Apukám szinte szirénázva jött értem, amennyire azt a sufnituningolt zsiguli engedte. Az osztályfőnök javaslatára azonnal a háziorvoshoz száguldott velem, aki beutalt a fül-orr-gégészetre. Középfül- és arcüreggyulladást állapítottak meg és közölték, hogy azonnal szúrni kell. Az orromat még bírtam sírás nélkül, azonban a fülemet nem. Nem is bírtam megmaradni, így végül tizenhárom éves fejjel bele kellett ülnöm apa ölébe, aki lefogta a fejemet. Iszonyatosan fájt a fülszúrás és kétszer is ki kellett bírnom, ugyanis mindkét fülemet szúrták. Úgy zokogtam a fájdalomtól, mint még soha az életben. Mikor végeztünk, és én durcás fejjel, szipogva megfordultam, akkor vettem észre, hogy apa arca is könnyes lett. A doktor néni beígérte, hogy két nap múlva ismét szúrni kell, és ez cseppet sem segített a helyzetemen. Mikor kijöttünk, apa mesélte, hogy egyszer már szúrták a fülemet, mikor visszakerültem hozzá, rá egy-két hétre. És akkor is nagyon sírtam és ő nagyon sajnált engem, hogy egy olyan kicsi lányt hogy tudnak ennyire megkínozni. Velem együtt sírt akkor, mert gyűlölte nézni, hogy a kislányának fáj valamije. Most is ez jutott eszébe, azért csordult ki a könnye.
Kiváltottuk a gyógyszereket, mindenféle antibiotikumot, orrcseppet, vitaminokat, láz- és fájdalomcsillapítót és... kamillateát... Először nem tudtam, hogy az minek. Apa megfőzött egy hatalmas lábassal és mondta, hogy hajoljak fölé és nézzek a lábos fenekére. Megtettem és ekkor orvul letakart egy törölközővel, én meg ottmaradtam a gőzben. Apa is bedugta a fejét a törölköző alá, hogy tudjon velem beszélgetni és ne unatkozzak. Egész szépen kitisztult az orrom és egész jól éreztem magam délutánra, még a batyival is beszélgettem, meg tanulgattam is. Azonban aestére ismét felszökött a lázam. Apa adott gyógyszert, de nem használt. Kicsit később kaptam még egyet, de még mindig forró volt minden porcikám. Apa kétségbeesetten rohant át a Marika nénihez, hogy mondjon valamit, mit tegyen. A néni azt mondta, próbálkozzunk a prizniccel.
Ezt különösen gyűlöltem, hideg vizes törölközőbe csavarta apa a meztelen testemet, ami elsőre borzalmas volt, aztán pár pperc múlva már csak nedves volt, de az egész átmelegedett. Fél óráig próbálkoztunk ezzel, de nem használt, csak én fakadtam sírva, hogy hagyjuk abba. Addigra Marika néni is átért. Azt mondta, hogy még a hűtőfürdővel lehetne próbálkozni, bár ő már kevés esélyt lát rá. Apa azonnal belefektetett a kádba, amit félig töltött meleg vízzel. Odaült a kád szélére és engedett egy kis hidegvizet. Ezzel eljátszott vagy negyven percig, végül megtelt a kád és már hideg volt a víz, azonban a lázam alig ment le egy-két fokot és csak az lett az egész eredménye, hogy kábultan feküdtem a kádban, rázott a hideg és sötét foltok táncoltak a szemem előtt, míg végül minden elsötétedett. Apa síró könyörgésére ébredtem. Rázogatott és zokogva mondogatta, hogy ébredjek fel. Az ágyában feküdtem, szárazon, az ő egyik pólójában, amit akkoriban használtam alvóspólónak. Egy férfi hang köszönt az ajtóból és apa kikiabált, hogy merre menjen. A doktorbácsi jött be, gondterhelt arccal rámnézett és megcsóválta a fejét. Megmérte a lázamat, majd adott egy injekciót. Még ott maradt egy ideig, beszélgetett apával, aki remegő kézzel, szinte gépiesen símogatta a fejemet. Én csak nyöszörögtem, apát szólítgattam, de nem mondtam semmit, csak szorítottam a kezét. Úgy éreztem, a fejemben vmi furcsa folyadék van, ami feszíti a homlokomat és az arccsontomat és hogy a dobhártyáim menten szétdurrannak.
Mindemellett égett az egész testem, mégis a hideg rázott. A lázam lassan csökkent és vele együtt a fájdalom is enyhült. Apa csöpögtetett az orromba, így a légzőjáratok is kitisztultak és végre kaptam normálisan levegőt. Úgy éreztem, mindenem ólomból van, mintha egész nap csak futottam volna, fájt mindenem és fáradt voltam. Apa kezét szorongatva megszólaltam, hogy aludni szeretnék, de csak akkor merek, hogyha apa velem marad. Ő sírva megölelt és mondta, hogy itt marad, csak kikíséri a doktor bácsit. Mélyen aludtam egészen másnap délelőttig. Akkor aztán verítékben úszva, jó kedvűen ébredtem fel, habár az orrom kicsit el volt dugulva. Apa már rég ébren volt, testvérem iskolában. Mondta apa, hogy neki próbára kellene mennie, hiszen őt nem tudják kiírni táppénzre, de a pénre meg szükségünk van és hétvégén koncerteznie kellene. Addig a szomszéd Marika néni jött át rám vigyázni, mert hogy ha valami gond lenne, akkor tud szólni apának. Nem értettem, mi gond lehetne pár óra alatt....
Az alatt nem is jelentkezett semmi probléma, amíg apa próbán volt, meg az ügyeit intézte. Én körülbelül tíz percenként használtam az orrsprayt, mert folyton eldugult az orrom. Marika néni nem tudta, hogy ez káros, az ő idejében még nem voltak ilyen készítmények és azt hitte, gyakran használható. Csakhogy a szer teljesen szétmarta az orrüregemet és nem sokra rá, hogy apa hazaért, elkezdett dőlnia vér az orromból. Apa próbálta felitatni a padlóról - még szerencse, hogy a konyhában kezdte rá a vérzés, mert a szőnyegből aligha tudtuk volna kiszedni. Lefogta a fejemet, hogy ne folyjon vissza a vér. Talán negyed óráig vérezhetett, utána már csak véres orrváladék jött, de az orromat muszáj volt kifújni, különben akaratlanul is visszaszipogtam, ami újabb gyulladáshoz vezetett volna. Jó ideig nem használhattam a spayt, így nem tisztult ki az üregem. Viszont a sok fújkálástól sikerült újra belázasodnom. Bágyadtan ültem a konyhaasztalnál, étvágyam nem volt, inni nem akartam, levegőt a számon vettem. Kicserepesedtek az ajkaim és végül nyöszörögve kértem apát, hadd feküdjek le. Az előző napi ceremónia újra kezdődött. Gyógyszer, priznic, hűtőfürdő, ájulás, orvos, apa sír, nekem fáj mindenem, azért sírok.Mikor a doktor bácsi elment, apa odafeküdt mellém, megölelt és csitítgatott, hogy nem lesz semmi baj, és meggyógyulok, ne sírjak. Akkor tűnt fel, hogy a bátyám nincs otthon. Kérdeztem, hogy hol van, azt mondta, Marika néninél alszik. Kértem apát, hogy meséljen nekem. Azonban apának semmilyen mese nem jutott az eszébe, így aztán a kiskoromról kezdett mesélni, abból az időből, amire nem emlékeztem már. Elmondta, hogy nem négy évig voltunk tőle távol, hanem igazából három. Mikor betöltöttem a harmadik életévemet, azután pár hónappal már sokszor nála lehettünk, mert azt már sikerült kiharcolnia a bíróságon. De csak hétvégére hozhatott el minket, akkor se mindig és volt, hogy csak pár órára. Mondta, hogy akkoriban kezdte el csinálgatni a szobánkat, és mi a testvéremmel mindenáron segíteni akartunk, aminek az lett a vége, hogy teljesen befestettük egymást kékre meg rózsaszínre. (A bátyám térfele világoskék volt, az enyém halványrózsaszín.) Azután mesélte, hogy mikor a bíróság már neki ítélt minket, és hozzá is költözhettünk, akkor már jócskán a négy felé jártam és már akkor beteg voltam, amikor hozzá kerültem. De a család, akiknél laktam előtte, úgy gondolta, hogy majd apám megveszi a gyógyszereket, meg kifizeti az orvost, ők nem fognak egy olyan gyerekre költeni, akit úgyis napokon belül elvisznek tőlük. Így ami egy egyszerű megfázásnak indult, az csúnya gyulladásban végződött. Apa akkor is sokat éjszakázott velem, de akkor nem volt ilyen magas lázam, csupán a sírás miatt, hiszen fájt a fülem, amit egy kisgyerek még nehezebben visel el. Mesélte apa, hogy ott feküdtem akkor is mellette és sokszor az éjszaka közepén felsírtam a fájdalomtól és apának fel kellett kelnie, hogy csináljon velem valamit és nagyon félt, mert nem tudta, hogyan enyhíthetné a fájdalmamat.
Kérdeztem, milyen családban kellett volna felnőnöm, ha apa nem nyeri meg a pert.
- Sok gyereket neveltek egyszerre. Négyet vagy ötöt. Kapták utánuk a támogatást és így elég jó anyagi körülményeket tudtak biztosítani. De nem igazán foglalkoztak a gyerekekkel. Az asszony folyton zsörtölődött, mindig, amikor érted mentem, épp valakivel kiabált. Nem érdekelte semmi, csak a jegyek, amiket az iskolából hoztak, meg hogy otthon nyugton maradjanak. De soha nem beszélgetett egyik gyerekkel se. Nem játszott veled se. Egyik sem volt a vérszerinti gyerekük. Nem tudtam volna nyugodtan élni, ha ott kell, hogy hagyjalak téged... - apa mégerősebben szorított magához és megpuszilta a homlokom. Forró voltam megint, szinte égette a száját. Apa megrázkódott a feltörő zokogástól... - Kicsim, azt hiszem, be kell feküdnöd a kórházba... Megint belázasodtál...
- Ne! - nyöszörögtem. - Ígérem, nem leszek lázas, de ne hagyj ott a kórházban... - kértem a fájdalomtól elhalkulva, majd éreztem, hogy folynak a könnyek az arcomon... Nem mozdultunk, én bújtam apához, azt várva, hogy megvédjen mindentől, ami rossz, most főleg a láztól, ő pedig úgy szorított magához, mintha ezt megtehetné.
Végül álomba sírtuk magunkat...
--folyt. köv. --
(Kicsit hosszú lenne a teljes bejegyzés, így kettészedtem, képet majd holnap teszek fel hozzá. Puszi.)
Az alatt nem is jelentkezett semmi probléma, amíg apa próbán volt, meg az ügyeit intézte. Én körülbelül tíz percenként használtam az orrsprayt, mert folyton eldugult az orrom. Marika néni nem tudta, hogy ez káros, az ő idejében még nem voltak ilyen készítmények és azt hitte, gyakran használható. Csakhogy a szer teljesen szétmarta az orrüregemet és nem sokra rá, hogy apa hazaért, elkezdett dőlnia vér az orromból. Apa próbálta felitatni a padlóról - még szerencse, hogy a konyhában kezdte rá a vérzés, mert a szőnyegből aligha tudtuk volna kiszedni. Lefogta a fejemet, hogy ne folyjon vissza a vér. Talán negyed óráig vérezhetett, utána már csak véres orrváladék jött, de az orromat muszáj volt kifújni, különben akaratlanul is visszaszipogtam, ami újabb gyulladáshoz vezetett volna. Jó ideig nem használhattam a spayt, így nem tisztult ki az üregem. Viszont a sok fújkálástól sikerült újra belázasodnom. Bágyadtan ültem a konyhaasztalnál, étvágyam nem volt, inni nem akartam, levegőt a számon vettem. Kicserepesedtek az ajkaim és végül nyöszörögve kértem apát, hadd feküdjek le. Az előző napi ceremónia újra kezdődött. Gyógyszer, priznic, hűtőfürdő, ájulás, orvos, apa sír, nekem fáj mindenem, azért sírok.Mikor a doktor bácsi elment, apa odafeküdt mellém, megölelt és csitítgatott, hogy nem lesz semmi baj, és meggyógyulok, ne sírjak. Akkor tűnt fel, hogy a bátyám nincs otthon. Kérdeztem, hogy hol van, azt mondta, Marika néninél alszik. Kértem apát, hogy meséljen nekem. Azonban apának semmilyen mese nem jutott az eszébe, így aztán a kiskoromról kezdett mesélni, abból az időből, amire nem emlékeztem már. Elmondta, hogy nem négy évig voltunk tőle távol, hanem igazából három. Mikor betöltöttem a harmadik életévemet, azután pár hónappal már sokszor nála lehettünk, mert azt már sikerült kiharcolnia a bíróságon. De csak hétvégére hozhatott el minket, akkor se mindig és volt, hogy csak pár órára. Mondta, hogy akkoriban kezdte el csinálgatni a szobánkat, és mi a testvéremmel mindenáron segíteni akartunk, aminek az lett a vége, hogy teljesen befestettük egymást kékre meg rózsaszínre. (A bátyám térfele világoskék volt, az enyém halványrózsaszín.) Azután mesélte, hogy mikor a bíróság már neki ítélt minket, és hozzá is költözhettünk, akkor már jócskán a négy felé jártam és már akkor beteg voltam, amikor hozzá kerültem. De a család, akiknél laktam előtte, úgy gondolta, hogy majd apám megveszi a gyógyszereket, meg kifizeti az orvost, ők nem fognak egy olyan gyerekre költeni, akit úgyis napokon belül elvisznek tőlük. Így ami egy egyszerű megfázásnak indult, az csúnya gyulladásban végződött. Apa akkor is sokat éjszakázott velem, de akkor nem volt ilyen magas lázam, csupán a sírás miatt, hiszen fájt a fülem, amit egy kisgyerek még nehezebben visel el. Mesélte apa, hogy ott feküdtem akkor is mellette és sokszor az éjszaka közepén felsírtam a fájdalomtól és apának fel kellett kelnie, hogy csináljon velem valamit és nagyon félt, mert nem tudta, hogyan enyhíthetné a fájdalmamat.
Kérdeztem, milyen családban kellett volna felnőnöm, ha apa nem nyeri meg a pert.
- Sok gyereket neveltek egyszerre. Négyet vagy ötöt. Kapták utánuk a támogatást és így elég jó anyagi körülményeket tudtak biztosítani. De nem igazán foglalkoztak a gyerekekkel. Az asszony folyton zsörtölődött, mindig, amikor érted mentem, épp valakivel kiabált. Nem érdekelte semmi, csak a jegyek, amiket az iskolából hoztak, meg hogy otthon nyugton maradjanak. De soha nem beszélgetett egyik gyerekkel se. Nem játszott veled se. Egyik sem volt a vérszerinti gyerekük. Nem tudtam volna nyugodtan élni, ha ott kell, hogy hagyjalak téged... - apa mégerősebben szorított magához és megpuszilta a homlokom. Forró voltam megint, szinte égette a száját. Apa megrázkódott a feltörő zokogástól... - Kicsim, azt hiszem, be kell feküdnöd a kórházba... Megint belázasodtál...
- Ne! - nyöszörögtem. - Ígérem, nem leszek lázas, de ne hagyj ott a kórházban... - kértem a fájdalomtól elhalkulva, majd éreztem, hogy folynak a könnyek az arcomon... Nem mozdultunk, én bújtam apához, azt várva, hogy megvédjen mindentől, ami rossz, most főleg a láztól, ő pedig úgy szorított magához, mintha ezt megtehetné.
Végül álomba sírtuk magunkat...
--folyt. köv. --
(Kicsit hosszú lenne a teljes bejegyzés, így kettészedtem, képet majd holnap teszek fel hozzá. Puszi.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)