"Csak megmaradt pillanatfoszlányok, mint az elsárgult fényképek, de egy valamit tisztán mutatnak még a mai napig: boldog voltam. Örültem apánknak és a testvéremnek. Sokáig nem értettem ezt a furcsa érzést. Öröm, hogy láthatom őket.Másoknak ez olyan természetes és magától értetődő volt mindig, én pedig irigyeltem őket ezért. Én is biztos akartam lenni benne, hogy mikor délután kiállok az iskola kapujába, akkor majd apa garázsban összeszerelt motorjának a hangját fogom hallani a szomszéd utcából és nem pedig egy halkan settenkedő nyugati autó fordul be a sarkon, egy újgazdag házaspárral és egy savanyú arcú nővel, aki közli, hogy ők lesznek az új szüleim. Én mindig csak apát akartam..."

2010. szeptember 4., szombat

Emlékképzelgések X. - Nyílt nap

Zénó nem került másik iskolába, csupán másik osztályba. Ez korántsem számított akkora törésnek, főleg, mivel így minden szünetben együtt lehettünk, azonban a tanórákon megkíméltük a tanárokat, hiszen nem rosszalkodhattunk együtt. Mivel másokkal nem sikerült ilyen harmonikus összhangba kerülni, így leginkább csak ültünk csendben és unalmunkban odafigyeltünk.
A napok teltek-múltak… egy nap Robi bácsi közölte, hogy nyílt nap lesz az iskolában és a szülőket is várják. Szerdai nap került megrendezésre a dolog, első három órában. Persze az elkerülhetetlen volt, hogy ne szóljak apának, hiszen a tanár úr megtette volna helyettem. Csakhogy tudtam, mi lesz az egésznek a vége és mindenáron le akartam beszélni apát. Tudtam, hogy mindenképpen el akar majd jönni, hiszen ott lesz minden szülő. De nem láttam semmi értelmét annak, hogy a többi szülő, nagyrészt persze anyukák, elborzadva figyeljék édesapám tetoválásait és piercingjeit, a bakancsát és a szakadt farmerét, aztán pedig arra buzdítsák a gyerekeiket, hogy ne beszéljenek velem. Hazamentem, de nem tudtam, hogy kezdjek bele a mondandómba… Egész ebéd alatt némán ültem az asztalnál, a batyi mesélt mindenről. Szerencsére neki, hetedik osztályosnak csak két héttel későbbre szervezték a nyílt napot, így ő akkor még nem tudott az egészről. Apa sokszor pillantott rám, kérdezett engem is, de én csak vonogattam a vállamat, így végül megkérdezte, hogy mi a baj, azzal a furcsa, mindent látó nézésével, amit ha bevet, akkor még csak egy picurka füllentést sem tudok kinyögni, miszerint semmi baj… Nem tudtam mit válaszolni, csak odamentem hozzá, belemásztam az ölébe és fiszkolódtam egy sort, majd onnan folytattam ebédem unott majszolását. Apukám nevetve ismételte meg a kérdést és közben átölelt. Végül kiböktem a választ, hogy nyílt nap lesz a suliban. Az őszinte értetlenkedés tükröződött az arcán, ahogy rám nézett.
- És ezzel mi a baj? Természetesen ott leszek, ott a helyem!
Ettől féltem… Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem lenne jó. Felhoztam, hogy kinéznék, hogy a szülők eltiltanák a gyereküket tőlem… A végére egészen elkomorult apa arca és szomorúan megkérdezte, hogy szégyellem-e őt. Itt már sírva borultam a nyakába. Dehogy is szégyelltem én az én drága apukámat! Nagyobb kincs ő, mint bármi a Földön, én csak őt féltettem. Hogy tévesen fogják megítélni és bántani fogják. Apa ismét nevetni kezdett, megpuszilt és azt mondta, bízzam én csak rá a dolgot és ne féltsem őt.
Szerdán reggel aztán apa elkísért minket iskolába. A mi osztályunk a nyílt nap miatt megkapta a legnagyobb termet tanórákra, ahova kétszer annyi gyerek fért be, mint más termekbe, így a szülők a gyermekeik mellé ülhettek. Apa nem hazudtolta meg magát, bakancsban jött, igaz, teljesen ép, de bőr nadrágban. Rajta volt az elmaradhatatlan bőrdzseki is és egy fekete póló. Fején ott feszült a kendő, és bizony, a hosszú hajat sem lehetett három órára eltakarni. A jól öltözött, konszolidált szülők reakciója pontosan az volt, amit vártam, elszörnyedtek és összesúgtak a hátunk mögött, főleg mikor apa tetoválásai elővillantak. Én durcás fejjel odabújtam apámhoz és a lehető legcsúnyább nézésemmel pillantottam körbe. Dacosan felszegtem az államat. Apa a szokásos módon viselkedett velem, ami viszont láthatóan meglepte a szülőket. Egyszer csak a második óra után az egyik anyuka odajött. Bemutatkozott, kezet fogott apával. Kedvesen mosolygott és elkezdett kérdezősködni… mit dolgozik apa, hol lakunk… Aztán közölte, hogy a gyámügynél dolgozik. Apának egy pillanatra ismét megcsillant a szemében az a rettegés, ami azon a szörnyű karácsonyon, de gyorsan eltűnt és apa rezzenéstelen arccal meredt a nő szemébe.
- Ezzel mit akar mondani? El akarja venni tőlem a gyerekeimet? – kérdezte rideg hangon.
- Lehet, hogy jót tenne nekik – felelte a nő negédes mosollyal. – Valljuk meg, maga nem éppen mintaszülő…
- És ezt miből szűrte le, hogyha megkérdezhetem? – csendült Robi bácsi hangja a nő mögül. – Abból, hogy tetoválása van? Vagy egyéb külsőségi jelekből? Mert egy valamiről biztosíthatom, Attilánál jobb szülővel még nem találkoztam és ezt a gyermekek tanulmányi eredményei is kiválóan mutatják. Garantálhatom magának, jobb szülő, mint maga, vagy akár itt mindannyian együttvéve…
A megszólított anyuka csak tátogni tudott, hang nem jött ki a torkán a döbbenettől. Nem állt le vitatkozni, csupán egy gyilkos tekintetet vetett felénk, aztán továbbállt. Remegve néztem fel apára:
- Ugye nem vehet el tőled?
Apa csak a fejét rázta, összeszorított ajkakkal, aztán odalépett az osztályfőnökömhöz és régi ismerősként üdvözölték egymást. Hallottam, amint Robi bácsi megígérte, hogy bármikor a pártunkat fogja, ha kell.
A harmadik óra után a szülők távoztak, én pedig azon gondolkoztam, hogy a gyerekek miért nem a szülőkkel együtt járnak iskolába, hiszen úgy sokkal jobb. Alig vártam, hogy hazaérjek aznap és apa nyakába ugorhassak. Végtelenül büszke voltam rá és megerősödött bennem az érzés, hogy nekem van a világon a legtutibb apukám.

(Ha vki felfedezte magát vmilyen képen, az merő véletlen. Googléból szedtem a képeket, pusztán illusztrációnak.)

1 megjegyzés:

Tartsd szemelőtt, kérlek, ez egy kis fantáziavilág, melyben rengeteg érzelem húzódik meg! Csupán azért, hogy bánts, ne írj kommentet! (Úgyse engedélyezem...)