Emlékképzelgések XXVII. - Emléktöredék VIII.

Tomi bizonytalanul araszolgatott apa felé, aki közben épp egy anatómiatankönyv fölé görnyedt és elmélyülten tanulmányozta az arcizmokat ábrázoló rajzot.
- Apa... - nyikkant meg végre kedves testvérem, elvetemült punk kinézetét meghazudtoló koloratúr szoprán hangon.
- Mondd - morogta vissza édesapa, mivel nem tudta értékelni, ha tanulás közben zavarták. Mindig körülöttünk ugrált, azt a másfél órát kérte, hogy találjuk fel magunkat, amíg átnézi az iskolába szükséges tananyagrészt.
- Szóval... Az a helyzet...
- Nem ér rá? - nézett fel végre, habár bátyám szerint bár ne tette volna. Ritkán néz valamelyikőnkre is ennyire csúnyán.
- De! - nyüszítette és azzal visszaiszkolt a szobába, de egyenesen az én ágyamra, a paraván mögé. Kérdőn pillantottam fel a Rubint és füst című könyvemből. - Nagyon csúnyán nézett rám... - hüppögte Tomi.
Hangos kacagásban törtem ki, ahogy tágranyílt szemeiből az őszinte rettegést olvastam ki.
- Minek kell tanulás közben zavarnod? Majd utána megíratod vele azt a papírt...
- Lili, utállak! Minek kell kinevetned? Azért most mentem oda, mert el fogom felejteni és nem akarok dohányzásért igazgatóit kapni!
Fél óra múlva apa bejött a szobába és elsötétült tekintettel fölénk magasodott. Most már én is nyeltem egyet.
- Mi volt olyan egetrengetően fontos, ami nem bírt ki még fél órát?
Tomi elbújt a hátam mögött és konkrétan remegett.
- Meg akart kérni, hogy... - kezdtem én habogva. - Szóval... hogy írj neki egy papírt, hogy tudsz róla, hogy dohányzik és megengeded, mert akkor szünetben dohányozhat a suliban, de a papír nélkül igazgatóit kap.
Apa kiment egy szó nélkül, majd tíz perc múlva visszajött. Tomi kezébe nyomott egy papírt, amin ez állt:
"Én, Bánhegyi Attila, ez úton igazolom, hogy tudomásom van arról, hogy fiam, Bánhegyi Tamás, már annyira felnőttnek gondolja magát, hogy dohányzik, csak annyira nem felnőtt, hogy ezt a papírt ő kérje tőlem, mert most is a húga háta mögött bújt el remegve. Dohányzásáról nem csak tudomásom van, de engedélyezem is, na, nem mintha sokat számítana, hogy én mit mondok, legfeljebb előttem nem gyújtana rá." - és aláírta.
- Apa, nemár! - vonyított Tomi, mikor elolvasta.
- Vagy ezt adod oda, vagy semmit.
Majd kiment a szobából. Persze aztán reggel írt egy normális papírt is... Mert azért ő mégis csak a mi apukánk, aki, mint tudjuk, a legjobb a világon...

Csak egy pár sor...

Felkelek, és úgy érzem, álmodtam mindent...
Nem vagy itt velem, mert elvittek messze tőlem. Nem kapok reggel puszit és nem látom a mosolyod.
Nem tőled búcsúzok el, mikor az iskolába indulok.
Tudom, hogy nem tehetsz róla, tudom, hogy szeretnél itt lenni...
Hiányzol, mert nem tanítottál meg rá, hogyan éljek a szereteted nélkül.
Gyere vissza, Apa! Szükségem van rád, jobban, mint gondolnád!
Nem vagyok még felnőtt, ennyire nem és soha nem is leszek!

Emlékképzelgések XXVI. - Veszekedések

Nyolcadikban még éltanulónak számítottam. Szinte csak ötösöket vittem haza az iskolából, apa pedig hihetetlenül büszke volt rám. Minden eges fogadóórán ott volt, nem azért, mert szidásra számított, hanem azért, mert szerette hallgatni, ahogy dicsértek a tanárok.
Azonban egyszer csak ennek az időszaknak is vége lett.
Szerdai napon tartották a fogadóórát. Apa felöltözött és jókedvűen indult meg az iskolába. Én addig úgy döntöttem, hogy kimegyek kicsit Zénóval a telepre, ahol szoktunk csövelni. A nap még elég melegen sütött, igazi vén asszonyok nyarát éltük. Ültünk a tetőn a délután gyengülő fényében növekvő árnyékainkat figyelve. Ritkán váltottunk pár szót, akkor is csak félmondatokat, hiszen jobban ismertük a másikat, mint saját magunkat. Zénó egyik cigarettáról a másikra gyújtott, még soha nem láttam előtte annyit szívni.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva. Megrántotta a vállát és nem felelt. Tovább faggattam, nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Végül felém fordult, arca vészesen elkomorult és sötét, feneketlen mélységű tekintetét a szemeimbe fúrta. Kimondatlan esküre kényszerített, ismertem a nézést. Azokról, amik el fognak hangozni, soha, senkinek nem beszélhetek majd. Kirázott a hideg, de tekintetemet nem tudtam elkapni, magához láncolta, érthetetlen, titokzatos lelkéhez, amiről csak előttem merte lerántani a mázos leplet, habár olyankor mindig megijedtem.
- Ha menekülnék a rendőrség elől, elbújtatnál? – tette fel a kérdést halkan, szinte a fogai között szűrve, és tudtam, hogy hiába reménykedem abban, hogy csak tréfa.
- Miért üldöznek? – kérdeztem vissza.
- Még semmiért. De ha nem vigyázok, fognak. Bevállaltam egy melót, ami veszélyes is lehet, ha nem vigyázok.
- Elmondod, mit?
- Nem.
- Miért? A barátod vagyok. Szeretlek.
- Lili. Ez nem a te világod.
- Honnan tudod?
- Ismerlek.
- Akkor nem eléggé! Ha ismernél, tudnád, hogy érted bármire képes vagyok! Akár ölni is!
- Lili, hallgass! – kiáltott rám, dühösen, indulatosan. Szemei fekete villámokat szórtak és a feneketlen mélységben sötét felhők örvénylettek. Hiába meredtem rájuk, semmit nem tudtam kiolvasni belőlük. – Fogalmad sincs, mit jelent gyilkolni! Egy emberi életet kioltani! Soha, de soha ne dobálózz ilyenekkel!
- Nem dobálóztam, tényleg bármit megtennék érted…
- De nem ölnél! – vágott közbe. – És többé ilyet ne is mondj!
Annyira hangosan kiabált, hogy félelem gyűlt a gyomromban, majd gombóccá sűrűsödve felkúszott a torkomba és ott eszeveszett kaparásba kezdett. Szememből könnycseppek indultak tétova útjukra, némán jelezve rettegésem. Talán attól rettegtem, hogy elveszítem Zénót. Talán attól az ismeretlen sötétségtől, ami Zénó aurájába költözve a jövője fölé tornyosult.
Észrevette, hogy sírok. Közelebb húzott magához, egészen az ölébe és megenyhült arcvonásokkal, mosolyogva megtörölte az arcomat.
- Nem akarom, hogy belekeveredj. Nem akarom, hogy bajod legyen. Szeretlek, Lili.
Karomat a nyaka köré fontam, végigsimítva fekete, félhosszú tincsein.
- Én is szeretlek. És nem tudok nélküled élni, szóval bármibe is keveredtél, kérlek, mondd el!
Ő csak a fejét rázta, elszántan, pengevékonyra összeszorított ajkakkal.
- Én mást értettem, mikor azt mondtam, hogy szeretlek. Szerelemből szeretlek, Lili! – mire észbe kaptam, az ajkai már az ajkaimra tapadtak és megcsókolt. Mikor elváltunk, riadtan meredtem rá. – Te nem szeretsz - állapította meg keserűen.
- Nem tudom. Ez… túl gyors volt. Te vagy az egyetlen barátom… Nem tudom, mit tegyek.
Elengedett.
- Állj fel és menj el!
- Nem akarok.
- Én kérlek rá!
- Akkor se! – beteges görcs szorította össze a mellkasomat, ahogy arra gondoltam, hogy otthagyjam Zénót. Nem. Bármire képes lennék, csak velem maradjon. Ha ő azt akarja, hogy járjunk, legyen! Talán szeretem is… Még sose gondoltam bele, miért van akkora szükségem a közelségére, az érintésére. Kétségbeesett hévvel lendültem előre és csókoltam meg, most én őt. – Nem mondok le a közelségedről! – ziháltam utána.
Zénó remegve ölelt magához és életemben először furcsa csillogást láttam a szemeiben. Sírt.
- Lili, én beteg vagyok! Nagyon beteg… Nem akarlak bántani…
- Nem fogsz…
Igazából fogalmam sem volt, mi a betegsége. De tudtam, hogy nem érdekel, mert nem állhat közénk. Boldogan simultam hozzá.

Nem sokára a bátyám hangját hallottam az épület tövéből, amint a nevemet kiabálja. Kihajoltam, és megkérdeztem, mi a baja.
- Lili, gyere haza! Apa beszélni akar veled és nagyon dühös!
Apa… dühös… Soha nem hallottam még ezt a két szót egy mondatban. Elbúcsúztam Zénótól és lemásztam a tetőről. A bátyámmal futottunk hazáig. Lihegve estem be a konyhába.
- Szia, apa…
- Mégis mit képzelsz? – üvöltötte, köszönés nélkül, közbevágva a mondatomba. – Mi az, hogy ellógsz az iskolából? Nem tudom, hol voltál, nem is tudom, hogy mikor történt, de három napnyi igazolatlanod jött össze az ellógott órákból! Mi történt veled egyáltalán?
Ellógott óra? Én? Mikor? Semmit nem értettem. Soha nem lógtam el órát, főleg nem úgy, hogy apa nem tudott róla.
- Apa, én nem lógtam…
- Ne hazudj! Látta a naplót! Hihetetlenül megalázó volt, de azt még le is szarom, de és ha történik veled valami? Nem tudom, hol vagy, a tanár sem tudja, hol vagy, senki nem fog segíteni! Arra nem gondolsz, mit éreznék, ha így esne valami bajod?
- De apa, tényleg nem lógtam soha! – sírtam végül, két kezemet összekulcsolva, könyörgőre fogva a dolgot. – Kérlek, higgy nekem! Könyörgök!
- Akkor mégis miért írtak be hiányzónak?
- De milyen órán egyáltalán?
- Kémián!
Hát persze… Kémia… Ahol a tanár öt perc késés után beír hiányzónak. Én meg rendszeresen elkéstem óráról, mert Zénóval beszélgettünk…
- Apa… Holnap gyere be a suliba, és kérdezd meg a kémia tanáromat. Minden órán ott voltam, csak késtem, mert Zénóval beszélgettünk. És beírt hiányzónak.
Apa láthatóan megkönnyebbült, de még mindig dühös volt rám, sőt, most már magára is, amiért gyakorlatilag ok nélkül üvöltözött velem. Én egyre keservesebben zokogtam, apa megpróbált megölelni, de ellöktem a kezét és berontottam a szobámba. Rávetődtem az ágyra és a párnába fúrtam a fejemet. Apa utánam jött, hogy beszéljünk.
- Lili… Ne haragudj!
- Miért kellett így üvöltened velem?! Ismerhetnél már annyira, hogy nem lógok el. Ha mást nem, akkor azért, mert annyira szeretlek, hogy nem akarnék rád szégyent hozni…
- Igen, Lili, most már tudom, de kérlek, próbálj megérteni…
- Mit? Mit kellene megértenem? Azt, hogy elhiszel mindent, amit vadidegenek mondanak, úgy, hogy meg se próbálod velem megbeszélni?
- Nem, Lili, nem így volt! Robi mondta, megmutatta a naplót, ott volt! Mégis mit kellett volna hinnem? Nem hihetem, hogy folyton a tanárokkal és az adminisztrációval van a probléma!
Erre nem tudtam mit mondani, csak sírtam tovább. Apa az ölébe húzott.
- Kérlek… Ne haragudj. Megijedtem…
- Szeretlek, apa!
- Én is téged, kicsim… Mindennél jobban szeretlek titeket…

Emlékképzelgések XXV. - Szombat reggel és Loch Ness réme

Biztosan meséltem már, hogy rendeztük be bátyámmal a szobánkat. Nos, mivel azóta öregedtünk, így ez kissé változott. Ahogy az ajtón beléptünk, bal kéz felől egy hatalmas, hármas osztatú ablakon áradt be a napfény a szobába, igaz, előtte megszűrte a ház előtt álló meggyfa. Az ablak alatt két kisebb íróasztal állt egymás mellett, mindkettőn kislámpa és füzethalmok. Az ablakkal szemközti fal felénél egy fal indult az ablak felé, körülbelül ágy hosszúságúan. Emögött a fal mögött rendeztem be az én kuckómat, egy kanapéval, amit ha kihúztam, akkor egy viszonylag nagyobb ágynak felelt meg, legalábbis Zénóval ketten elfértünk rajta. Fejem fölött polcok húzódtak, rajtuk könyvek álltak, még anno, mikor berendeztem a szobarészemet, azóta már valahol a szobában hevert mindegyik. Furcsa formájú lámpások lógtak a falon, piros és narancs színű búrával, ami az egész résznek egy enyhe, pirosas homályt biztosított. A falat képek, poszterek díszítették. Bátyám felség területe, ami az ajtótól balra terült el – illetve esetenként magasodott az ember fölé – ugyanilyen stílusban állt össze, csupán „fiúsabb” színekkel, azaz főként kék és lila. Mi imádtuk ezt a szobát, egy helyen voltunk, mégse zavartuk a másikat, még tanulás közben se, mert mi olyat nem csináltunk. Ha nagy ritkán mégis, akkor meg úgyis apa után rohangászva és azt nyüszítve, hogy „Segííííts!” Mindketten imádtuk a saját ágyunkat és ágyneműnket, ha kirándulni indultunk, akkor is folyton az ágyat akartuk valahogy belepréselni a hátizsákba. Főként a bátyám, akinek az osztálya állandóan sátorozni akart, de az a szerencsétlen meg nem tudott felállítani egy annyira bonyolult építményt, mint a sátor.
Szóval, mint említettem, mindenki rajongott a saját ágyáért. Szombat reggel azonban arra ébredtem, hogy valaki figyel engem, sőt, meg is cirógatta az arcomat. Próbáltam kinyitni a szemeimet, de első nekifutásra nem sikerült. Másodszorra már igen, azonban elég homályosan láttam, s pár másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy a homlokomra csöpögő valami az egy folyékony halmazállapotú apa. Mármint éppen ott olvadozott. Nem értettem, miért, de annyira nem is zavart, apa lépten-nyomon elolvadt tőlünk. Nyújtózkodtam egyet, majd a kézfejem valami kiállóba ütközött és mellőlem egy hatalmas nyögés szakadt fel. A paplan alól előbújt a loch nessi szörny, legalábbis hirtelen azt hittem és úgy megijedtem, hogy sikítva ugrottam apa ölébe. Mint kiderült, a bátyám valahogy mellém keveredett, de hogy mikor és miként azt nem tudom. Mindenestre nyitott szájjal aludt, mert a nyál még folyt a szájából, az egyik szemét sikerült félig kinyitnia, a másikat mégannyira sem és vállig érő haja megcáfolta Newton gravitáció elméletét. És hogy teljes legyen a kép, az arca leginkább egy barokk domborműre emlékeztetett, miután felvette az összegyűrt kispárna negatívját.
Apa jóízűen nevetett rajtunk, megölelgetett, majd közölte, hogyha a bátyámtól megijedtem, akkor ne nézzek tükörbe. Sajnos furdalt a kíváncsiság és megtettem. Habár a fejszerkezetem a reggeli adrenalinlökettől némileg több értelmet sugárzott, de hajam akár egy Taft Titan Look reklámba is beillett volna. Ha mondják, hogy a hajszálak ilyen formát képesek felvenni, azt felelem, maximum a Holdon. Hittem benned, Newton bácsi!
Sajnos a hajkefe, ami először a kezembe akadt, fém fogazatú volt és nem segített sokat a problémán. Csupán most már nem csomókban meredt az égnek, hanem szálanként. Miután realizáltam magamban, hogy a fém fésű elektromosságot okozott a hajamban és most már akár a hajamról is működhetne a televízió, felkutattam saját, szaru fésűmet, ami jó drága volt, de hát apa mindenre összespórolta a pénzt, ami egy fokkal is hasznosabb volt a Tesconál és nekünk tetszett.
Utáltam a bátyámban, hogy mindig helyzeti előnyt kovácsolt abból, hogy én először a fürdőbe megyek, nehogy kiírtsam a családomat a szájszagommal, vagy a kinézetemmel. Most is, mire visszaértem, már ott ült apa mellett és nézte a Dragon Ball Z című animesorozatot, amit addigra már többedszerre ismételtek, mint a Barátok Köztöt. Megálltam és metakommunikációs úton próbáltam vele közölni, hogy hova ajánlom a NEM retúr jegyet. Ő csak vigyorgott, ugyanolyan idiótán, mint családunk bármely tagja, aki tudja, hogy most nagy butaságot csinált, amin rajta kívül senki nem fog nevetni. Apa azonban riadtan kapkodta a tekintetét kettőnk között, majd a körülményeket számításba véve levonta a konzekvenciákat, amelyből teljes biztonsággal predesztinálta a következő tíz percet és felugrott, pont fél másodperccel az előtt, hogy én rávetődtem szerencsétlen, mit sem sejtő bátyámra, Xénát megszégyenítő csatavisítással, elmarva tőle az értékes, szent távirányítót. Bátyám obszcén kifejezésekkel társította egy mondatba szerintem igenis, hogy szép nevemet és közben valamiért a lába közti részt takarta mindkét kezével. Állítólag csontos a térdem. Miután sikeresen átkapcsoltam a Doremi című animesorozatra, ami három cukorfalatnyi boszorkány növendék kislányról szól, akik a jó ügyért küzdenek, szóval ezek után már hajlandóságot mutattam a megbocsájtásra, de cserébe csak egy nemzetközi jelet kaptam. Megrántottam a vállamat, de mivel bátyám még további öt perc fetrengés után is a könnyeivel küszködött, így letettem a kapcsolót és aggódva felé fordultam. Erre ő felpattant és közölte, hogy „Bevetted!!!” és elmarta a fél másodpercre őrizetlenül hagyott ereklyét. Én úgy tettem, mint aki méltósággal viseli, hogy alulmaradt a csatában – nem a háborúban! – és fennsőbbséges, ám vérig sértett arckifejezéssel megszólaltam:
- Engem jobban érdekelt, hogy jól vagy-e, mint az a hülye mese, te pedig ilyen rút és galád módon ellenem fordítottad az irántad érzett szeretetemet. Neked ennyit jelent a testvérségünk?
Bátyámra ezzel mindig lehetett hatni. Egy ideig… A történet idején még működött, de rá fél évre már nem. Mindenesetre most bejött és bátyámmal mintha csak átkerültünk volna egy más dimenzióba, mondjuk a Rosalinda dimenziójába, hirtelen költőinek szánt nyálas giccsparádé beszélgetést vágtunk le.
- Nem, ez nem igaz, Lili! Nekem te sokat jelentesz, hiszen te vagy az egyetlen húgom!
- Igazán? – kérdeztem hüppögve. – Az előző tetteddel nem ezt bizonyítottad, Tomi!
- Kérlek.. Bocsáss meg… Mivel tehetném jóvá? Nem bírok a haragod tudatában élni!
- Ha tényleg így gondolod, hát jó. Esélyt adok rá, hogy visszaszerezd bizalmam romjainak egy kis szilánkját…
- Mondd, mit tegyek érted? Bármire képes leszek!
- Akkor kapcsolj vissza a Doremire, te sülthal!!! – ennyit a Rosalindáról.
Apa nem tudom, mikor ért vissza a szombati tradícionális kakaó és vajas kenyér kombinációjú reggelivel, de most sikerült annyira levegőt kapnia, hogy fel is tudjon röhögni.
- Sikerült dönteni? – kérdezte, mikor letette a tálcát elénk és megtörölte a könnyeit.
Bátyámmal összenéztünk, kisebb gömbvillámot generálva a köztünk lévő feszültséggel, majd erélyesen közöltük mindketten, egyszerre:
- Doremi!
- Dragonball!
- Tudtam, hogy nem szeretsz! – sziszegtem Tomi felé. – Elárultál Huan de Carlos Albertó!
- Mégis mit vártál azok után, hogy orvul hátba támadtál, Rosalinda de Esperanze?
- Akkor adjuk tovább az ügyet a legfelsőbb bíróságnak!
- Rendben!
- Apa, nem tudunk dönteni!
De apa sajnos a földön feküdt összegörnyedve a röhögéstől. Valamit mutogatott, mire bátyám „Activity!” felkiáltással felugrott, de nem találta el. Végül apa megnyugodva közölte, hogy most már mindegy, mert mindkét mesének vége, viszont a harmadik csatornán most kezdődnek a délelőtti hírek, úgyhogy azt nézzük.
Nem tudtam, hogy a batyival tudunk apára csúnyán nézni… De most sikerült, mert hirtelen felajánlotta, hogy esetleg nézhetnénk valami videót is…

***
Szeretlek Batyi! ;)

Emlékképzelgések XXIV. - "A hatéves fiam rágyújtott!!!!"

Nem is olyan messze tőlünk nyílt egy kis füstös jazz kocsma, pincehelység, tarkára festett falakkal, néhol a vakolatot direkt leverték, hogy látszódjon a tégla. Aprócska asztalokon mécsesek világítottak és üveglap alatt régi képek és plakátok idézték fel a múltat. Asztalok körül színes kovácsoltvas székek álltak és a mécsesek mellett régies lámpások biztosítottak sárgás félhomályt. A helyiség végében egy énekesnő énekelt lágy bluest, ami nem volt túl hangos, se túl zavaró. Néha apa is tartott itt gitárestet. Elsőre megszerettük a helyet, főleg mivel tudtuk, hogy apa többször is lejön. Így aztán mutatkozhattunk be minden második embernek, akivel találkoztunk, miszerint mi vagyunk a „gitáros Attila fantasztikus gyerekei”.
- Fannnntassztikusss – szűrte kedvenc bátyám a fogai között a tizedik bemutatkozás után.
Végül letelepedtünk egy félreeső kis asztalhoz és apa hozott a pulttól két üveg sört és egy kisüveges kólát. Legnagyobb meglepetésünkre az egyik sört letette a bátyám elé. Nagy szemeket meresztettünk, mire apa nevetve megszólalt:
- Ugyan, nem hihetem, hogy a tizenhat éves fiam soha nem iszik meg egy-egy sört. Csak abban reménykedhetek, hogy nem rúg be túl sűrűn.
Tomival összenéztünk és egyszerre buktunk az asztalra, hogy röhögő görcsünket titkoljuk. Kedves testvérkém nem egyszer jött már haza részegen, aztán ápolhattam reggelig.
Minden jól alakult, jól elbeszélgettünk. Csakhogy bátyuskám egyre jobban kezdett kattogni. Járt a lába és idegesen kapkodta a tekintetét.
- Mióta? – kérdezte apa teljesen hétköznapian.
- Mit mióta? – kérdezett vissza Tomi egy ideges félvigyorral.
- Mióta cigizel?
- Ööö… Én… Nem…
Apa odalökte a doboz barna Szofit.
- Ne habogj, hanem gyújtsál rá! Bár most halálra fog fúrni a lelkiismeretem, de ezt már nem bírom nézni.
Tomi boldogan vett egy szál cigarettát és gyújtott rá. Azonban mikor apa meglátta a megkönnyebbült fejét, teljesen kiakadt…
- Atyaég, a hatéves fiam rágyújtott!
- Sőt, sörözik is! - fűztem hozzá vigyorogva.
- Hat évesen méghozzá! - nyögte.
- Apa, adj rá egy tízest… Tizenhat vagyok… - morogta Tomi.
- Akkor is korai!
- De miért, apa, még én is szoktam alkoholt inni! – szóltam közbe.
- Persze, a négy százalékos bacardit, amit néha veszek neked.
- Nem csak…
- LILI!!!! TE MÉG KICSI VAGY AZ IVÁSHOZ!
Batyival összenéztünk, majd egy mély sóhaj után komoly arccal apához fordultunk.
- Apa… - kezdtem. – Imádunk téged és ezt nagyon jól tudod. De kamaszok vagyunk. Elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk az ilyen dolgokkal, mint alkohol meg cigi…
- Persze, tudom. Csak olyan nehéz elhinni, hogy már ilyen nagyok vagytok. Én még mindig négy évesnek meg hat évesnek látlak titeket…
Nem bírtuk ki, hogy ne boruljunk apa nyakába és ne adjunk neki egy csomó puszit.
Egészen késő este indultunk haza és az úton egyfolytában énekeltünk és nevettünk.

Emlékképzelgések XXIII. - Boldogság

Apa már egy ideje befutott zenésznek és zenetanárnak számított. Hétköznap magánórákat adott, míg hétvégente koncertezni járt, legtöbbször a városban, vagy a közelben léptek fel. Nem akart nagyon messzire menni, mivel szeretett tíz körül hazaérni hozzánk. Persze azzal nem számolt, hogy mostmár mi is "nagyoknak számítottunk", azaz már mi is eljártunk erre-arra. Eleinte úgy, hogy apa ne tudjon róla, előbb értünk vissza, mint ő, enyhe alkoholszagunkat különféle taktikákkal eltüntettük, így nem derült ki semmi. Aztán egyik pénteken apa örömmel szökdécselt be a házba. Felkapott és megpörgetett, majd letett. Én meglepetten néztem rá. Végül boldogan közölte, hogy beíratkozott egy piercinges tanfolyamra.
- Van valami kaja itthon? - kérdezte, miközben bebámult a hűtőbe.
- Öhm... Az a helyzet, hogy csináltam kaját. Félig... Be kell fejezni csak.
- És mi az? - nézett rám nagy, csillogó szemekkel.
- Rizs meg kukorica főve és gondoltam, sütök hozzá tojást. Igazából más nincs itthon, gyakorlatilag semmi. Szóval eszed, nem eszed, ma nem kapsz mást, hacsak nem elmész boltba.
- Ez tökéletes. Köszönöm, kicsim. Majd utána elmászok a boltig.
Befejeztem az ebédét és megterítettem neki. Jól esett apukámat ennyire boldognak látni, a piercinges tanfolyamot már egy ideje emlegette, mióta meglátta az újságban a hirdetést. Az ebéd befejeztével felpattant és közölte, hogy indulunk vásárolni. A félelmetes családi vigyor kiült a fejére, mikor rámnézett, innentől kezdve biztos voltam benne, hogy ennek nem lesz jó vége.
Hagytam egy üzenetet a bátyámnak. "Szia Batyi! Apával vásárolni mentünk, családi vigyorral, szóval S. O. S. Ha holnapig nem értünk haza, akkor vadássz le minket valamelyik hangszerboltból! Puszi Húgod." A kifőzőtt rizs és kukorica mellé odatettem egy cetlit, hogy "Süss mellé tojást, te lökött!" mert tudtam, hogy máskülönben ráfanyalodik a kukoricás rizsre magában.
Meglepetésemre azonban nem hangszerboltba mentünk, hanem tényleg sikerült eljutnunk a három sarokkal arrébb lévő CBA-ig, igaz, előtte háromnegyed órát álltunk a kirakatnál a gitárokat bámulva. Apa annyira szeretett volna egy PRS gitárt, de sajnos két gyerek mellett nem volt rá pénze. Meg is fogadtuk a bátyámmal, hogy amint össze tudunk kaparni annyi pénzt, hogy vegyünk egyet, azonnal megkapja. Persze... mit nem tettünk volna meg érte? Sőt, mit nem tennénk meg érte még mindig? Szóval a CBA-ban kanyarogva azon agyaltunk, mit is kellene venni. Tudtuk, hogy üres a hűtő, meg sokminden kifogyott, mégis most semmi nem jutott eszünkbe. Kenyér, tej, margarin, valami olcsóbb felvágott, TV műsor, kakaópor... Itt kifújt minden emlékünk, még vettünk mosóport és öblítőt, meg hypot, a mosogatószerre emlékeztem, hogy még van. Még beledobáltunk a kosárba egy-két túrórudit, egy mézes medvét, sajtot... Másra már nem igazán futotta, így is a mi kasszánkhoz képest jelentős összeget hagytunk ott a boltban. Azonban ez után nem hazafele kezdtünk baktatni, hanem továbbmentünk a közeli kis írószerhez. Nem árultak sokmindent, gyakorlatilag csak füzeteket, íróeszközöket meg olyan dolgokat, amik az általános iskolában szükségesek. Apa kért néhány vonalas füzetet, pár tollat és ceruzát, és amitől teljesen beolvadtam; kaptam tőle egy gyönyörű szép, kapcsos kis könyvecskét, illatos papírlapokkal és díszes fedlappal. Amolyan naplónak valót. Hazafelé beszélgettünk, nevettünk. A bátyám már otthon várt minket a konyhában, az asztalra borulva nyöszörgött.
- Éhes vagyok...!
- Miért nem ettél?
- Lusta voltam sütni... Süssél nekem tojást! - nyervogta, mint valami bagzó macska.
Fáradt sóhajjal befejeztem az ő ebédjét is, megmentve ezzel az éhenhalástól. Aztán közöltem velük, hogy azt a három edényt nekik kell elmosni. Minden szép volt és jó, aztán eszembejutott, hogy péntek van.
- Apa, hova mentek ma koncizni? - kérdeztem, nem minden lelkesedéssel. Igazából most az egyszer elviseltem volna, ha otthon marad.
- Sehova - közölte vigyorogva, miközben lezuttyant kedven Videoton televízókészülékünk elé és bekapcsolta. Nem sokára rájött, hogy semmi értelmes nincs műsoron, úgy hogy én már kezdtem is felé araszolni nagy pillogó szemekkel, hogy esetleg ha nézhetnénk valami rajzfilmet, az nagyon jó lenne. Csak hogy a bátyám beelőzött és mire én apa látóhatárán belül értem, addigra ő már mellette ült és komoly arccal magyarázta a Kishableány előnyeit a Csizmáskandúrral szemben. Szerintem a disszertációját is eből fogja megírni. "Miért nézessünk apával inkább Kishableányt, mint Csizmás Kandúrt?" Az az igazság, hogy én is szeretem a Kishableányt. De előtte nap is azt néztük!!!! Valószínűleg ez apánál is érv volt, mert kijelentette, hogy most azt nézünk, amit én mondok.
A nagy délutáni szieszta után apa érdekes bejelentést tett. Közölte, hogy öltözzünk fel, ugyanis elmegyünk sörözni, azaz, hogy ő sörözik, mi meg kapunk egy csatos bambit. Bátyámmal összenéztünk, mivan, apánkra szakadt az OTP? De ha ő mondja, mi semmi rosszalkodásnak nem vagyunk a megjavítói, menjünk.

A reklám után folytatjuk. :):)

Ne haríííííí! :$

Most nagyon kreatív voltam, igaz, hogy csak két emléktöredék, de frisss!!!!! :DDDD
Kettő együtt csak kitesz már egy normál bejegyzésfélét... :$
De igyexem, tudom, ezt már mondtam, de esetleg HA kapnék némi kommentbeli bíztatást, akkor ... akkor se lenne több friss, de ez most lényegtelen. Szóval igyexem. :)

Puszapusza

Emlékképzelgések XXII. - Emléktöredék VII.

Már pár napja görcsölt a hasam, nem tudtam, miért, nem ettem semmi romlottat. Apa aggódva nézett rám minden egyes alkalommal, mikor kivánszorogtam a szobából, hogy begyűjtsek valami táplálékfélét. Aztán egyik reggel már annyira fájt a hasam, hogy a könnyem is kicsordult. Elmásztam a vécéig.
Pár perc múlva velőt rázó sikolytól remegett meg a ház. Apa rámtörte a vécéajtót, hogy mi a probléma, majd fülig vörösödve bámult a véres fehérneműmre.
- Ja, tényleg, neked ilyened is kell, hogy legyen... - motyogta maga elé. - Maradj itt!
Kirohant a fürdőből én pedig a vécén gubbasztva vártam, hogy mi lesz. Jó negyed órát ücsöröghettem ott, mire visszaért, kezében bevásárlószatyor és a szomszéd Marika nénit rángatta magával. "Én ehhez nem értek..." - magyarázta. Marika néni kezébe nyomta a szatyrot, belökte a fürdőbe és becsukta ránk az ajtót. Marika néni minden titkot megosztott velem, ami női mivoltomat jelképezte. Miután sikeresen tisztába tettem magam, kimentem a konyhába, kissé szédelegve és sápadtan, de mivel kaptam görcsoldót, így legalább a hasfájásom már múlóban volt.
Apa a konyhaasztalnál ült, előtte egy üveg vodka, egy felespohár, kezében cigi füstölgött és csak annyit hajtogatott:
- Dehát négy évesen még nem menstruálhat... Ő még csak négy éves...
Önkéntelenül is elvigyorodtam, majd "én már nagylány vagyok" - elméletemmel ellentétben belemásztam az ölébe, hogy odabújhassak hozzá és adhassak egy sor puszit az arcára. Aztán rájöttem, hogy ezzel a mozdulatsorral valószínűleg nem azt bizonyítottam, hogy a reggel történtek már épp időszerűek voltak...

Emlékképzelgések XXI. - Emléktöredék VI.

Koncert után az egyik sörsátorban ültünk családostól. Apa, Tomi és én. Zénó valamerre elkóricált, igazából annyira nem is érdekelt, hogy merre. Immáron tizennegyedik életévemet betöltve kaptam egy egész Bacardit apától, amire nagyon vagány voltam, hiszen, ha minimálisan is, de alkohol tartalmú italt ittam, pont, mint a nagyok. Azt, hogy apa hány sört ivott, tíz után meguntam számolni. Jogos, nagyon messzire mentünk koncertezni, úgyhogy az együttes bérelt egy kisbuszt, szóval apának nem kellett vezetnie és évente egyszer ő is kirúghatott a hámból, kiengedve a gőzt, meg a füstöt, amit a bátyámmal okoztunk rendszeresen. Egyszer csak egy nagydarab, szakállas motoros telepedett le mellém.
- Hány éves vagy, kislány? - kérdezte.
- Tizennégy múltam két hete és már nem vagyok kislány! - jelentettem ki büszkén.
- Na, akkor igyál! - és letett elém egy üveg vodkát.
Egy csíkot láttam magamelőtt lendülni és a csíknak érdekes mód hosszú, raszta haja volt. Az üveg vodka leborult, egyenesen az akkorra már földön heverő motoros mellé, aki meglepetten bámult imbolyogva álló,ám annál határozottabban üvöltő apámra.
- MÉGIS, HOGY KÉPZELED, HOGY VODKÁT ADSZ A NÉGY ÉVES KISLÁNYOMNAK?!
- Apa, tizennégy vagyok... - motyogtam magam elé unott fejjel, de jobbnak láttam, ha nem hívom fel a figyelmét arra, hogy beszélek.
Tomi röhögőgörcsöt kapott és jó negyed órát szekált azzal, hogy négy éves vagyok, mígnem...
- Mindjárt jövök, hozok magamnak egy sört - közölte, mintegy mellékesen.
Apa, aki eddig a padra borulva feküdt, hirtelen felkapta a fejét:
- HAT ÉVESEN?! MEG SE PRÓBÁLD!!!
Összenéztem a bátyámmal és innentől mindketten tudtuk: apa részeg...

Bocsi!

Nem tudom, mikor lesz friss. Sajnos. Nem vagyok jól. És rengeteg a dolgom.
Kb. két hét múlva nézzetek rá a blogra. Talán addigra.

Sajnálom.
Üdv:
P.P. Zorallina

Emlékképzelgések XX. - Édes a bosszú

Ami ez után következett, azt nem tettem zsebre, az egyszer biztos. Dani nem viselte túl jól, hogy egy tőle egy évvel fiatalabb kiscsaj így megalázta nyilvánosan. Ez persze bosszúért kiáltott. Szerencsére nem talált ki olyan "fantáziadús" ötleteket, hogy gyámüggyel jöjjön, meg a családommal egrecírozzon. Persze, hiszen semmit nem tudott rólam, még csak azt se tudta, hogy van egy bátyám. Azonban Zénót ismerte. Előszeretettel szólogatott be nekünk, hogy nocsak, milyen gyorsan váltogatom a szerelmeimet, mert pár napja még belé voltam szerelmes, most meg Zénóba. Persze, én nem éreztem semmi ilyet Zénó felé, Danit meg szívesen letagadtam volna. Ezen még röhögtem egy sort, Zénóval még meg is fogtuk egymás kezét, mintha együtt is lennénk. Az egész valahol ott tetőzött be, mikor Dani a kedves barátnőit küldte rám. A végzős lányokról annyit kellett tudni, hogy bármelyik mehetett volna topmodellnek, hosszú hajuk volt és hibátlan bőrük. Utáltam őket ezért. Meg alapjáraton is. Néha kedvem lett volna megfogni őket, hogy én most barbiezok egyet, mivel szerintem róluk mintázták a legújabb barbiekat. Ők azonban tovább mentek a tettlegességben. Mikor a lányvécében találkoztunk, beszorítottak a sarokba és elkezdtek szidni, hogy én milyen egy szakadt csöves vagyok, meg anyám nem nevelt meg eléggé és biztosan apám egy alkoholista szerencsejátékozó, mert nekem nincs pénzem normális ruhára. Elég könnyen lendült a lábam, bevallom, de ügyeltem rá, hogy csak sípcsonton rúgjam a hölgyeményeket. Kiszaladtam és Zénót kerestem. Mikor végre megtaláltam, csupán annyit hadartam el, hogy megyünk a bátyámért. Magam sem értettem teljesen, hogy miért pont érte, de nem akartam, hogy ezt az egészet apa visszahallja, mert tudtam, hogy bűntudata lenne és valószínűleg minden imádott rocker-cuccom a padláson kötne ki, mondván, hogy megyünk "szép ruháért". Ez azzal lett volna egyenlő, hogy rózsaszín meg rózsaszín, ja és persze egy kis rózsaszín, csak mert lány vagyok és divat és ne mondják, hogy bármi más is fontosabb neki, mint én. Még ha utána be is látta volna, hogy butaság volt adni bárki szavára is.
Bátyám iskolája jó negyed órányi loholásra volt. Zénó, aki közben még beszélni is próbált - többször is megérdeklődte, hogy miért is kell neki utánam lobogni a főutcán tanítási idő alatt - teljesen elvesztette a légzésének ritmusát és mire odaértünk, úgy zihált, mint aki ott terül ki menten tüdőelégtelenségből egyenesen arányosan következő hátsófali szívinfarktusban. Nehezen, de beráncigáltam a portára. Ott leültettem egy székre, én pedig igyekeztem a lehető legnagyobb szemeimmel pillogni a portásbácsira, hogy legyen olyan kedves és engedjen fel a bátyámhoz. Pár perc múlva már a folyosókat róttam a bátyám osztályát keresve és kutatómunkámat nem igazán segítette elő az a tény, hogy kicsengettek. A szakközepes diákoknak általában maximum a mellkasukig értem, ami otthon nem volt feltűnő, a bátyámról mindig tudtam, hogy egy benga állat. Nehezen, de sikerült megtalálnom, igaz, addigra már elveszettségemben sírva fakadtam. Átöleltem a bátyám derekát - jobban úgyse értem fel - és kihüppögtem magam. Tomi meglepően kedvesen viselkedett velem. Azt vártam, hogy mivel az iskolájában vagyunk, így majd ő lesz a "vagány" és elküld engem a bús... bokorba. Ennek ellenére semmi ilyen nem történ. Féltérdre ereszkedett előtte, hogy legalább majdnem egy szintben legyen az arcunk. Persze így én picit magasabb lettem. Mosolygott rám és puszit adott az arcomra. Én pedig teljes megszeppentségemben kezdtem el mesélni, hogy mi történt. Láttam, hogy borul el az arca. Ijesztő volt. Lassan felállt, belépett az osztályba a kabátjáért, majd megfogta a kezemet és csak annyit mondott, hogy menjünk. Hihetetlen logikai egyenletek kiszámítása után rájöttem, hogy a sulimba. Bizonytalanul bólintottam, majd közöltem, hogy itt van Zénó is.
- Legalább segít.
Miben? Kötelet fonni? Mert azt egyértelműen leolvastam a bátyám arcáról, hogy Dani nem éri meg a tanítás végét.
Szépen visszamentünk az én iskolámba. Megvártuk a kicsengetést, majd miután Tomi le tudta rázni a kérdezősködő tanárokat, belibbent Dani osztályába és gondolkodás nélkül behúzott egyet az említett szőkeségnek, aki paddal együtt megborult. Aztán megkérdezte, hol vannak a kedves barátosnői. Én döbbenten pislogtam a lányok irányába. Zénó leesett állal nézett a bátyámra, majd megkérdezte tőlem:
- És most én miben segítsek, kirúgatni magam? Különben is elvan egyedül...
Kedves bátyuskám ekkor már a hajuknál fogva rángatta a két csajt az osztályterem végében lévő mosdókagylóig. Belenyomta a fejüket és rájuk nyitotta a csapot. Közben valami olyasmit üvöltözött, hogy "Nem nyúltok a húgomhoz tripperes picsájú Barbie babák, értve vagyok, baszd meg!?" - bocsánat a csúnya szóhasználatért, de ez volt a cenzúrázott verzió. Nekem tetszett a műsor, szélesen mosolyogva ültem fel az egyik pad tetejére. Aztán Dani megindult a bátyám felé, mint valami nap hőse, két haverjával. Zénó arca felderült, mint aki megvilágosodott. Beállt eléjük. Igazából csak ekkor tűnt fel, hogy a bátyám és Zénó majdnem egy magasak, batyi talán, ha két centivel magasabb, és mindkettőnek szép erős karjai voltak. Persze. Zénó a bátyámmal egy idős. A három pancser megtorpant, de addigra már Tomi is elengedte a hölgyeményeket, akik most sikítva rohantak tanárért. Persze ezt nem igazán hagyhattam. Ahogy utánuk léptem, elkaptam a vizes hajukat és visszarántottam őket. Hanyatt estek. Megálltam fölöttük, közöltem, hogy aki megmozdul, azt bordánrúgom bakanccsal. A két lökött addigra már alaposan helyben hagyta Danit és haverjait. Mi szépen eltűntünk.
Az ajtóban elbúcsúztam a bátyámtól, aki visszasietett az iskolájába. Zénó is visszament a tantermébe, és én is. Azt a pár szál hajunkat, ami félreállt, szépen lesímitottuk, és máris ugyanúgy néztünk ki. A tanár óra elején elküldött a naplóért. Elszaladtam a tanáriba érte és nem bírtam ki, belelapoztam út közben. Hála a jó égnek nem írtak be hiányzónak. Csak remélni tudtam, hogy Zénót se. Visszafele eljöttem Daniék terme előtt és megálltam kicsit hallgatózni.
- De tanár úr, higgye el, itt volt az a srác, az egyik tanárnak a nevelt fia, tudja! Meg az a hülye kiscsaj, a barátnője, az a Lili... és annak a bátyja!
- Édes fiam, találkoztam Zénóval és Lilivel és nekik egy hajuk szála se görbült, ráadásul mintadiákok kitűnő eredménnyel. Kötve hiszem, hogy így helyben hagytak volna titeket.
- De itt volt a bátyja is!
- Tomi tavaly elballagott, vagy szerinted visszajött kísérteni? Ezt mégis hogy gondolod? És ha visszajött, akkor most hol van?
- Nem tudom!
Szóval szerinted ellógott az iskolájából, hogy visszajöjjön megverni téged?
- Igen!
- Na, hagyjál lógva...
Mosolyogva indultam tovább. Persze, hogy tudták, hogy mi voltunk. A tanárok találkoztak Tomival. És csak mi vagyunk ilyen balhésak. De Dani kiakasztóan nagyképű stílusa nem csak a rózsaszín ködből hazatalált diákok szemét szúrta, hanem a tanárokét is. Okoskodó volt és kiosztott bárkit. És égtelenül tudott nyafogni, ha valami nem tetszett neki. De persze, ezt elsőre nem vettem észre...

 Délután kinnt ültünk a kedvenc elhagyott gyártelepünk legmagasabb pontján, bambulva a naplementét. Hát ennyi volt. Másnap az évzáró várt ránk. Illetve Tomira csak pár nap múlva. Zénó unottan szívta a cigarettáját. Már mindent elmeséltünk egymásnak. Mi történt, hol, hogyan és mikor? Örültem, hogy Daniék elballagnak. Tudtam, hogy többet nem látom őket valószínűleg. Bennem volt a gondolat, hogy pár nap múlva mindhárman szabadok vagyunk, nem lesz iskola, csupán ülünk a motorokon és megyünk apával mindenfelé. Imádtam ezt a gondolatot.
Egy alak mászott fel a tetőre, majd leült Tomi mellé. Barna Szofi illatát éreztem a levegőben, ahogy rágyújtott, de nem volt erőm oldalrafordítani a fejemet. Már akkor tudtam, ki az, mikor a szél, a bőr és a motorolaj illatának kellemes egyvelege belengte a tetőt, és engem kellemes biztonságérzet töltött el. Apa volt az. Már rég elmeséltünk neki is mindent.
Senki nem beszélt, mindenki a horizontra meredt.

"Hé barátom, tégy föl egy teát,
Dobjuk fel magunkat legalább!
Csak ránk ne essen a hangulatunk,
Mert attól mindketten elkábulunk.

Én is megszívtam, te is párszor,
Ahogy az időt múlattuk akárhányszor.
Egy sodrott mosollyal az álomból kikel
A kedv, ha épp rá senki nem figyel.

Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.

...

Mint almában kukac, a fejemben jár
Egy eltévedt gondolat, észt guberál.
Az érzést hívja, de az nem figyel,
És tudom, barátom, hogy téged sem érdekel."

Emlékképzelgések XIX. - Az első szerelem II.

Miután édesapámtól sikerült kikönyörögni első nőiesebb ruhadarabjaimat, megkezdődhetett a női dolgok mikéntjeinek elsajátítása. Álltam a tükör előtt és pislogtam a borotvára. Állítólag ezt kell használni a lábamhoz és a hónomaljához. Neki is veselkedtem a dolognak, de az egésznek az lett a vége, hogy a bőröm erőteljesen kipattogzott és számos helyről vérzett. Hüppögve mentem oda apához, hogy most mit csináljak, ő pedig egy fáradt sóhajjal a kezembe adott egy fekete nylonharisnyát.
- Utána meg szaggassam meg? - kérdeztem fintorogva.
- Annak nem lenne sok értelme, mert akkor nem takar semmit.
Magamrafeszegettem azt a borzadályt, amit nylonharisnyának becéznek. Felhúztam életem első miniszoknyáját, ami félcombig ért, valamint egy fekete, női toppot... De valami hihetetlenül hiányzott. Mikor rájöttem, ráhúztam a harisnyára a bakancszoknimat és szépen felhúztam a bakancsomat is. Aztán vigyorogva megálltam apám előtt, hogy tessék véleményt mondani. Apám álmosan pillogott rám - valamiért nem értette, hogy nagy készülődési izgalmamban miért ébresztettem fel fél hatkor - majd kábán kitartotta ökölbe szorított kezét kiegyenesített hüvelykujjal.
- Töjjó - motyogta, majd eltűnt a paplan alatt.
Bátyám ekkortájt mászott ki a szobából - szó szerint mászott, ugyanis négykézláb tette meg azt a két métert, ami az ágya és a szobaajtó között volt. Csakhogy a szemét elfelejtette kinyitni, így nekiment az ajtófélfának. A hangos kiáltásra apám kidugta a fejét a paplan alól, de mikor látta, hogy csak a szokásos reggeli rutin, akkor megint visszafeküdt. Batyi még mindig félig álomba merülve nézett rám, majd megkérdezte, hogy én ki vagyok. Azt hittem viccel. Aztán felismert. Közölte, hogy nem rossz, de a nőiességhez a fésülködés is hozzátartozik és ha már hódítani akarok, akkor kezdjek valamit a loboncommal, mármint rakjak bele csatokat, meg ilyenek. Úgy néztem rá, mintha meghibbant volna. A fésülködést még bevállaltam, de a többit nem. Vígan és magabiztosan indultam meg az iskolába. Félúton csatlakozott hozzám Zénó, aki nem igazán lelkesedett a külsőmért, azt mondta, nem gondolta volna, hogy egy srác miatt képes vagyok kifordulni önmagamból. Ezen elvitatkoztunk a suliig, de a végére akkora veszekedés lett az egészből, hogy sírva rohantam be a terembe és nem voltam hajlandó beszélni vele. Ő pedig nagy büszkeségében nem keresett engem. Hamar kivertem a fejemből a reggeli veszekedést és minden erőmmel a kiszemelt fiú meghódítására koncentráltam. Az első szünetben el is mentem a termük felé, csábos mosolyt próbáltam volna vetni Danira, aki még rám is nézett, aztán...
... beleborultam egy kukába, amit nem vettem észre és így nem kerültem ki. Dani és kedves baráti köre könnyeztek a röhögéstől, míg én szedegettem magamról a szemetet. Megszégyenülve mentem vissza a terembe és ki se mozdultam onnan egész nap.
Délután hazaérve apa megkérdezte, hogy sikerült a hódítás. Ezen kérdést hallva Tomi kidugta a fejét a szobából és parabola méretű füleket növesztve hallgatózott. Én sírva fakadtam és úgy meséltem el, hogy mekkorát égtem. Apa próbált megvígasztalni, kevés sikerrel.
Másnap egyedül mentem iskolába és már fél nyolckor kinn álltam a terem előtt, tudva, hogy álmaim szőke hercege arra fog menni. Nem tévedtem. Csakhogy ezúttal taktikát váltottam és úgy döntöttem, nem fogok vele foglalkozni, mintha nem érdekelne. Nézelődést színlelve álltam a terem előtt. Mikor jött, szándékosan a másik irányba néztem. Nem hittem el, de MEGÁLLT ELŐTTEM!!!
- Öhm... Ne haragudj... - szólított meg. Atyaég... Megszólított...
- Igen? - fordultam felé, megdobva a hajamat, de nem sikerült jól, ugyanis előtte nap mostam meg és még szállt minden irányba, így a fele a számban kötött ki.
- A bakancsodra ragadt egy... darab vécépapír... - közölte, elfolytva egy röhögést...
Én fülig vörösödve pillantottam le és megállapíthattam, hogy igaza volt. Zavartan szedtem le és dobtam ki a kukába, de mire végeztem a művelettel, Dani már nem volt sehol. Ismét egy egész napot kuksoltam végig a szobában, majd otthon elsírtam bánatomat apáéknak.
Következő nap ki se mozdultam a tanteremből, csak ültem a padban és azon gondolkoztam, hogy mi lehet Zénóval. Már harmadik napja nem beszéltük és kezdett betegesen hiányozni. Egyszercsak bejött a terembe álmaim szőke hercege, Dani. Erre egy lány az osztályból felkiáltott:
- Lili, itt a szerelmed!
Erre aztán próbáltam elsüllyedni a pad alá, nem rá nézni őszőkeségére, de nem jött össze, ugyanis a herceg ezúttal hozzám jött. Mosolygott, sőt, vigyorgott rám, de nem valami csábos macsó módon, hanem inkább ... gonoszul...
- Ezt elhagytad - és lerakta a padomra az irodalomkönyvemet.
Elsápadtam... Az irodalomkönyvemet, csakúgy mint bármelyik másikat, telefirkáltam szívecskékkel és Dani feliratokkal. Félve pillantottam fel rá.
- Mivel nem volt rajta a neved - kezdte magyarázni - bele kellett néznem. Ne haragudj.
Ennyi. Végem van. Meg se tudtam szólalni. Ő együttérző arckifejezéssel leguggolt a padom mellett, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Jaj, ugyan már. Eddig is feltűnt, hogy belém vagy zúgva. De ez miatt nem foglak utálni, vagy kerülni, hiszen ha mindenkit kerülnék, aki szerelmes belém, akkor ki se mozdulnék a szobámból - és megejtett hozzá egy blendamed mosolyt.
Elborult az agyam. Én tényleg ebbe a srácba voltam szerelmes?
- Hát igen, tetszettél - sziszegtem. - De túl sok agyat feltételeztem rólad.
Azzal megemeltem a lábamat és bakancsom talpát a fehér Nike pólójára helyezve szépen meglöktem. A srác hanyattborult, én meg elégedetten tettem el a könyvemet. A nagy szerelem véget ért.

***

Délután remegő térdekkel álltam meg Robi bácsi háza előtt. Zénót kerestem. Robi bácsi beengedett és mondta, hogy fennt van a szobájában az emeleten. Nem mertem csak úgy benyitni, így kopogtattam. Unottan szólt ki, hogy szabad. Bementem. Összeszorult a szívem, mikor megláttam. Felrémlettek az emlékek és átkoztam magam, hogy azért a ficsúrért képes voltam összeveszni vele. Zokogva borultam a nyakába. Meglepetten viszonozta az ölelést és megkérdezte, mi történt. Mire elmeséltem mindent, már egészen megnyugodtam. Az ágyán feküdtünk, fejemet a mellkasára hajtottam, hogy halljam a szívverését. Utólag jókat nevettünk szerencsétlenkedéseimen. Jó érzés volt vele lenni. Érezni a karját a derekamon. Hallani a hangját. Látni a mosolyát. Biztonságban éreztem magam. Kissé nosztalgikusan pillantottam végig a szobáján, számtalan rock együttes posztere, félig leszaggatva, celluxszal megjavítva... Szanaszét heverő lácok, bakancsok... Olyan érzés volt, mintha egy hihetetlenül hosszú és kimerítő útról tértem volna haza.
- Figyelj - ültem fel az ágyon és boldogan néztem barna szemeibe. - Nincs egy nagy, kinyúlt, Ossian-os pólód kölcsönbe? - kérdeztem vigyorogva, minek cserébe a világ legszebb mosolyát kaptam tőle.

:$ Bocsánat :$

Sokáig nem volt frissítés, kezdeném magyarázni, hogy hát izéé, azért meeert... suli, családih gondok, költözés, stb... De legfőképp ihlethiány... :$
Mostmár igyekszem majd frissíteni, amikor csak tudok, ötlet már van, már csak a megvalósítás van hátra. :D
Kárpótlásul egy kép kedves kis csháládunkról, amit én rajzoltam. :D

Emlékképzelgések XVIII. - Az első szerelem I.

Szőke, kék szemű fiú volt, szabályos arccal, viszonylag magas. Dánielnek hívták, amolyan iskola szőke hercege típus. Ábrándozva néztem minden szünetben és olyan arcpirító gondolatok jutottak eszembe, minthogy szájra puszit kapok tőle, vagy én adok neki... Hogy megfogja a kezemet és úgy sétálunk... Igazából ezeknek a gondolatoknak épp ideje volt előkerülni, így hetedik év végén, májusban. Még egy hónap maradt az iskolából, utána jött a nyári szünet és kivételesen nem vártam annyira a nyári koncertsorozatokat, a turnét, a motoros "száguldozásokat" - na, nem mintha apa bárhol is átlépte volna a sebességhatárt, ha mögötte ültem... Kivételesen szerettem volna, ha otthon maradhatok, és sétálhatok a városban fel s alá, abban reménykedve, hogy Dani szembejön velem valahol, rámmosolyog és amerikai romantikus filmeket megszégyenítő jelenetet produkálva én beleugrok a nyakába, ő megpörget, majd... Juj... ad a számra egy puszit...
Ha a rajzfilmes effektek a valóságban is megtörténhettek volna, akkor erre a képre az arcom paradicsompiros színben pompázott volna és a füleimből gőz csap ki. Ehelyett csak megszólalt a csengő, ami egy újabb csigalassúsággal elmúló óra kezdetét jelentette.
Zénó mellettem végigbeszélte a szünetet, magyarázott mindenről, ami eszébejutott, de én semmit nem fogtam fel belőle. Látóköröm egyetlen személyre szűkült be: egy filmsztárként mosolygó szőke srácra. Barátom száznyolcan fokos fordulatot vett, amióta Robi bácsinál lakott. A tanár urat mindig csak apjaként emlegette, és csak akkor magyarázta el, hogy a fogadott apja, pontosabban nevelőapja, mikor rákérdeztek. Nem mintha Robi bácsi nem fiaként nézett volna Zénóra... Mindkettejük élete gyökeresen megváltozott, Zénó legnagyobb álma teljesült: lett családja. Lett valakije, aki aggódott érte, aki szerette, akire mindig számíthatott. Boldogság sugárzott az arcáról, ami már korántsem volt olyan beesett, mint régebben, testsúlya is normalizálódott és kevesebbszer betegedett meg. Isten látja lelkemet, örültem a boldgságának, tiszta szívből. Imádtam Zénót, el se tudtam képzelni az életemet nélküle. Ő volt a józanabbik eszem, a fő kritikusom, a legjobb barátom, a másik felem, mindenem ő volt, gyilkolni tudtam volna érte. De azokban a napokban még az is idegesített, ha megláttam, mert akkor elkezdett hozzám beszélni és a lelkiismeretem miatt oda kellett figyelnem rá és nem szentelhettem minden figyelmemet a lélekzetelállítóan csodálatos és bámulatos és oltári helyes Dánielnek.
Zénó nem tudta, mi bajom, csak azt látta, hogy nem tudok rendesen figyelni, se rá, se a tanárra órákon - ez utóbbit leginkább kedves osztálytársaimtól tudta meg, valamint Robi bácsitól, aki megkérte, hogy beszéljen velem, mert romlik a tanulmányi eredményem, a legutóbbi dolgozatomban is vesztettem két pontot... Tudom, két pont nem sok, de annakelőtte ez miatt képes voltam könyörögni a tanárnak, hogy hadd írjam meg újra a dolgozatot, most azonban csak legyintettem, hogy végülis az ötös megvan, nem? Végül kedves barátom csak rákérdezett, hogy mi a baj. Én ábrándozva néztem el mellette, valahova a horiznotra, de igazából nem láttam semmit, csak lelki szemeim előtt a... mindenki tudja, hogy kicsodát.
- Szerelmes vagyok, azt hiszem... - sóhajtottam végül.
Zénó olyan fejet vágott, mintha citromba harapott volna. Kérdezgetett, hogy kibe, de nem akartam felelni, csak pirultam és pirultam, meg sokat sóhajtoztam.
Kezdtem kevesebbet enni, ami nagy szó volt, mert amúgy sem számítottam nagy kajásnak, pláne nem apához meg a batyihoz képest. Bátyám szintén észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel, de ő rafináltabb volt, mert egyszerűen belenézett a füzeteimbe, amiket addigra tökéletesen kidekoráltam szívecskékkel, meg persze kedves jelöltem nevével, amit annyiféleképp le tudtam írni, hogy jelentkezhettem volna a rekordok könyvébe.
- Szerelmes vagy valami Daniba - vigyorgott rám a maga idióta vigyorával, amit imádtam, de most szívesen letöröltem volna a képéről egy jól irányzott bal egyenessel. Ő is faggatott. Mikor a szép szóra nem kezdtem el beszélni, felvette az orosz maffia stílusát és csak azért is kiszedte belőlem az infót. Ilyenkor különös kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, ugyanis nem volt rest megkínozni az áhított adatokért.
Képes volt megcsikizni... Lefogni és megcsikizni!!!
Végén könnyekkel küszködve, visítva árultam el neki minden apró, "mocskos" kis részletet szívem választottjáról.
- Végülis... - összegezte a beszélgetés végén - épp ideje, hogy szerelmes legyél. Így is későnérőnek számítasz, még a menzeszed se jött meg és a melleidre is még csak A kosaras melltartó kellene, hogyha hordanál ilyesmit.
Elborzadva meredtem rá. Menzesz? Melltartó? DE ÉN AHHOZ MÉG KICSI VAGYOK! Én apukám kislánya vagyok, cáz éves és... Rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Tominak igaza volt. Kamaszkorban jártam és lassan nem ártot volna néhány "nőiesebb" holmit is beszerezni a bakancs, szakadt farmer és kopott póló mellé... Valami olyat, amiben Dani majd felfigyel rám. Aztán eszembejutott valami.
- Ha a kamaszkor ennyire együttjár a szerelemmel, akkor most te is szerelmes vagy? - kérdeztem vigyorogva. Szimónáról tudtam anno, de azt is tudtam, hogy azt a libát már rég elfelejtette a bátyám. Tomi fülig vörösödött, de nem válaszolt, csak arról motyogott valamit, hogy tanulnia kell, lecsusszant az ágyamról és a paraván túloldalán belefeledkezett a tankönyveibe.
Én kimentem apámhoz, aki épp egy dalszövegen dolgozott a nappaliban, kanapévá összecsukott ágyán ücsörögve. A tollának végét rágta, szabad kezével pedig göndör hajába túrt és fejét vakarta. Odatelepedtem mellé és igyekeztem angyali arcot vágva szépen pillogni rá. Apa, mikor észrevett, szélesen elvigyorodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Angyalkájának szólított és afelől érdeklődött, hogy mi a frászt akarok ezalkalommal kipillogni tőle, persze mindezt a maga kedves, szeretetteli modorában. Aztán jött a sokk. Édesen mosolyogva közöltem, hogy szükségem lenne pár melltartóra és szép bugyira, mert én már nagylány vagyok és szeretnék valami szebb, kivágottabb fölsőt is, mert ilyen ruhákban aligha tudom meghódítani Danit, a suli szőke hercegét, akibe szerelmes vagyok. Imádtam, hogy apával mindig őszinte lehettem.
Ő elsápadt, majd ájultan hanyatlott hátra a kanapén. Ijedten felugrottam és elkezdtem szólongatni. Szerencsére szinte azonnal magáhoztért. Fél óráig nem csinált semmit, nem szólt semmit, csak járkált fel s alá a szobában, láncba elszívva vagy öt cigarettát. Azután leült mellém, átölelt és meghatottan közölte, hogy hát igen, az ő kislánya már lassan teljesen felnő és gyönyörű szép nő lesz belőle... Felnéztem rá és láttam, hogy egy-két könnycsepp kigördült a szeméből. Aztán tekintete szigorúan megvillant és közölte, hogy igen, NEMSOKÁRA felnövök, de azért ne essünk túlzásokba. Kapok melltartót, meg egyéb fehérneműket és lányosabb fölsőket is, de a mély dekoltázs álmaimról egyenlőre mondjak le, mert ehhez még kislány vagyok, ne öltözzek kurvaként, hiszen még személyim sincs. Ijedten fogtam könyörgőre a dolgot, de fél órás regnálás után rájöttem, hogy felesleges energiabefektetés és örüljek, hogy legalább azt megérti, hogy lányos felső alatt nem egészen a rózsaszín pólót értem, strasszokkal kirakott "Barbie" felirattal...

<folyt. köv.>

Emlékképzelgések XVII. - Emléktöredék V.

- Apa, te hány éves voltál, mikor az első piercingedet megcsináltattad? - kérdezte Tomi, nem minden hátsó szándék nélkül.
- Sok.
- Gondolom tudod, hogyha kivennéd, akkor egy nap alatt beforrna a helye...
- Van az két nap is.
- De szóval rövid időn belül begyógyul.
~K Í N O S  C S E N D ~
- Apa, te elítéled, hogyha egy tinédzsernek piercingje van?
- Nem.
.
.
.
- És...?
- N E M!
- Miért?
- Mert nem. Te az én gyerekem vagy. Neked én mondom meg, hogy lehet-e piercinged és nem. Majd. Pár év múlva. De nem tiznöt évesen!
- De apa, miért?
- Mert nem! Majd egyszer megérted. De tizenhét évesen megcsináltathatod.
- Az még messze van... - morogta Tomi duzzogva, miközben visszavonulót fújt a szobánkba.

Emlékképzelgések XVI. - A betegség II.

Kicsit sem ment le a lázam. Reggel még rosszabbul voltam, mint előtte este. Nem kaptam levegőt, már a torkom is kiszáradt, ájuldoztam a magas láztól és a fáradtságtól, rázott a hideg és minden izmom görcsölt. Apa úgy döntött, irány a kórház, úgyis aznap kellett menni az újabb fül- és orrszúrásra. Én nem tiltakoztam, lévén, annyira sem voltam magamnál, hogy felfogjam, mi történik. Mire magamhoz tértem, már egy fehér kórteremben találtam magam, kényelmetlen kórházi ágyon, kézfejemben infúzió. Az ágy mellett egy széken apa ült, félig az ágy szélére borulva és aludt. Nem volt erőm megszólalni, csak feküdtem és bámultam a plafonról lógó neoncsöves lámpa vibrálását. Nem sokára megint elnyomott az álom és csak este ébredtem fel, viszonylag kipihenten, levegőt is kaptam és nem fájt semmim, azonban egyedül voltam. Megpróbáltam megszólalni, de a számból egy cső lógott, amit két oldalról géztekercsek támasztottak ki, hogy felfogják a számból csorgó nyálat. Orromból szintén csövek lógtak és ahogy a fejemet próbáltam megmozdítani, éreztem, ahogy a porcban mozdul a tű. Így inkább mozdulatlan maradtam és próbáltam rájönni, hogy még hol lógnak belőlem csövek. Egy-egy vezetett ki a füleimből és egy a könyököm hajlatából... És egy a lábaim közül. Mint utólag megtudtam, ezek a csövek ideiglenesen voltak bennem, elvezették a váladékot, aminek a mennyisége meglepte az orvosokat. Nem tartották jó ötletnek, hogy naponta szúrjanak, mert a hegesedés halláskárosodáshoz vezetett volna. Így is kétséges volt, hogy kell-e majd hallókészülék. A katéter pedig... Szerintem nem kell magyarázni. Ágyhoz voltam kötve. Az infúzió pedig azért lógott a könyökhajlatomból, mert a kézfejemben már eldurrantotta a vénát, így az egész kézfejem fekete lett. Kétségbeesetten néztem körbe. Egyedül voltam egy teljesen steril kórteremben, meztelenül, a létező összes nyílásomból csövek lógtak ki és alig múltam tizenhárom éves.

Talán húsz perc se telhetett el, mikor apa bejött a szobába, kezében egy pohár vízzel. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy felébredtem. Szólt a nővérkéknek, akik megmérték a lázamat. Szerencsére már lement, így legalább az infúziótól megszabadultam éjszakára, habár a branül benne maradt a hajlatban. Szerettem volna beszélgetni apával, de nem sikerült a lélegeztető cső miatt. Hiába voltak az elvezető csövek, az üregek feszítő fájdalma nem csillapodott és még ki is dörzsölték az orromat és a fülemet, ami szintén fájt. Újabb adag fájdalomcsillapítót kaptam. Apa gondterhelt arccal figyelte a nővérkéket, amint injekciót adnak. Ha ránéztem, akkor elmosolyodott, de nem tudott őszintén mosolyogni.
Másnap reggelre borzalmasan felment a lázam. Annyira, mint még addig soha. Lázgörcsöt kaptam, folytak a könnyeim a fájdalomtól és félig öntudatlan állapotban próbáltam kitépni a csöveket a fülemből és az orromból. Messziről láttam az egész jelenetet és csak tompán hallottam a hangokat. Apa próbált lefogni, sírt és kiabált a nővérkék után. Láttam a fehér ruhás nőket berohanni a szobába. Teljes volt a felfordulás, apa a háttérbe szorult, kezét a szája elé kapta és könnyes tekintettel nézte, mi történik velem. Lassan minden elsötétedett és elhalkult.

Fáztam... A testemen furcsa, fáradt fájdalom ült, nem hasító, csak csendes, mintha ólomból lennék és nem tudtam megmozdulni. Nyeltem egyet. Az orromon át lélegeztem, ami hirtelen fel sem tűnt. Lassan kinyitottam a szememet. Kórház, üres, steril és fehér szoba. Hűvös volt, de nem hideg, viszont nem takartak be. Kórházi hálóinget viseltem. Nem láttam sehol senkit. Kissé szédelegve felültem az ágyon, hogy takarót keressek. Nem volt sehol. Még mindig kóválygó fejjel felkeltem az ágyból és elindultam a folyosó felé. Másik szobába kerülhettem, mert ez a folyosó világos volt, nagy ablakokkal és a hőmérséklet jócskán magasabb volt, mint a szobában. Leültem az egyik ottani székre és bámultam a kórház udvarára. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Jól esett. És szerettem volna megállítani az időt, hogy minden úgy maradjon, csak hiányzott mellőlem apukám és a bátyuskám.
Egyszercsak sietős lépteket hallottam. Apa tűnt fel a sarkon. Nem volt annyi erőm se, hogy odaforduljak, de azt tudtam, hogy nem akarok feküdni. Édesapám leült mellém, de nem szólt semmit. Az ölébe vett, nyomott egy sor puszit az arcomra, majd egyet a homlokomra is. Érezte, hogy hideg és láthatóan megnyugodott. Ott maradtunk még egy ideig, odabújtam hozzá, hogy érezhessem, apukám megvéd mindentől. Hosszú hallgatás után végül ő törte meg a csendet.
- Azt mondták, hazajöhetsz. De ha belázasodsz megint, vissza kell hozzalak.
Csodálkozva néztem fel rá, nem értettem, miről beszél. A legutolsó emlékem az volt, hogy csövek lógtak ki belőlem. Megértette az arckifejezésemből, mire vagyok kíváncsi és keserűen nevetve árulta el, hogy hetvenkét órát aludtam egyhúzomban, részben a gyógyszerek miatt, részben mert úgy lefárasztott a betegség. Délután, olyan négy óra fele megírták a zárójelentésemet és kiengedtek. Ahogy mentünk kifele a kórházból, végig apa hatalmas kezébe kapaszkodtam a praclijaimmal. Kicsit még bizonytalanul jártam, de éreztem, hogy már nem lesz baj. Csupán fáradt voltam.
Apa egyik zenésztársa vitt minket haza. Jó volt újra a saját házunkban, a szobánkban... Ismerős szagok, helyek... Apa azonnal ágyba parancsolt, de megengedte h az ő ágyába feküdjek, hisz onnan tudtam tévétnézni. Ő fözött nekem egy kakaót és mellémtelepedett. Én mesét akartam nézni, mint mindig. Imádtam a rajzfilmeket. Apának teljesen mindegy volt, mi szólt a készülékből, nála egy dolog számított: velem lehessen. (Vagy velünk, hogyha a bátyám is otthon volt.)
Fél óra múlva hallottuk, hogy nyitódik a bejárati ajtó.
- Húgi, húgi, húgi! - zengte be Tomi hangja a házat. Szívesen elé rohantam volna, de apa közölte, hogy előbb-utóbb úgyis ideér, úgyhogy maradjak nyugton. Így is lett és a majd tizenöt éves bátyuskám pár pillanat múlva rajtam landolt. Egy ideig nem kaptam levegőt az ölelgetésnek nevezett szorongatástól és nem láttam semmit a pusziktól, aztán betelepedett a másik oldalamra, mondván, hogy ő is jön mesét nézni. Hihetetlenül édesek voltak és azt se tudtam, kit ölelgessek mesenézés közben.
"Imádom édesapámat és a bátyámat..."

Emlékképzelgések XV. - A betegség I.

Épp megkezdtem a hetedik osztályt, mikor megkaptam azt a borzalmas betegséget. Kora ősz volt, emlékszem, egy hete se jártunk még iskolába. Fül- és fejfájásra panaszkodtam és a lázam is gyorsan felszökött. Elájultam az iskolában a fájdalomtól, azonban mire Robi bácsi odaért, már magamhoz tértem, így a mentők helyett édesapámat értesítette - a szomszéd Marika nénin keresztül, aki bárhol utolérte apát.

Apukám szinte szirénázva jött értem, amennyire azt a sufnituningolt zsiguli engedte. Az osztályfőnök javaslatára azonnal a háziorvoshoz száguldott velem, aki beutalt a fül-orr-gégészetre. Középfül- és arcüreggyulladást állapítottak meg és közölték, hogy azonnal szúrni kell. Az orromat még bírtam sírás nélkül, azonban a fülemet nem. Nem is bírtam megmaradni, így végül tizenhárom éves fejjel bele kellett ülnöm apa ölébe, aki lefogta a fejemet. Iszonyatosan fájt a fülszúrás és kétszer is ki kellett bírnom, ugyanis mindkét fülemet szúrták. Úgy zokogtam a fájdalomtól, mint még soha az életben. Mikor végeztünk, és én durcás fejjel, szipogva megfordultam, akkor vettem észre, hogy apa arca is könnyes lett. A doktor néni beígérte, hogy két nap múlva ismét szúrni kell, és ez cseppet sem segített a helyzetemen. Mikor kijöttünk, apa mesélte, hogy egyszer már szúrták a fülemet, mikor visszakerültem hozzá, rá egy-két hétre. És akkor is nagyon sírtam és ő nagyon sajnált engem, hogy egy olyan kicsi lányt hogy tudnak ennyire megkínozni. Velem együtt sírt akkor, mert gyűlölte nézni, hogy a kislányának fáj valamije. Most is ez jutott eszébe, azért csordult ki a könnye.

Kiváltottuk a gyógyszereket, mindenféle antibiotikumot, orrcseppet, vitaminokat, láz- és fájdalomcsillapítót és... kamillateát... Először nem tudtam, hogy az minek. Apa megfőzött egy hatalmas lábassal és mondta, hogy hajoljak fölé és nézzek a lábos fenekére. Megtettem és ekkor orvul letakart egy törölközővel, én meg ottmaradtam a gőzben. Apa is bedugta a fejét a törölköző alá, hogy tudjon velem beszélgetni és ne unatkozzak. Egész szépen kitisztult az orrom és egész jól éreztem magam délutánra, még a batyival is beszélgettem, meg tanulgattam is. Azonban aestére ismét felszökött a lázam. Apa adott gyógyszert, de nem használt. Kicsit később kaptam még egyet, de még mindig forró volt minden porcikám. Apa kétségbeesetten rohant át a Marika nénihez, hogy mondjon valamit, mit tegyen. A néni azt mondta, próbálkozzunk a prizniccel.

Ezt különösen gyűlöltem, hideg vizes törölközőbe csavarta apa a meztelen testemet, ami elsőre borzalmas volt, aztán pár pperc múlva már csak nedves volt, de az egész átmelegedett. Fél óráig próbálkoztunk ezzel, de nem használt, csak én fakadtam sírva, hogy hagyjuk abba. Addigra Marika néni is átért. Azt mondta, hogy még a hűtőfürdővel lehetne próbálkozni, bár ő már kevés esélyt lát rá. Apa azonnal belefektetett a kádba, amit félig töltött meleg vízzel. Odaült a kád szélére és engedett egy kis hidegvizet. Ezzel eljátszott vagy negyven percig, végül megtelt a kád és már hideg volt a víz, azonban a lázam alig ment le egy-két fokot és csak az lett az egész eredménye, hogy kábultan feküdtem a kádban, rázott a hideg és sötét foltok táncoltak a szemem előtt, míg végül minden elsötétedett. Apa síró könyörgésére ébredtem. Rázogatott és zokogva mondogatta, hogy ébredjek fel. Az ágyában feküdtem, szárazon, az ő egyik pólójában, amit akkoriban használtam alvóspólónak. Egy férfi hang köszönt az ajtóból és apa kikiabált, hogy merre menjen. A doktorbácsi jött be, gondterhelt arccal rámnézett és megcsóválta a fejét. Megmérte a lázamat, majd adott egy injekciót. Még ott maradt egy ideig, beszélgetett apával, aki remegő kézzel, szinte gépiesen símogatta a fejemet. Én csak nyöszörögtem, apát szólítgattam, de nem mondtam semmit, csak szorítottam a kezét. Úgy éreztem, a fejemben vmi furcsa folyadék van, ami feszíti a homlokomat és az arccsontomat és hogy a dobhártyáim menten szétdurrannak.

Mindemellett égett az egész testem, mégis a hideg rázott. A lázam lassan csökkent és vele együtt a fájdalom is enyhült. Apa csöpögtetett az orromba, így a légzőjáratok is kitisztultak és végre kaptam normálisan levegőt. Úgy éreztem, mindenem ólomból van, mintha egész nap csak futottam volna, fájt mindenem és fáradt voltam. Apa kezét szorongatva megszólaltam, hogy aludni szeretnék, de csak akkor merek, hogyha apa velem marad. Ő sírva megölelt és mondta, hogy itt marad, csak kikíséri a doktor bácsit. Mélyen aludtam egészen másnap délelőttig. Akkor aztán verítékben úszva, jó kedvűen ébredtem fel, habár az orrom kicsit el volt dugulva. Apa már rég ébren volt, testvérem iskolában. Mondta apa, hogy neki próbára kellene mennie, hiszen őt nem tudják kiírni táppénzre, de a pénre meg szükségünk van és hétvégén koncerteznie kellene. Addig a szomszéd Marika néni jött át rám vigyázni, mert hogy ha valami gond lenne, akkor tud szólni apának. Nem értettem, mi gond lehetne pár óra alatt....
Az alatt nem is jelentkezett semmi probléma, amíg apa próbán volt, meg az ügyeit intézte. Én körülbelül tíz percenként használtam az orrsprayt, mert folyton eldugult az orrom. Marika néni nem tudta, hogy ez káros, az ő idejében még nem voltak ilyen készítmények és azt hitte, gyakran használható. Csakhogy a szer teljesen szétmarta az orrüregemet és nem sokra rá, hogy apa hazaért, elkezdett dőlnia vér az orromból. Apa próbálta felitatni a padlóról - még szerencse, hogy a konyhában kezdte rá a vérzés, mert a szőnyegből aligha tudtuk volna kiszedni. Lefogta a fejemet, hogy ne folyjon vissza a vér. Talán negyed óráig vérezhetett, utána már csak véres orrváladék jött, de az orromat muszáj volt kifújni, különben akaratlanul is visszaszipogtam, ami újabb gyulladáshoz vezetett volna. Jó ideig nem használhattam a spayt, így nem tisztult ki az üregem. Viszont a sok fújkálástól sikerült újra belázasodnom. Bágyadtan ültem a konyhaasztalnál, étvágyam nem volt, inni nem akartam, levegőt a számon vettem. Kicserepesedtek az ajkaim és végül nyöszörögve kértem apát, hadd feküdjek le. Az előző napi ceremónia újra kezdődött. Gyógyszer, priznic, hűtőfürdő, ájulás, orvos, apa sír, nekem fáj mindenem, azért sírok.Mikor a doktor bácsi elment, apa odafeküdt mellém, megölelt és csitítgatott, hogy nem lesz semmi baj, és meggyógyulok, ne sírjak. Akkor tűnt fel, hogy a bátyám nincs otthon. Kérdeztem, hogy hol van, azt mondta, Marika néninél alszik. Kértem apát, hogy meséljen nekem. Azonban apának semmilyen mese nem jutott az eszébe, így aztán a kiskoromról kezdett mesélni, abból az időből, amire nem emlékeztem már. Elmondta, hogy nem négy évig voltunk tőle távol, hanem igazából három. Mikor betöltöttem a harmadik életévemet, azután pár hónappal már sokszor nála lehettünk, mert azt már sikerült kiharcolnia a bíróságon. De csak hétvégére hozhatott el minket, akkor se mindig és volt, hogy csak pár órára. Mondta, hogy akkoriban kezdte el csinálgatni a szobánkat, és mi a testvéremmel mindenáron segíteni akartunk, aminek az lett a vége, hogy teljesen befestettük egymást kékre meg rózsaszínre. (A bátyám térfele világoskék volt, az enyém halványrózsaszín.) Azután mesélte, hogy mikor a bíróság már neki ítélt minket, és hozzá is költözhettünk, akkor már jócskán a négy felé jártam és már akkor beteg voltam, amikor hozzá kerültem. De a család, akiknél laktam előtte, úgy gondolta, hogy majd apám megveszi a gyógyszereket, meg kifizeti az orvost, ők nem fognak egy olyan gyerekre költeni, akit úgyis napokon belül elvisznek tőlük. Így ami egy egyszerű megfázásnak indult, az csúnya gyulladásban végződött. Apa akkor is sokat éjszakázott velem, de akkor nem volt ilyen magas lázam, csupán a sírás miatt, hiszen fájt a fülem, amit egy kisgyerek még nehezebben visel el. Mesélte apa, hogy ott feküdtem akkor is mellette és sokszor az éjszaka közepén felsírtam a fájdalomtól és apának fel kellett kelnie, hogy csináljon velem valamit és nagyon félt, mert nem tudta, hogyan enyhíthetné a fájdalmamat.
Kérdeztem, milyen családban kellett volna felnőnöm, ha apa nem nyeri meg a pert.
- Sok gyereket neveltek egyszerre. Négyet vagy ötöt. Kapták utánuk a támogatást és így elég jó anyagi körülményeket tudtak biztosítani. De nem igazán foglalkoztak a gyerekekkel. Az asszony folyton zsörtölődött, mindig, amikor érted mentem, épp valakivel kiabált. Nem érdekelte semmi, csak a jegyek, amiket az iskolából hoztak, meg hogy otthon nyugton maradjanak. De soha nem beszélgetett egyik gyerekkel se. Nem játszott veled se. Egyik sem volt a vérszerinti gyerekük. Nem tudtam volna nyugodtan élni, ha ott kell, hogy hagyjalak téged... - apa mégerősebben szorított magához és megpuszilta a homlokom. Forró voltam megint, szinte égette a száját. Apa megrázkódott a feltörő zokogástól... - Kicsim, azt hiszem, be kell feküdnöd a kórházba... Megint belázasodtál...
- Ne! - nyöszörögtem. - Ígérem, nem leszek lázas, de ne hagyj ott a kórházban... - kértem a fájdalomtól elhalkulva, majd éreztem, hogy folynak a könnyek az arcomon... Nem mozdultunk, én bújtam apához, azt várva, hogy megvédjen mindentől, ami rossz, most főleg a láztól, ő pedig úgy szorított magához, mintha ezt megtehetné.
Végül álomba sírtuk magunkat...

--folyt. köv. --
(Kicsit hosszú lenne a teljes bejegyzés, így kettészedtem, képet majd holnap teszek fel hozzá. Puszi.)

Emlékképzelgések XIV.- Emléktöredék IV.

Nyár volt, hőség... A közelben apa felfedezett egy kicsi kis patakot, partján egy idilli kis tisztással és tökéletes nyugalommal. Körben erdő húzódott és az egész nem volt meszebb a várostól, mint fél óra. Apa vigyorogva jött haza és vígan közölte, hogy pakoljunk. Megbeszélte Robi bácsival is, aki persze Zénóval együtt jött. Apa úgy mondta, hogy "nyaralni megyünk", együtt, okulva az előző évi táborokból. A meglepetés második része az volt, hogy apa együttesének tagjai szintúgy ott sátoroztak akkor már, bográcsban vacsorát főztek, gyerekeik nevetve játszottak, szaladgáltak.
Jól éreztük magunkat. A legjobban, szinte egész életünkben. Semmi rossz nem jött közbe, minden tökéletesen alakult. Fürödhettünk a patakban is és egyik este, mikor a tábortűz körül ücsörögtünk, egy egész szarvascsorda vonult el a rét másik végén. Nemesen, büszkén, tiszteletet parancsolóan. Mind csendben ültünk és figyeltünk.
Még csak az idő sem akarta meghiúsítani azt a pár napot, amit ott töltöttünk. Végig meleg volt és napsütés.
A végén vigyorogva kérdeztem meg apát:
-Ugye, hogy ennek több értelme volt, mint a tavalyi tábornak?

Emlékképzelgések XIII. - A rémálom visszatér

A bátyám nyolcadikos ballagására készültünk. Apa, szomszéd Marika néni, Zénó, Robi bácsi, Tomi és én. Más nem volt hivatalos, nem volt több hozzánktartozó, legalábbis olyan, akiről úgy is éreztük, hogy az. Azonban a sors megint megtréfált minket. Mindenki ünneplőben, a lehető legcsinosabb ruhájában, apa is öltönyt húzott, ami szerintem nagyon jól állt neki, raszta haját összefogta hátul. Én is ünneplőbe lettem kényszerítve, a nagy meleg miatt egy lenge kis nyári ruhába és kis topánkába, hajamban nagy masni virult. Minden királykék volt rajtam, ami szépen kihangsúlyozta a kék szememet, amit akkoriban még nem igazán szerettem, mert édesanyámtól örököltem. Zénó is ünneplőt húzott. Meglepődtem, láttam már fekete nadrágban meg fehér ingben a legutóbbi évzárón, ami már újdonságnak számított, habár az még csak egy fekete farmer volt. Azonban most sötétkék, már-már feketének ható szövetnadrágot viselt, világos kék elejú és sötétkék hátú mellénnyel, sötétkék nyakkendővel és fehér inggel. Még az öltözethez tartozott egy zakó is, ugyanolyan színű, mint a nadrág, de a meleg miatt azt nem kellett felhúznia. Drágának tűnő, fekete alkalmi cipő volt a lábán, a haját szépen kifésülte és összefogta. Soha nem láttam még így, de azt elkönyveltem magamban, hogy nagyon jól áll neki, sőt, hangot is adtam a véleményemnek, mikor a szobába lépett. Én éppen készülődtem, Marika néni az apró fonatokat szedte szét a hajamban, így a lobonc a fejemen vad hullámokban meredt a szélrózsa minden irányába. Marika néni türelmesen összeszedegette a felső részét és kis copfba fogta, szépen beleillesztve a hatalmas, királykék masnit. Immáron tökéletesen készenálltam, legalábbis azt hittem. Azonban most következett a felékszerezési ceremónia, aminek annyira már nem örültem. Gyöngysor került a nyakamba, hozzávaló fülbevaló a füleimbe, sőt, még gyöngy-karkötőt is kaptam. A bal csuklómra vékony pántú, női óra került, ezüstszínű. Kaptam egy kis táskát is, amolyan szütyőféleséget, királykék bársony anyagból. A ruhámnak spagettipántos felső része volt, hosszú, féllábszárig érő, bő szoknyája, olyan, amiben ha nekiálltam forogni, akkor teljesen felemelkedett. Az egész ruha szaténból készült. Lábamra pántos kis szandál került, fekete, lakkozott. Első nekifutásra gyűlöltem ezt a kinézetet. Durcás fejjel álltam meg a szobaajtóban. Apa, Robi bácsihoz beszélve szórakozottan megfordult, majd mikor megpillantott, elfelejtette, mit akart mondani. Szeme büszkén csillant meg, elmosolyodott és elismerően megjegyezte, hogy pont úgy nézek ki, mint egy királylány. Az ő kicsi kis királylánya. Belenéztem a tüköbe és tetszeni kezdett a ruhám. Csak mert apának tetszett. Zénó odaállt mellém és ketten egyszerre felejtettünk el levegőt venni. Rájöttünk, hogy egy aljas cselszövés áldozatai vagyunk, ugyanis összeöltöztettek minket. Sötét tekintettel meredtünk apa és Robi bácsi felé, akik mikor ezt észrevették, nevetve indultak a kapu felé. Az iskola nem volt messze, kényelmesen sétálva húsz percbe telt. Marika néni, kora ellenére végig tudta tartani velünk a tempót, vajszínű kis cipőjében és sötétzöld szoknya-kosztümjében, amihez vajszínű inget húzott. Az ingjének a nyakán nőies kis fodorgallér volt, ami nekem nagyon tetszett, és volt rajta egy gyönyörűszép, antik bros. Igazán jóízlésűnek tartottam Marika nénit. Az általam viselt ékszereket is tőle kaptam.
Tomi már az iskolában volt kora délelőtt. Nem tudtam mit csinál, de ha ugyanazt tette, mint én két évvel később, akkor háromszor kellett végigpróbálnia a ballagás teljes egészét.
Azonban a ballagási műsor kezdete előtt akkora villám csapott kis társaságunkba. Apától nem sokkal fiatalabb, középmagas nő állt meg előttünk, fintorogva, habár egyébként arcra nagyon hasonlított rám. Apám reflexszerűen magához szorított. A nő undok mosollyal rámnézett:
-Nahát kis királylány, meg sem ismered édesanyádat? - már a hangjától is kirázott a hideg. Megcsóváltam a fejem és arcomat apa hasába fúrtam - lévén, hogy addig értem neki... Anya olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott. - Ugyan már, kislányom...
Én egyre erősebben kapaszkodtam apába, aki próbálta elzavarni anyát, azonban kevés sikerrel járt. Abban igaza volt az ismeretlen rokonnak, hogy nem tilthatjuk meg neki, hogy az iskolai rendezvényen részt vegyen. És azt se tilthattuk meg, hogy felajánlja Tominak, hogy elviszi ebédelni a ballagás után. Mint később megtudtuk, anya nem egyedül jött. A menedzsere szintén vele volt, ugyanis anya színésznőként dolgozott. Ahogy azt utólag megtudtam, pornószínésznőként. Mostmár jobban gyűlöltem anyát, mint addig bármikor. Úgy éreztem, el akarja venni tőlünk Tomit. Főleg, mivel én már nemet mondtam mindennemű ajánlatára, még mielőtt feltehette volna őket, mikor azt mondtam, hogy nem ismerem meg.
A műsor alatt anya végig ott volt körülöttünk, kommentálta az eseményeket a maga nyekergő hangnemében és tönkretette az egészet. Mikor vége lett a ceremóniának, elsőként ment oda Tomihoz, aki meglepetten nézett fel ismeretlen szülőjére. Anya gratulált neki, körbecsókolta, de olyan mozdulatokkal, hogy bármely plázacica megirigyelhette volna. A bátyám megsemmisülten jött oda hozzánk, sarkában édesanyánkkal és a menedzserrel. Anya kezdeményezésére összeálltunk egy családi fotóhoz, amit a menedzsere készített. Szóhoz sem tudtunk jutni. Mindenki meglepődött anya betoppanásán és nem tudtunk napirendre térni felette. Hívta Tomit, hogy tartson velük egy jó nevű étterembe és azt rendelhet, amit csak akar. A batyi szemében őszinte vágy csillant meg, hogy apának a szíve szakadt meg tőle. Szomorúan mosolyogva szólt a bátyámnak, hogy menjen nyugodtan. Azonban a batyi is látta apa arcára kiülő érzelmeket és azt mondta anyának, hogy egye meg egyedül az egész ebédet és hagyja békén végre a mi családunkat. Kiabálva kérdezte, hogy miért nem fogja már fel, hogy boldogok vagyunk nélküle és nem akarunk vele kapcsolatban lenni...
Anya megemelte a kezét, hogy arculcsapja a batyit, de apa eléugrott és megszorította a nő csuklóját.
- Hozzá ne merj érni a gyerekeimhez! - sziszegte és anya feljajdult a fájdalomtól. Végül a foglalkozás elérte célját, anya, a menedzserét végigrángatva a tömegen, elsietett. Apa magához ölelt minket, de valahogy olyan mereven és hidegen, már-már robot szerű mozdulattal. Nem kétségbeesetten, hanem inkább mintha minket akart volna megnyugtatni, azonban mi a batyival nem idegesek voltunk, pusztán megsemmisültek, kiüresedett tekintettel, tátott szájjal meredtünk abba az irányba, amerre a gyűlölt nő eltűnt. Monoton, lassú mozdulatokkal indultunk meg hazafele. Hazáig nem is szóltunk semmit... Azonban mikor beléptünk a házunkba és Marika néni elkezdte melegíteni az ebédet, amit már reggel megfőztünk, hirtelen szertefoszlott minden rossz gondolatunk és újra nevetni kezdtünk. Maradhattunk az ünneplő ruhánkban és boldogan ücsörögtünk a szobánkban, a testvérem ágyán, Zénó, Tomi és én és nézegettük, milyen ajándékokat kapott az ünnepelt. Ugye volt ott egy csomó virág, és apa együtteseinek a tagjai szintén küldtek ajándékokat, apróságokat ugyan, de ez is nagyon kedves volt tőlük, lévén nem érezték úgy, hogy helyük lenne a bátyám ballagásán, habár beígértek neki egy utó-ballagási bulit. Szobadíszeket küldtek leginkább, falraakasztható, keretezett képet egy gyönyörű, lila-fekete Harley-ról, motorszobrot üvegből, vicces, meztelen nő formájú gyertyát, meg ehhez hasonlókat. Mindemellett, ami a legkedvesebb volt tőlük, összeadták a pénzt egy discmanre. Tomi magán kívül volt a boldogságtól. Igazán jól esett látni, ahogy szívből mosolygott és ragyogtak a szemei.
Az ebéd is jó hangulatban telt, majd apa kivezette a kis társaságot a garázshoz. Kinyitotta a garázs ajtaját és ott állt egy kis motor, fekete, lila és ezüst színkben pompázva, szépen lefestve. Apa rakta össze az egyik barátjának a segítségével. Tomi csak ámult, meg se tudott szólalni, majd pillogott apára, hogy nincs hozzá jogsija. Apa pedig büszkén mutatott neki egy szórólapot egy vezetői tanfolyamról.
- Befizettelek - mondta elégedetten.
A bátyám szinte repült apánk nyakába, aki - ezt még akkor nem tudtuk - fél évig spórolt a testvérem ballagási ajándékára...

Emlékképzelgések XII. - Emléktöredék III.

"A mesékben néha életrekelnek szobrok egy szerető csók után" - mondta Kála királylány a Gumimacikban, majd megpuszilta apukája jégszobrát, aki ezáltal életre kelt. Az udvarban mindenki ünnepelt és Kála boldogan borult édesapja nyakába.
Én apa mellett feküdtem az ágyban, szokásos szombat reggeli mesenézés, habár a bátyám akkor nem volt ott. Ő már nagyfiúnak tartotta magát, aki nem néz meséket, csak néha ült le véletlenül mellénk, igaz olyankor ottragadt az utolsó meséig. Apa persze nem erőltette, ha nagyfiú, hát nagyfiú. Úgyhogy most csak ketten néztük a Gumimacik újabb kalandjait. Azért ennek is megvoltak az előnyei, csak azokat a meséket néztük, amik nekem tetszettek. Én tátott szájjal meredtem a képernyőre, fejemet apa mellkasán nyugtatva. Olyannyira beleéltem magam a történetbe, hogy én is együtt örültem Kála királylánnyal, mintha én is visszakaptam volna apukámat. Felemelkedtem és adtam egy sor puszit apa kissé érdes, borostásodó arcára majd még szorosabban bújtam oda hozzá. Ő morgott valamit, nyögött kicsit, aztán tovább meredt üres tekintettel a televízió képernyőjére. Még végignézte velem a Kacsameséket, majd elindult, hogy kakaót főzzön. Néhány jajgatás után fogtam magam és utánamentem, illetve csoszogtam a három számmal nagyobb mamuszomban és apa egyik pólójában, hajam két kócos fonatban lógott, majd csípőretett kézzel megálltam a konyhaajtóban.
- Apa, csak nem másnapos vagy? - kérdeztem megjátszott haraggal.
A válasz egy artikulátlan nyögés volt, innen tudtam, hogy de. Apa nagyon ritkán rúgott be koncertek alkalmával, talán ha évi egy alkalommal annyira, hogy másnapos legyen. Kiskoromban mindig nevettem rajta, mert olyan viccesen tudott nyögni. Aztán mikor én rúgtam be életemben először és én voltam másnapos, akkor meg ő vigyorgott, hogy "Nahát, milyen viccesen nyöszörögsz..." Húúúú, de utáltam miatta. :)

. ღღ●•٠·♥ღ♥Apukám♥ღ♥·٠•●ღღ

ღღ●•٠·♥ღ♥Apukám♥ღ♥·٠•●ღღ

Ő maga a zene.

Leírhatatlan és megfoghatatlan.

Csupa jóság és türelem.

Körülölel, mint egy szép dallam,

Lelkesít, mint egy büszke induló,

S fenséges, mint a népek himnusza.

Benne van a madarak reggeli énekében,

A szél és a fák duettjében, az eső zenéjében,

Ahogy éjjel a tetőn magányosan dobol,

Minden-minden ő, miben csepp zene is honol.

Soha el nem hagy, mindig velem lehet,

Mert bármily messze vet a sors, énekelni bárhol lehet.

Igazi csillag ő, ki utamon vezet,

Soha el nem múló, örök szeretet.

Ő az, kinek megköszönni elégszer nem lehet,

Kinek kimondani, mennyire szeretem, nem lehet,

Ki lelket adott nekem s ez által életet,

S ezért elég hálás soha nem lehetek.

S most buta sorokkal próbálom kifejezni magam,

Nem értem, de nem jönnek a szavak.

Ha apa az eszembe jut, megszeppenve elnémulok.

Mint óriásra tekintek fel rá, büszkén és csak ámulok,

S beszélni szeretnék, „Apa, szeretlek!”, de szólni sem tudok.

Rebegnék köszönetet, próbálkozok.

Félek, Apa, hogy Te ezt nem tudod.

Hogy nem érzed kellőképp hálám és szeretetem,

Hogy nem tudod, mennyi mindent jelentesz nekem.

De kérlek, olvass a szememből,

Az odagyűlt áhítat mesél majd mindenről.

Emlékképzelgések XI. - A kis áruló

Biztosan említettem már azt a fiút, aki az utcánkban lakott és egy időben nagy barátja volt a bátyámnak. Igen, említettem, azt is, hogy igencsak megharagudtam rá. Eredetileg nem egy iskolába jártunk, csak a kicsapatásom után kerültünk ugyanabba az intézménybe. Ennek a bátyám feledtébb örült. Osztálytársak lettek, így legalább egy barátja már volt. Több nem is lett. Úgy, ahogy engem sem fogadtak be, úgy Tomit se. Mindennek a tetejébe, testvérem még két fognyi hátrányból is indult, akárhogy próbálták pótolni a szemfogait, soha nem lett az igazi. Ez a fiú pedig, nevezzük Jancsikának, elfogadta őt és mellé állt, mikor a többiek gúnyolták a bátyámat. Ezt a gúnyolódást igazából soha nem értettem. Én se kedveltem mindenkit, de akit nem kedveltem, azzal szimplán próbáltam nem beszélni. Soha nem láttam értelmét, hogy mindenféle nevetséges sablonszövegeket skandálva menjek egy olyan személy után, akit nem is kedvelek. Ráadásul ez a Spice Girls meg Backstreet Boys mánia... Nem is énekelnek, meg ki zenél, ha ők nem fognak hangszert a kezükbe? Na, mindegy is, ez volt a menő, én meg nagyon nem voltam menő, mert nem tudtam olyan idióta táncot lejteni értelmetlen szövegű zenékre, mint ők. Azonban a batyi nagyon megsinylette a kiközösítést, főleg mivel őt valahogy jobban piszkálták, mint engem, vagy akár Zénót, pedig az nagy szó, mert Zénót nyálas papírgalacsinokkal köpködték felelés közben. De térjünk vissza ahhoz a kis vakarcshoz, akit Jancsikának neveztünk el, mivel nem jegyzem meg egy ilyen jelentéktelen kis féreg nevét. Egyik alkalommal, mikor a bátyám nem ment iskolába, mert középfülgyulladása volt, az osztály bekerítette Jancsikát és megkérdezték, miért barátkozik egy olyan vesztessel, mint a bátyám. Mert hogy nekik nincs bajuk Jancsikával, csak a Tomival. Jancsika a bátyám iránt érzett hihetetlen szeretetéből adódóan csak annyit válaszolt:
- Nem tudom.
Paff. Ez szép indoklás volt, persze erre mindenki harapott és elkezdték győzködni, hogy álljon az ő oldalukra - atyaég, hol éltek ezek? Milyen oldal?? Nincs háború! Jancsikát se kellett sokáig győzködni, átállt a sötét oldalra.
A történethez még hozzá tartozik, hogy az osztályba járt egy Szimóna nevű miniatűr Babie-baba. Mindig utáltam, főként azért, mert tökéletes volt, de szorosan ott toporgott mögötte, hogy a bátyám fülig szerelmes volt belé, én pedig majd megpukkadtam a féltékenységtől. Szimóna nem annyira mutatta meg brilliáns agyának a képességeit, mikor felelnie kellett, azonban ha gonoszkodnia kellett, hihetetlen zsenialitás csillant meg az ötleteiben. Kifaggatta szépen Jancsikát arról, hogy hol lakunk és ki az apánk, meg ilyenek. Jancsika kicsit eltorzítva adta elő a dolgot, miszerint mi egy romos putriban élünk, apánk egy lerobbant, elcsövesedett utcazenész, aki alig tudja megkeresni a napi betevőt. Előadta, hogy mi kukázzuk a ruháinkat, meg segélyszervezetektől kapjuk, azért szakadt meg kopott. Elmesélte, hogy a bátyámmal egy szobában lakunk, mert nincs pénzünk nagyobb házra, se bővítésre... Azt kifelejtette a fámából, hogy megodhatnánk, ha akarnánk, csakhogy a bátyámmal nekünk az a paraván is elég, ami azt biztosítja, hogy ne egymás előtt öltözzünk át - mintha nekünk ez olyan nagy gondot jelentett volna - de szóval elég, sőt még sok is, mert nem akarunk külön lenni. (Igazából az a négy év, amit kiskorunkban külön kellett töltenünk, olyan tudatalatti fóbiákat és komlexusokat generált, hogy ha valamelyikőnk késett a megbeszélt időponthoz képest, akkor pánikrohamunk lett, nem csak nekünk, de apának is. Betegesen féltünk, hogy elveszítjük egymást és éppen ezért nem akartunk semmiféle különszobát, szívünk szerint apa mellett aludtunk volna minden éjjel.)
Pár nap múlva, mikor a bátyám újra jöhetett iskolába, Jancsika már Szimóna mellett ült - természetesen azt is kitálalta a kis féreg, hogy Tomi szerelmes a lányba - és az egész osztály vigyorgott. Az a nap pokol volt a bátyám számára. A szerelme összejött a legjobb barátjával, a barátja elárulta és az egész osztály minden egyes szünetet végigskandált, hogy ő koldus gyereke, meg nem omlott-e még rá a putri és melyik kukából szedi az aznapi vacsorát és melyik segélyszervezettől kapta ezt a ruháját. Az agya akkor durrant el, mikor azzal jöttek, hogy biztosan szexel is velem, ha egy szobában alszunk - hogy ezt honnan vették, nem tudom... Órák alatt végig sírt, nem zokogott, csak néha egy-egy könnycsepp leszaladt az arcán, minden esetre a nap felére sikeresen belázasodott. Elkéreckedett a tanártól, mondván, hogy rosszul van, valószínűleg még nem gyógyult meg teljesen. A tanár megkérdezte, hogy kell-e neki kíséret és ő mondta, hogy szeretné, ha én kísérném haza. A tanár megengedte neki, így a bátyám bejött az osztályba és szólt, hogy indulunk, mert rosszul van. Természetesen azonnal szedtem a cuccomat és már indultunk is. Egész úton nem szólt semmit. Otthon azonban elég furcsán viselkedett. Elkezdett kiabálni apával, hogy neki miért nem lehet külön szobája, mert ez így elég gáz és hogy apának miért nincs valami rendes szakmája, akkor talán még pénzt is keresne és nem kellene ilyen romos viskóban laknunk. Apa tátott szájjal meredt a testvéremre, el se tudta képzelni, mi történt. Én sem értettem az egészet. Végül apa arca elkomorult. Megkérdezte, hogy komolyan gondolja-e a bátyám, amit mondott.
- Igen! - felelte Tomi dacosan.
- Külön szobát még tudnék neked biztosítani - felelt apa szárazon. - De sajnos a szakmámat nem tudom feladni a kedvedért és a ház állapotát se tudom sokkal javítani, tudod, a nincsből nem lehet. Viszont, ha nagyon nem szeretnéd ezt az életet, mert nem bírod, akkor válassz nyugodtan másik családot, vagy akár anyádhoz is költözhetsz. A gyámügyesek is, és anyád is alig várják az alkalmat, hogy belémköthessenek és elvehessenek tőlem. Nem foglak megakadályozni. Elég nagy fiú vagy már ahhoz, hogy lenézd, amit adni tudok, tehát ahhoz is nagyfiú vagy, hogy eldöntsd: maradni akarsz-e...
Sikítva öleltem át a bátyámat és könyörögni kezdtem, hogy ne menjen el. Bátyám azonban kitört zokogásban, olyan keserves sírásban, ahogy még soha nem láttam. Elkezdte mesélni, mi történt az iskolában és mennyire fájt neki. Mire a végére ért, apa vörösben látott, olyan dühös lett, hogy azt hittem, összetör valamit. Pár percig dühöngött, majd valami olyasmit mormogott, hogy "Miért kell mindig az én gyerekeimet bántani?" és kirohant a házból.
Nem tudtam, hova megy. Én pillogva néztem fel a testvéremre.
- Most tényleg el fogsz tőlünk menni?

Bátyám megrázta a fejét és megpuszilta az arcomat.
- Sajnálom.
Apa csak jó fél órával később jött haza. Letérdelt Tomi elé és komolyan ránézett. Megkérdezte, hogy tényleg szeretne-e máshova költözni, vagy csak dühében mondta azokat. Bátyám ismét sírva fakadt, beleborult apa nyakába és könyörgőre fogta, hogy apa bocsásson meg neki és ne küldje el őt, mert nem akar sehova se menni. Apa persze nem haragudott, de mondta, hogyha Tomi szeretne külön szobát, megoldható. De a testvérem azt se akart. Tehát maradt minden a régiben. Leszámítva egy dolgot.
Kilestük, hogy ez a Jancsika mikor megy a randijára Szimónával. A játszótérre beszélték meg mindig, ami az utca végében volt. Nekünk se kellett több, összegyyűjtöttem a két osztálytársamat és Zénót, plusz a bátyámat, meg még egy-két rocker gyereket a környékről, akikkel ugyan jóban voltunk, de más iskolába jártak és így viszonylag ritkán találkoztunk csak, azonban most szívesen segítettek. Ők már tizenöt-hat évesek voltak, szóval jóval erősebbek. Mindannyian bakancsban mentünk és már öt előtt a játszón ültünk, ahova a szerelmes pár jött turbékolni. Iskolán kívül történt az eset, ráadásul az iskola körzetén is kívül, sőt, nem is tanítási idő alatt. Kicsapni minket nem lehetett. Csúnyán kihasználtuk a létszám- és erőfölényünket és mind a kettőt összevertük, még Szimónát is, aki folyton azzal jött, hogy de ő lány.
- Amikor hazugságokat kell terjeszteni, meg gúnyolódni, akkor nem vagy lány, baszd meg? - üvöltött a bátyám, miközben úgy rúgta hasba, hogy már én aggódtam, hogy súlyos baja lesz. Mindazonáltal egyszerűen nem tudtam sajnálni őket. Megérdemelték.
Végül is nem lett komoly bajuk hála a jó égnek, egy-két lila folttal megúszták az egészet. Azonban onnantól kezdve senki nem szekált minket az iskolában. Se a bátyámat, se Zénót, se engem. Persze, mi otthon megkaptuk a szidást a verekedés miatt. Rendőrségi ügy nem lett belőle, hála a jó égnek, a két kis vakarcs nem merte otthon elmondani az igazat, mert és ha újra megverjük őket? Vagy rosszabb, apa beperelhette volna őket rágalmazásért. Azért elég undorító dolgokat híreszteltek róla. Habár az efféle jogi következményekkel addig nem voltak tisztában, amíg Robi bácsi be nem rontott az osztályba és el nem magyarázta nekik...