Biztosan említettem már azt a fiút, aki az utcánkban lakott és egy időben nagy barátja volt a bátyámnak. Igen, említettem, azt is, hogy igencsak megharagudtam rá. Eredetileg nem egy iskolába jártunk, csak a kicsapatásom után kerültünk ugyanabba az intézménybe. Ennek a bátyám feledtébb örült. Osztálytársak lettek, így legalább egy barátja már volt. Több nem is lett. Úgy, ahogy engem sem fogadtak be, úgy Tomit se. Mindennek a tetejébe, testvérem még két fognyi hátrányból is indult, akárhogy próbálták pótolni a szemfogait, soha nem lett az igazi. Ez a fiú pedig, nevezzük Jancsikának, elfogadta őt és mellé állt, mikor a többiek gúnyolták a bátyámat. Ezt a gúnyolódást igazából soha nem értettem. Én se kedveltem mindenkit, de akit nem kedveltem, azzal szimplán próbáltam nem beszélni. Soha nem láttam értelmét, hogy mindenféle nevetséges sablonszövegeket skandálva menjek egy olyan személy után, akit nem is kedvelek. Ráadásul ez a Spice Girls meg Backstreet Boys mánia... Nem is énekelnek, meg ki zenél, ha ők nem fognak hangszert a kezükbe? Na, mindegy is, ez volt a menő, én meg nagyon nem voltam menő, mert nem tudtam olyan idióta táncot lejteni értelmetlen szövegű zenékre, mint ők. Azonban a batyi nagyon megsinylette a kiközösítést, főleg mivel őt valahogy jobban piszkálták, mint engem, vagy akár Zénót, pedig az nagy szó, mert Zénót nyálas papírgalacsinokkal köpködték felelés közben. De térjünk vissza ahhoz a kis vakarcshoz, akit Jancsikának neveztünk el, mivel nem jegyzem meg egy ilyen jelentéktelen kis féreg nevét. Egyik alkalommal, mikor a bátyám nem ment iskolába, mert középfülgyulladása volt, az osztály bekerítette Jancsikát és megkérdezték, miért barátkozik egy olyan vesztessel, mint a bátyám. Mert hogy nekik nincs bajuk Jancsikával, csak a Tomival. Jancsika a bátyám iránt érzett hihetetlen szeretetéből adódóan csak annyit válaszolt:
- Nem tudom.
Paff. Ez szép indoklás volt, persze erre mindenki harapott és elkezdték győzködni, hogy álljon az ő oldalukra - atyaég, hol éltek ezek? Milyen oldal?? Nincs háború! Jancsikát se kellett sokáig győzködni, átállt a sötét oldalra.
A történethez még hozzá tartozik, hogy az osztályba járt egy Szimóna nevű miniatűr Babie-baba. Mindig utáltam, főként azért, mert tökéletes volt, de szorosan ott toporgott mögötte, hogy a bátyám fülig szerelmes volt belé, én pedig majd megpukkadtam a féltékenységtől. Szimóna nem annyira mutatta meg brilliáns agyának a képességeit, mikor felelnie kellett, azonban ha gonoszkodnia kellett, hihetetlen zsenialitás csillant meg az ötleteiben. Kifaggatta szépen Jancsikát arról, hogy hol lakunk és ki az apánk, meg ilyenek. Jancsika kicsit eltorzítva adta elő a dolgot, miszerint mi egy romos putriban élünk, apánk egy lerobbant, elcsövesedett utcazenész, aki alig tudja megkeresni a napi betevőt. Előadta, hogy mi kukázzuk a ruháinkat, meg segélyszervezetektől kapjuk, azért szakadt meg kopott. Elmesélte, hogy a bátyámmal egy szobában lakunk, mert nincs pénzünk nagyobb házra, se bővítésre... Azt kifelejtette a fámából, hogy megodhatnánk, ha akarnánk, csakhogy a bátyámmal nekünk az a paraván is elég, ami azt biztosítja, hogy ne egymás előtt öltözzünk át - mintha nekünk ez olyan nagy gondot jelentett volna - de szóval elég, sőt még sok is, mert nem akarunk külön lenni. (Igazából az a négy év, amit kiskorunkban külön kellett töltenünk, olyan tudatalatti fóbiákat és komlexusokat generált, hogy ha valamelyikőnk késett a megbeszélt időponthoz képest, akkor pánikrohamunk lett, nem csak nekünk, de apának is. Betegesen féltünk, hogy elveszítjük egymást és éppen ezért nem akartunk semmiféle különszobát, szívünk szerint apa mellett aludtunk volna minden éjjel.)
Pár nap múlva, mikor a bátyám újra jöhetett iskolába, Jancsika már Szimóna mellett ült - természetesen azt is kitálalta a kis féreg, hogy Tomi szerelmes a lányba - és az egész osztály vigyorgott. Az a nap pokol volt a bátyám számára. A szerelme összejött a legjobb barátjával, a barátja elárulta és az egész osztály minden egyes szünetet végigskandált, hogy ő koldus gyereke, meg nem omlott-e még rá a putri és melyik kukából szedi az aznapi vacsorát és melyik segélyszervezettől kapta ezt a ruháját. Az agya akkor durrant el, mikor azzal jöttek, hogy biztosan szexel is velem, ha egy szobában alszunk - hogy ezt honnan vették, nem tudom... Órák alatt végig sírt, nem zokogott, csak néha egy-egy könnycsepp leszaladt az arcán, minden esetre a nap felére sikeresen belázasodott. Elkéreckedett a tanártól, mondván, hogy rosszul van, valószínűleg még nem gyógyult meg teljesen. A tanár megkérdezte, hogy kell-e neki kíséret és ő mondta, hogy szeretné, ha én kísérném haza. A tanár megengedte neki, így a bátyám bejött az osztályba és szólt, hogy indulunk, mert rosszul van. Természetesen azonnal szedtem a cuccomat és már indultunk is. Egész úton nem szólt semmit. Otthon azonban elég furcsán viselkedett. Elkezdett kiabálni apával, hogy neki miért nem lehet külön szobája, mert ez így elég gáz és hogy apának miért nincs valami rendes szakmája, akkor talán még pénzt is keresne és nem kellene ilyen romos viskóban laknunk. Apa tátott szájjal meredt a testvéremre, el se tudta képzelni, mi történt. Én sem értettem az egészet. Végül apa arca elkomorult. Megkérdezte, hogy komolyan gondolja-e a bátyám, amit mondott.
- Igen! - felelte Tomi dacosan.
- Külön szobát még tudnék neked biztosítani - felelt apa szárazon. - De sajnos a szakmámat nem tudom feladni a kedvedért és a ház állapotát se tudom sokkal javítani, tudod, a nincsből nem lehet. Viszont, ha nagyon nem szeretnéd ezt az életet, mert nem bírod, akkor válassz nyugodtan másik családot, vagy akár anyádhoz is költözhetsz. A gyámügyesek is, és anyád is alig várják az alkalmat, hogy belémköthessenek és elvehessenek tőlem. Nem foglak megakadályozni. Elég nagy fiú vagy már ahhoz, hogy lenézd, amit adni tudok, tehát ahhoz is nagyfiú vagy, hogy eldöntsd: maradni akarsz-e...
Sikítva öleltem át a bátyámat és könyörögni kezdtem, hogy ne menjen el. Bátyám azonban kitört zokogásban, olyan keserves sírásban, ahogy még soha nem láttam. Elkezdte mesélni, mi történt az iskolában és mennyire fájt neki. Mire a végére ért, apa vörösben látott, olyan dühös lett, hogy azt hittem, összetör valamit. Pár percig dühöngött, majd valami olyasmit mormogott, hogy "Miért kell mindig az én gyerekeimet bántani?" és kirohant a házból.
Nem tudtam, hova megy. Én pillogva néztem fel a testvéremre.
- Most tényleg el fogsz tőlünk menni?
- Nem tudom.
Paff. Ez szép indoklás volt, persze erre mindenki harapott és elkezdték győzködni, hogy álljon az ő oldalukra - atyaég, hol éltek ezek? Milyen oldal?? Nincs háború! Jancsikát se kellett sokáig győzködni, átállt a sötét oldalra.
A történethez még hozzá tartozik, hogy az osztályba járt egy Szimóna nevű miniatűr Babie-baba. Mindig utáltam, főként azért, mert tökéletes volt, de szorosan ott toporgott mögötte, hogy a bátyám fülig szerelmes volt belé, én pedig majd megpukkadtam a féltékenységtől. Szimóna nem annyira mutatta meg brilliáns agyának a képességeit, mikor felelnie kellett, azonban ha gonoszkodnia kellett, hihetetlen zsenialitás csillant meg az ötleteiben. Kifaggatta szépen Jancsikát arról, hogy hol lakunk és ki az apánk, meg ilyenek. Jancsika kicsit eltorzítva adta elő a dolgot, miszerint mi egy romos putriban élünk, apánk egy lerobbant, elcsövesedett utcazenész, aki alig tudja megkeresni a napi betevőt. Előadta, hogy mi kukázzuk a ruháinkat, meg segélyszervezetektől kapjuk, azért szakadt meg kopott. Elmesélte, hogy a bátyámmal egy szobában lakunk, mert nincs pénzünk nagyobb házra, se bővítésre... Azt kifelejtette a fámából, hogy megodhatnánk, ha akarnánk, csakhogy a bátyámmal nekünk az a paraván is elég, ami azt biztosítja, hogy ne egymás előtt öltözzünk át - mintha nekünk ez olyan nagy gondot jelentett volna - de szóval elég, sőt még sok is, mert nem akarunk külön lenni. (Igazából az a négy év, amit kiskorunkban külön kellett töltenünk, olyan tudatalatti fóbiákat és komlexusokat generált, hogy ha valamelyikőnk késett a megbeszélt időponthoz képest, akkor pánikrohamunk lett, nem csak nekünk, de apának is. Betegesen féltünk, hogy elveszítjük egymást és éppen ezért nem akartunk semmiféle különszobát, szívünk szerint apa mellett aludtunk volna minden éjjel.)
Pár nap múlva, mikor a bátyám újra jöhetett iskolába, Jancsika már Szimóna mellett ült - természetesen azt is kitálalta a kis féreg, hogy Tomi szerelmes a lányba - és az egész osztály vigyorgott. Az a nap pokol volt a bátyám számára. A szerelme összejött a legjobb barátjával, a barátja elárulta és az egész osztály minden egyes szünetet végigskandált, hogy ő koldus gyereke, meg nem omlott-e még rá a putri és melyik kukából szedi az aznapi vacsorát és melyik segélyszervezettől kapta ezt a ruháját. Az agya akkor durrant el, mikor azzal jöttek, hogy biztosan szexel is velem, ha egy szobában alszunk - hogy ezt honnan vették, nem tudom... Órák alatt végig sírt, nem zokogott, csak néha egy-egy könnycsepp leszaladt az arcán, minden esetre a nap felére sikeresen belázasodott. Elkéreckedett a tanártól, mondván, hogy rosszul van, valószínűleg még nem gyógyult meg teljesen. A tanár megkérdezte, hogy kell-e neki kíséret és ő mondta, hogy szeretné, ha én kísérném haza. A tanár megengedte neki, így a bátyám bejött az osztályba és szólt, hogy indulunk, mert rosszul van. Természetesen azonnal szedtem a cuccomat és már indultunk is. Egész úton nem szólt semmit. Otthon azonban elég furcsán viselkedett. Elkezdett kiabálni apával, hogy neki miért nem lehet külön szobája, mert ez így elég gáz és hogy apának miért nincs valami rendes szakmája, akkor talán még pénzt is keresne és nem kellene ilyen romos viskóban laknunk. Apa tátott szájjal meredt a testvéremre, el se tudta képzelni, mi történt. Én sem értettem az egészet. Végül apa arca elkomorult. Megkérdezte, hogy komolyan gondolja-e a bátyám, amit mondott.
- Igen! - felelte Tomi dacosan.
- Külön szobát még tudnék neked biztosítani - felelt apa szárazon. - De sajnos a szakmámat nem tudom feladni a kedvedért és a ház állapotát se tudom sokkal javítani, tudod, a nincsből nem lehet. Viszont, ha nagyon nem szeretnéd ezt az életet, mert nem bírod, akkor válassz nyugodtan másik családot, vagy akár anyádhoz is költözhetsz. A gyámügyesek is, és anyád is alig várják az alkalmat, hogy belémköthessenek és elvehessenek tőlem. Nem foglak megakadályozni. Elég nagy fiú vagy már ahhoz, hogy lenézd, amit adni tudok, tehát ahhoz is nagyfiú vagy, hogy eldöntsd: maradni akarsz-e...
Sikítva öleltem át a bátyámat és könyörögni kezdtem, hogy ne menjen el. Bátyám azonban kitört zokogásban, olyan keserves sírásban, ahogy még soha nem láttam. Elkezdte mesélni, mi történt az iskolában és mennyire fájt neki. Mire a végére ért, apa vörösben látott, olyan dühös lett, hogy azt hittem, összetör valamit. Pár percig dühöngött, majd valami olyasmit mormogott, hogy "Miért kell mindig az én gyerekeimet bántani?" és kirohant a házból.
Nem tudtam, hova megy. Én pillogva néztem fel a testvéremre.
- Most tényleg el fogsz tőlünk menni?
Bátyám megrázta a fejét és megpuszilta az arcomat.
- Sajnálom.
Apa csak jó fél órával később jött haza. Letérdelt Tomi elé és komolyan ránézett. Megkérdezte, hogy tényleg szeretne-e máshova költözni, vagy csak dühében mondta azokat. Bátyám ismét sírva fakadt, beleborult apa nyakába és könyörgőre fogta, hogy apa bocsásson meg neki és ne küldje el őt, mert nem akar sehova se menni. Apa persze nem haragudott, de mondta, hogyha Tomi szeretne külön szobát, megoldható. De a testvérem azt se akart. Tehát maradt minden a régiben. Leszámítva egy dolgot.
Kilestük, hogy ez a Jancsika mikor megy a randijára Szimónával. A játszótérre beszélték meg mindig, ami az utca végében volt. Nekünk se kellett több, összegyyűjtöttem a két osztálytársamat és Zénót, plusz a bátyámat, meg még egy-két rocker gyereket a környékről, akikkel ugyan jóban voltunk, de más iskolába jártak és így viszonylag ritkán találkoztunk csak, azonban most szívesen segítettek. Ők már tizenöt-hat évesek voltak, szóval jóval erősebbek. Mindannyian bakancsban mentünk és már öt előtt a játszón ültünk, ahova a szerelmes pár jött turbékolni. Iskolán kívül történt az eset, ráadásul az iskola körzetén is kívül, sőt, nem is tanítási idő alatt. Kicsapni minket nem lehetett. Csúnyán kihasználtuk a létszám- és erőfölényünket és mind a kettőt összevertük, még Szimónát is, aki folyton azzal jött, hogy de ő lány.
- Amikor hazugságokat kell terjeszteni, meg gúnyolódni, akkor nem vagy lány, baszd meg? - üvöltött a bátyám, miközben úgy rúgta hasba, hogy már én aggódtam, hogy súlyos baja lesz. Mindazonáltal egyszerűen nem tudtam sajnálni őket. Megérdemelték.
Végül is nem lett komoly bajuk hála a jó égnek, egy-két lila folttal megúszták az egészet. Azonban onnantól kezdve senki nem szekált minket az iskolában. Se a bátyámat, se Zénót, se engem. Persze, mi otthon megkaptuk a szidást a verekedés miatt. Rendőrségi ügy nem lett belőle, hála a jó égnek, a két kis vakarcs nem merte otthon elmondani az igazat, mert és ha újra megverjük őket? Vagy rosszabb, apa beperelhette volna őket rágalmazásért. Azért elég undorító dolgokat híreszteltek róla. Habár az efféle jogi következményekkel addig nem voltak tisztában, amíg Robi bácsi be nem rontott az osztályba és el nem magyarázta nekik...
- Sajnálom.
Apa csak jó fél órával később jött haza. Letérdelt Tomi elé és komolyan ránézett. Megkérdezte, hogy tényleg szeretne-e máshova költözni, vagy csak dühében mondta azokat. Bátyám ismét sírva fakadt, beleborult apa nyakába és könyörgőre fogta, hogy apa bocsásson meg neki és ne küldje el őt, mert nem akar sehova se menni. Apa persze nem haragudott, de mondta, hogyha Tomi szeretne külön szobát, megoldható. De a testvérem azt se akart. Tehát maradt minden a régiben. Leszámítva egy dolgot.
Kilestük, hogy ez a Jancsika mikor megy a randijára Szimónával. A játszótérre beszélték meg mindig, ami az utca végében volt. Nekünk se kellett több, összegyyűjtöttem a két osztálytársamat és Zénót, plusz a bátyámat, meg még egy-két rocker gyereket a környékről, akikkel ugyan jóban voltunk, de más iskolába jártak és így viszonylag ritkán találkoztunk csak, azonban most szívesen segítettek. Ők már tizenöt-hat évesek voltak, szóval jóval erősebbek. Mindannyian bakancsban mentünk és már öt előtt a játszón ültünk, ahova a szerelmes pár jött turbékolni. Iskolán kívül történt az eset, ráadásul az iskola körzetén is kívül, sőt, nem is tanítási idő alatt. Kicsapni minket nem lehetett. Csúnyán kihasználtuk a létszám- és erőfölényünket és mind a kettőt összevertük, még Szimónát is, aki folyton azzal jött, hogy de ő lány.
- Amikor hazugságokat kell terjeszteni, meg gúnyolódni, akkor nem vagy lány, baszd meg? - üvöltött a bátyám, miközben úgy rúgta hasba, hogy már én aggódtam, hogy súlyos baja lesz. Mindazonáltal egyszerűen nem tudtam sajnálni őket. Megérdemelték.
Végül is nem lett komoly bajuk hála a jó égnek, egy-két lila folttal megúszták az egészet. Azonban onnantól kezdve senki nem szekált minket az iskolában. Se a bátyámat, se Zénót, se engem. Persze, mi otthon megkaptuk a szidást a verekedés miatt. Rendőrségi ügy nem lett belőle, hála a jó égnek, a két kis vakarcs nem merte otthon elmondani az igazat, mert és ha újra megverjük őket? Vagy rosszabb, apa beperelhette volna őket rágalmazásért. Azért elég undorító dolgokat híreszteltek róla. Habár az efféle jogi következményekkel addig nem voltak tisztában, amíg Robi bácsi be nem rontott az osztályba és el nem magyarázta nekik...
Tetszik... :)
VálaszTörlés