ღღ●•٠·♥ღ♥Apukám♥ღ♥·٠•●ღღ
Ő maga a zene.
Leírhatatlan és megfoghatatlan.
Csupa jóság és türelem.
Körülölel, mint egy szép dallam,
Lelkesít, mint egy büszke induló,
S fenséges, mint a népek himnusza.
Benne van a madarak reggeli énekében,
A szél és a fák duettjében, az eső zenéjében,
Ahogy éjjel a tetőn magányosan dobol,
Minden-minden ő, miben csepp zene is honol.
Soha el nem hagy, mindig velem lehet,
Mert bármily messze vet a sors, énekelni bárhol lehet.
Igazi csillag ő, ki utamon vezet,
Soha el nem múló, örök szeretet.
Ő az, kinek megköszönni elégszer nem lehet,
Kinek kimondani, mennyire szeretem, nem lehet,
Ki lelket adott nekem s ez által életet,
S ezért elég hálás soha nem lehetek.
S most buta sorokkal próbálom kifejezni magam,
Nem értem, de nem jönnek a szavak.
Ha apa az eszembe jut, megszeppenve elnémulok.
Mint óriásra tekintek fel rá, büszkén és csak ámulok,
S beszélni szeretnék, „Apa, szeretlek!”, de szólni sem tudok.
Rebegnék köszönetet, próbálkozok.
Félek, Apa, hogy Te ezt nem tudod.
Hogy nem érzed kellőképp hálám és szeretetem,
Hogy nem tudod, mennyi mindent jelentesz nekem.
De kérlek, olvass a szememből,
Az odagyűlt áhítat mesél majd mindenről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)