez mellé beszereztünk egy boát, vagy gyöngysort a karácsonyfára és a testvéremmel mindketten kaptunk valamilyen herkentyűt. Apánk már október végén kezdett spórolni a karácsonyra, mert tudta, hogy ezt a rituálét meg kell majd ejtenie, emellé valamikorra be kell iktatnia egy sajtos roló-evést is forró csokival és akkor még hol volt a karácsonyi ebéd és ajándék. Ha csak a mai pénzviszonylatokkal számoljuk, akkor apa keresetének a fele ráment a karácsonyunkra. Emlékszem jól, hogy mit kaptam arra a karácsonyra, egy plüss mackót, teljesen újat, nem használtat és viszonylag nagyot, nyaka köré pedig egy gyönyörű, puha sálat tekert a Jézuska. A szomszéd Marika nénit már említettem. Ő egyedül élt, gyerekei nem voltak, a férje pár éve halt meg akkor. Úgy szerette apát, mintha az édes fia lett volna, minket pedig mintha az ő unokái lettünk volna. Apa amennyire tudta, gondját viselte a néninek. Segített, amiben csak tudott, levágta nála a füvet, megszerelt dolgokat és sokszor meghallgatta. Ezen a karácsonyon úgy döntött, nem hagyja, hogy a néni egyedül búsuljon a házában és áthívta hozzánk. Nem gondolta volna, hogy a néni jelenléte akkora anyagi könnyebbséget jelent. Mamuska, mint később rászoktunk, de ez másik történet, rengeteg süteményt és ennivalót készített, talán annyit előtte nem is ettünk még. Ajándékot is hozott, a batyinak meg nekem egy-egy kötött pulóvert és hozzá egy-egy tábla méregdrága és finom csokoládét, apának egy üveg bort, de minőségit, egy tábla csokoládét és egy pár motoros kesztyűnek kinéző, de kötött kesztyűt. És ami fontos előnye volt a pótnagyinak: tudott sajtos rolót készíteni. Szóval hangulatos, családi ünnep kerekedett az egészből, apa ilyenkor mindig otthon maradt egész napra és csak velünk foglalkozott. Énekelt nekünk, olvasott, társasoztunk, mesét néztünk, bunkert építettünk a szoba közepén, bármit megtehettünk, senki se szólt ránk. Mamuska se, ő csak ült a szakadt fotelünkben és mosolyogva nézett minket. Időnként belekortyolt a teájába és hangosan felnevetett. Aztán felajánlotta, hogy mond nekünk mesét. Igazán gyönyörű népmeséket tudott és még apa is ott ragadt, hogy meghallgassa, Hárman befészkelődtünk a kanapéra a meleg szobában – karácsonykor még a fűtéssel se spóroltunk – mindenki kapott egy bögre házi készítésű forró csokoládét, mert Mamuska olyat is tudott és hallgattuk Hollófernyiges történetét. Életem legcsodálatosabb karácsonyának ígérkezett. De mért is lenne minden szép? Horrorfilmbe illő jelenet volt, ahogy kivágódott az ajtó egyszer csak és ott állt két alak a sötét éjszakában. Két nő. Apa felugrott és megindult feléjük. Mikor közelebb ért, megtántorodott és egy közeli székbe kapaszkodott. Megfordult és ránk nézett. Életemben először és utoljára láttam apám szemében őszinte rettegést. Ránk kiáltott, hogy menjünk a szobánkba és mi szó nélkül tettük, amit mondott. Apa félt. A bátyámon és rajtam végigfutott a pánik. Akárhogy néztük, nem tudtunk olyan dolgot, amitől apánk rettegett volna. Némán ültünk az ágyon, meredve egymásra és közben hallgattuk a kiabálást kintről. Egy nő hisztérikus hangon a gyerekeit követelte, aztán apa üvöltött torka szakadtából, hogy kifelé. Egy másik nő higgadt viselkedésre szólított fel valakiket, majd Mamuska károgó hangját hallottuk, hogy dühösen kiabál és azt kérdezgeti, hogy hol volt valaki, amikor a kislány bárányhimlős lett és véresre vakarta magát. Én voltam bárányhimlős. Apa éjjel-nappal ott ült az ágyam szélén és ecetes vízzel próbálta enyhíteni a viszketést. Velem sírt, mikor már nagyon fájt. De nem hittem, hogy rólam lenne szó. Minket már nem visznek el apától. Apa azt mondta, elmúlt ez a veszély… Ismét a hisztérikus nő… Csattanás. Rendőrséget emlegettek. Apa ordított, hogy birtokháborítás. „Itt a végzés…” - kiabálta… Egy ideig még hallgattuk a kiabálásokat. Majd végre elültek a zajok. Apa berontott a szobába és magához szorított minket. Fél percig éreztem, ahogy rázkódik és hallottam felzokogni, de gyorsan megnyugodott. Amolyan stressz-kiengedős sírás volt ez, mikor az ember túl van valamin és megy ki belőle az idegesség. Apa azt hajtogatta, hogy nem ad minket senkinek.

Később megtudtam, hogy az a nő, a hisztérikusan rikácsoló nő, az anyánk volt.