Emlékképzelgések VII. - Zénó titka

Zénó születésnapja sokáig rejtély volt mindenki előtt. Mikor kérdeztük, azt felelte, nyáron van, így nem tudja az osztállyal megünnepelni. Ugyanis nálunk szokás volt, hogy az osztályban a születésnapos hozott valamiféle cukrot, vagy süteményt és így együtt ünnepeltünk valamelyik órán, amit az osztályfőnökünk tartott. Zénó ilyenkor tátott szájjal nézett az elé tett süteményre, barna szemei elkerekedtek és csodálkozással teltek meg. Soha nem ette meg ott a süteményt, mindig elrakta és csak délután ette meg. Mivel engem nem sűrűn tudott levakarni, így elég hamar rájöttem, hogy miért. Nála a süteményevés mindig sírással végződött, ami aztán átcsapott keserves zokogásba. Nem mondta meg, miért, de tudtam. A reménytelenség miatt. Egyszer azt mondta nekem, hogy ő azért tanul, mert csak így tud elkerülni otthonról és normális életet élni. Borzalmas volt hallgatni, ahogy arról ábrándozott, hogy majd olyan szobája lesz, ami meleg lesz és nem ázik be és majd lesz fürdőszobája is… Mellette megtanultam értékelni azt, amit az élettől kaptam. Ötödikesek voltunk, mikor egyik nap Zénó szokatlanul szótlan és szomorú volt. Még velem sem beszélgetett, nem nevettünk és nem volt kedve este játszani. Minden évben volt egy ilyen nap és mindig ugyanaz. Ez alkalommal az első óra osztályfőnöki volt. Bejött a tanárnő – ötödikben már tanárok vannak – és mosolyogva megkérdezte Zénótól:

- Hoztál valamit az osztályodnak?

Zénó fülig vörösödött és zavartan visszakérdezett, hogy miért, kellett volna? Mire a tanárnő, még mindig negédesen mosolyogva:

- De hát ma van a tizenharmadik születésnapod! Itt van a naplóban…

A barátom elsápadt, de annyira, hogy azt hittem, elájul. Egy könnycsepp végigszaladt az arcán és halkan azt suttogta: biztosan elrontották…

Az osztály összesúgott mögöttünk, felháborodva és csodálkozva is. Tizenhárom? És ma? Miért nem hozott semmit? Persze, ők nem tudják, hogy Zénó kerülővel megy haza, hogy úgy tűnjön, mintha ő a családi házak valamelyikében lakna és nem pedig a város végén egy putriban. Ők nem tudják, hogy Zénó kényszerűségből lett punk, neki tényleg nem futja új ruhára és azért jár szakadt göncökben. Persze, szereti apa zenéjét, meg a rockot… De mindent megadna azért, hogy legalább az egyik nadrágján ne legyen szakadás. Mindig vagánykodott, hogy ő nem jön ünneplőben még az évzáróra se. Hogyne, nem is volt ünneplője. De erről az osztály semmit sem tudott! Én tudtam csak és a tanárok, akik eddig szolidaritást vállaltak vele, nem árulták el a titkát, nem kényszerítették bensőséges kapcsolatra az osztály többi tagjával és békén hagytak minket, szegény gyerekeket. És most? Most itt ez az új tanárnő, év elején jött az iskolába és soha nem kedvelt minket, de nem gondoltuk volna, hogy amint lehetősége lesz rá, tönkretesz mindent. Azt még én se tudtam, hogy Zénó tizenhárom, pedig első óta velünk van és soha nem bukott. Semmit nem értettem, csak azt tudtam, hogy gyűlölöm azt a nőt, aki előttünk áll és most önelégült vigyorral néz Zénó riadt szemeibe. Dühösen felálltam és elkezdtem kiabálni, hogy miért kellett, miért csinálta, és hagyjon békén minket. A tanárnő kihúzta magát és éles hangon felelt:

- Tudtommal esztek abból, amit a többiek hoznak, de ti soha nem vendégelitek meg a többieket. Ez nem igazságos. Ráadásul mi szégyellnivaló van azon, hogy Zénó két évvel idősebb tőletek? Gondolom visszatartották óvodában, mert nem volt elég érett az iskolához. Előfordul, hogy valaki nem olyan okos, hogy iskolába mehessen. Te pedig, kislányom, vedd le azt a halálfejes kendőt az iskolában és jó lenne, ha mindketten otthon hagynátok a szakadt ruháitokat és normálisan felöltöznétek!

- Apa is így öltözködik! – kiáltottam dühösen.

- Apád nem tud beilleszkedni a társadalomba, nincs normális munkája és elég selejt szülő, hogyha titeket is arra tanít, hogy az ő züllött életformája helyes.

Vörösben láttam. Mit tud ez a nő rólunk? Mit tud ez? Ott áll, csinos ruhákban, mindene megvan… Mit tud ő apámról? Eddig egyszer találkozott vele, pedig apa minden nap eljön értünk a suliba. Egyáltalán mit tud ő a rockerekről? A világ legjobb emberei! Nem bírtam magamon uralkodni. Az egyetlen dolgot sértette meg, ami számomra szent volt: a rockot, azaz édesapámat. Nem gondolkoztam, csak odarohantam és a bakancsommal úgy rúgtam hasba a tanárnőt, ahogy csak tudtam. „Fogja be!”- üvöltöttem. A tanárnő összegörnyedt és térdre esett. Még arcul csaptam amennyire csak erőmből futotta, aztán éreztem, hogy valaki lefog hátulról. Zénó volt. Magasabb is volt tőlem, jóval, és erősebb is. Magához szorított, megpuszilta az arcomat és a fülembe súgta, hogy menjünk. Mindkettőnk táskája az összes holmival az ő vállán lógott. Megfogta a kezemet és kirohant velem a teremből, át az iskolán, ki az utcára. Még ott sem álltunk meg, futottunk tovább. Elértünk egy elhagyottabb grundhoz, építési telek volt, de senki nem használta. Néhány rom omladozott még az előző házból, mindent benőtt a gaz. Zénó letelepedett az egyik rom tetejére és… rágyújtott… Elképedve néztem. Soha nem láttam még cigizni. Látta a megdöbbenésemet és elmosolyodott. Mesélni kezdett. Elmondta, hogy ahol ő él, az igazából már a város határán kívül van. Egy putritelep, ahol az emberek mindenféle összeeszkábált viskókban és sátrakban laknak. Télen halomra fagynak az emberek. Ő azért nem járt iskolába nyolc éves koráig, mert az anyja elzavarta koldulni, hiszen egy kisgyereknek hamarabb adnak pénzt. Csakhogy utána muszáj volt beíratni őt iskolába, különben elvették volna az anyjától, pedig ő anyagi forrást jelentett. Ő az élelmet is mindig elfogadta, így akkoriban még viszonylag rendszeresen evett. A telepen az élelem hiánycikk, mert minden pénzt alkoholra és cigarettára költenek. Ő azért szokott rá, mert csökkenti az éhségérzetet és így nem éhes annyira. Megkérdezte, hogy tudom-e, mit csináltam. Azt feleltem, hogy persze, megvertem a tanárt, mert az apámat sértegette. Zénó fáradtan mosolygott és közölte, hogy többet nem mehetünk vissza a suliba. Mindenképp kicsapnak minket.

- Bánod? – kérdeztem. Ő lassan megcsóválta a fejét és közben a szemembe nézett. Zavarba jöttem a tekintetétől. Eszembe jutott a születésnapja. Odahajoltam hozzá és megpusziltam a száját.

- Boldog születésnapot!

Hogy mért pont a száját? Nem tudom. Gyermekszerelem. Nem tudatosult bennem sokáig és benne sem. És nem is teljesült be később sem. Csupán szerettük egymást és semmiképp nem akartunk egymás nélkül élni.

Odaültem mellé, hátamat a mellkasának vetettem, ő a hasamra tette a karját. Kértem a cigarettából, de azt mondta, még kicsi vagyok hozzá. Végül mégis kaptam egy slukkot, de köhögni kezdtem tőle és inkább nem kértem többet. Késő estig ültünk ott, hol beszélgettünk, hol csak összebújva bámultuk a felhőket, vagy épp az úton haladó járműveket. Aztán ismerős hang ütötte meg a fülemet… Apa motorja. Csak akkor kapcsoltam, hogy már mióta ott vagyunk. És apa keresett az iskolánál… Biztos kétségbeesett, hogy hol lehetek… Kirohantam a járdára és intettem a közeledő apámnak. Nem egészen azzal a lelkesedéssel szállt le a motorról, mint vártam, ugyanis azzal a lendülettel arcul csapott. Üvölteni kezdett, hogy mit képzelek magamról és hol voltam és, hogy a tanárnővel is mit csináltam és nem vagyok normális. A végére sírva könyörögtem neki, hogy csak hallgasson meg, mert nem igaz, amit a tanár mondott, nem úgy volt. Zénó is próbált magyarázkodni, hogy én nem tehetek semmiről, de apa letorkolta, hogy hallgasson. Nagy nehezen végre lehiggadt, de én még mindig sírtam. Szipogva megkérdeztem, hogy meghallgat-e minket. Apa leroskadt az egyik romra és rágyújtott. Róla mindig tudtam, hogy dohányzik.

- Meséljetek! – sóhajtotta.

Zénóval egymás szavába vágva kezdtünk mesélni, hogy mi történt és miért. Mindent elmondtunk neki. Az igazságot Zénóról is, még azt is, hogy dohányzik. Mire a történet végére értünk, apa dühösebb lett, mint amikor megtalált. Biztosra vettem, hogy ha akkor ott van az osztályfőnököm, agyonüti. Magához húzott, adott egy puszit és bocsánatot kért a pofonért. Elmagyarázta, hogy nagyon megijedt, hogy bajom esett. Én elbújtam az ölelésében és onnan motyogtam, hogy semmi baj, apa, szeretlek.

Másnap bejött velünk az iskolába. Nem a teremhez mentünk, hanem az igazgatói irodához. Apa megkért minket, hogy szóljunk az osztályfőnöknek, hogy itt van és beszélni szeretne vele. Mi Zénóval, a létező legszakadtabb farmerünkben és rock-együtteses pólóban, motoros kendővel a fejünkön, majdhogy nem indiánszökdelésben mentünk a tanáriba. Tudtuk nagyon jól, hogy többet nem fogunk odajárni és nekünk már szabad.

Mikor az osztályfőnök is bevonult az igazgatóiba a beképzelt modorában, mi letelepedtünk a földre és kajánul összevigyorogtunk. Nem kellett hallgatóznunk, apa olyan hangerővel beszélt, hogy minden egyes szót értettünk. Kevesen tudták, hogy apának is tanári diplomája van, így fejből sorolta a gyermekek jogait, pszichológiai dolgokat, mindent, aminek akkor a felét nem értettem, csak azt tudtam, hogy apa egyetlen csúnya kifejezés nélkül porig alázta és földbe döngölte a tanárnőt és az igazgatót. De a kedvenc mondatom az volt: „Az én gyerekem nem hazudik!” Itt kihúztam magam és gyorsan végiggondoltam, hogy hazudtam-e addig apának. És szomorúan konstatáltam, hogy igen, egyszer azt mondtam neki, hogy hibátlan lett a dolgozatom, pedig vesztettem egy pontot. Kicsit meglepődtem azon, hogy apa nem az őt ért sértések miatt üvöltött, hanem azért, hogy engem bántottak és főként azért, hogy Zénót. Nem akarta megmagyarázni a tanárnak, hogy a rockerek nem bűnözők, vagy hogy ő igenis, hogy jó szülő. Csak minket védett. És azt hiszem, pont ezzel bizonyította be, hogy nincs tőle fantasztikusabb ember a földön. Természetesen a tanár fizikai bántalmazását nem lehetett semmissé tenni és ez miatt a kicsapás az kicsapás maradt. De a mi lelkünk könnyebb volt és a tanárnőt nem alkalmazták tovább. Apa elégedetten jött ki az irodából, átkarolta a vállunkat és vigyorogva megkérdezte, volna-e kedvünk egy fagyihoz.