Apa úgy döntött, hogy mivel nem tudja nekünk biztosítani a nyaralást, leszámítva persze a temérdek motoros találkozót és rockkoncertet, így befizetett minket a tesómmal egy-egy táborba. Én a Balaton partján dekkolhattam egy egész hetet, mégpedig egy hátrányos helyzetű gyerekeknek szervezett táborban. A szállás olcsó volt és rossz minőségű, nyolcan aludtunk lányok egy szobában és a fürdőhelyiséget a vécével együtt a folyosó végén találtuk. Ha jól tudom, a bátyám egy majdnem ugyanilyen táborba került, de az kizárólag fiúk részére volt, míg ez kizárólag lányok részére. Tizenegy éves voltam, Tomi tizenhárom. Egyáltalán nem akartunk táborba menni, főleg nem ilyenbe, mert tudtuk nagyon jól, hogy apa ezt nem engedheti meg magának, és különben sem akartunk apa nélkül bárhová is menni, de ő ezt nem vette tudomásul, mert a tanáraink telebeszélték a fejét, hogy ez mennyire hasznos a szocializálódásunk szempontjából. A helyzet az, hogy rajtunk kívül egy rocker se volt egyetlen egy táborban sem, így nem igazán tudták mire vélni a társaink a szakadt farmert, tornadorkót vagy a fejkendőt. Hiába magyaráztunk zorallkodásról, Pokol Angyalairól, punkokról és motorosokról, nem értettek meg minket így elég gyorsan feladtuk. Telefonunk nem volt, nem tudtunk egymással semmilyen módon kommunikálni. A bátyám hősiesen állta a sarat, walkmanjében Junkies kazettával, amit már lassan rongyosra hallgatott, én azonban már az első éjszaka sírva aludtam el. Iszonyúan hiányzott apukám. Haza akartam menni, megölelni a bátyámat és soha többet nem kimozdulni a szobánkból. Aztán nem túl meglepő, hogy bátyámmal egyszerre jutottunk a felismerésre: ha gondot okozunk, hazaküldenek minket. Egyszerre kezdtünk el protestálni, nem akartunk részt venni a programokon, feleseltünk a tábor vezetőivel, elkezdtünk helybeli rockerekkel barátkozni, minek következtében eltünedeztünk a táborból és éjszaka is kimaradtunk. Persze a táborvezetők nem tudták, hogy ránk jobban vigyáznak, mint bárki másra. Történt egyszer, hogy nagy bandatalálkozó volt, az öreg motorosok, akikkel összeismerkedtünk, mind egy helyen gyülekeztek egy helybeli motoros banda AC/DC tribute koncertjére. Fantasztikus élmény volt, ki nem hagytam volna a világ minden kincséért sem, a bátyám szintúgy. Így ott találkoztunk. Boldogan ugrottam a nyakába, ő pedig el sem akart engedni. Az öreg motorosok az első meglepődés után. még egyszer meglepődtek. aztán jót nevettek a mi örömünkön, miszerint milyen aranyos gyerekek vagyunk. Elkezdtek kérdezgetni, hogy miért fakadtunk sírva fél perccel az után, hogy egymásra találtunk. Mi hüppögve és szipogva elmeséltük, hogy nem akartunk ebbe a táborba eljönni, mert mi apukánkkal akartunk lenni, de ő azt hitte, hogy ez nekünk jó lesz és csak azért nem kérjük mert nem akarunk neki gondot okozni, de ez most nagyon sok pénz és még rossz is és haza akarunk menni. Nos, illa-berek, nádak-erek, a motorosok jó emberek. Két harminc év körüli motoros elvitt minket vissza a táborokba, mi beszöktünk, összeszedtük a holmijainkat és kiszöktünk. A tábortűz körül ülő és vidáman énekelő társaság semmit nem vett észre az egészből. Ezután boldogan mentünk vissza a koncertre, végighallgattuk - és amennyire tudtuk, énekeltük - majd az egész motoros banda hosszú karavánt alkotva indult meg a városunk felé. A házunk elé érve szinte még a mozgó motorról ugrottunk le Tomival és rohantunk be a házba az éjszaka közepén és ott találtunk egy... síró apát. A fényképünket fogta maga előtt és sírt. Mikor meglátott minket, megtörölte a szemét és csodálkozva nézett ránk. Meg se tudott szólalni, már a nyakába borultunk, hogy hiányzott nekünk és szeretjük és hadd ne kelljen visszamennünk oda, mert nem akarunk. A végére együtt sírtunk apával. Apa végül megkérdezte, hogy egyáltalán hogyan sikerült hazajutnunk. Megfogtuk a kezét és kivezettük a ház elé, ahol még a motoros karaván állt, várva, hogy minden rendben van-e és nyugodt szívvel elmehetnek-e. Azonban sok mindenre számítottak, csak arra nem, hogy pont a mi apukánk az egyik élő rock-legenda. A motoros, akivel én jöttem, annyit mondott: "Fantasztikus apa vagy, ha a gyerekeid ennyire melletted állnak és ennyire szeretnek." Elbúcsúztak, apa megköszönte mindenkinek, hogy hazahoztak és ők elindultak visszafele, mi pedig bementünk a házba. Apa leült az ágyára, mi odaültünk a két oldalára átöleltük és el se akartuk engedni. Végül úgy döntöttünk, hogy apával alszunk azon az éjszakán, mert féltünk, hogy másnap reggel megint a táborban ébredünk, ahol csupán pár napot töltöttünk, de az maga volt az örökkévalóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)